Csontváry Kosztka Tivadar sok szállal kötődött Budapesthez, itt járt egyetemre, a gyógyszerészkarra, gyakran megfordult az Andrássy úti Japán kávéházban, a Bartók Béla úti Hadik-házban volt a műterme, a János Kórházban hunyt el száz évvel ezelőtt, az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra, 1966-tól pedig a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben kereshetjük fel sírhelyét.
Csontváry önarcképe 1896 körül (Forrás: Wikipédia)
A bajkeverő és a felfedező természettudós
A festőlegenda 1853. július 5-én a felvidéki Kisszebenben Kosztka Tivadar néven született dr. Kosztka László gyógyszerész és Heizelmayer Franciska fiaként. A kis Tivadar már gyermekként is különcnek számított. Édesapja szabadidejében sokat vadászott, így nem volt ritka, hogy fia a róka- és kutyakölykökkel játszott.
A festő gyerekkori emlékei között őrizte a képet, amint kétéves korában hátulgombolós hózentrógeres nadrágban – amelyből alul hosszan kilógott az inge – játszott az utcán. Pajtások egész hada követte az utcai csínytevésekben a kisszebeni gyerekek körében csak Burkusként ismert bírót.
Amerre a Tivadar, azaz a Burkus bíró által vezetett gyereksereg járt, kő kövön nem maradt: ablakok törtek be, lámpák törtek szét csörömpölve, a piaci kofákat fapeckek találták hátba. De gyakran játszottak macskazenét a szatócsnak, és csúfolót énekeltek a város egy-egy kiszemelt lakosának. Képesek voltak olyan kalamajkát okozni, hogy még a városi hetivásár is megakadt.
A csínytevések mellett a művésznek egy másik meghatározó élménye kisgyerekkorából egy óriási üstökös képe volt, amelyet 1856 vagy 1857 nyarán a kisszebeni óratorony felett pillantott meg. A gyermek megbűvölten nézte, amint a fényes csóva beragyogta a teljes égboltot, és izzó csóvája a házuk felett világított. Ez az égi tünemény a négyéves gyerek figyelmét ennek a jelenségnek a tanulmányozására irányította.
Bár – saját bevallása szerint – kisgyermekként képtelen volt megérteni az égi tünemények mivoltát, ezért inkább a természet tanulmányozásával kezdett foglalkozni. Megfigyelésének kedvenc tárgyai a növények, rovarok, pillék, kőzetek és madarak voltak.
Csontváry Kosztka Tivadar emlékszobra a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A kisszebeni kegyesrendiek algimnáziumában végezte kereskedelmi tanulmányait, amikor 17 évesen ráeszmélt, hogy a kereskedelmi pálya nem neki való. Gyakornoki idejét apja gyógyszertárában töltötte Szabolcs megyében, ahová a család költözött. A kora gyermekkora óta megnyilvánuló természettudományos érdeklődése és ismerete nagy hasznára vált az itt töltött idő alatt. A Tisza mentén kóborolva a gyógynövények között könnyen felismerte a székfűvirágot, fehér mályvát, ökörfarkkórót, pipacsot, ezerjófüvet és a pemetefüvet. A gondosan begyűjtött virágokkal lényegesen megnövelte édesapja gyógyszertárának bevételét.
Csontváry szobrát Kerényi Jenő készítette, 1967-ben avatták fel (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Budapesti egyetemi évek
Ezek után az előzmények után nem meglepő, hogy a fiatal Tivadar úgy döntött, gyógyszerésznek tanul. Lelkesen vetette magát a „górcsői tanulmányokba” Budapesten. Behatóan foglakozott a vegytannal, ásvány- és földtannal, krisztallográfiával, napszínelemzéssel és az ismeretlen vegyületek meghatározásával. Kedvenc tárgya az egyetemen a bonctan volt, amely a világ megismerésére buzdította.
A tudásszomjas diák nap nap után az első sorban ülve várta, hogy tanára felfedi előtte a világ legnagyobb titkait, amelyek a világ fejlődését szolgálják. Mivel úgy érezte, hogy professzora nem tárta fel előtte a hőn áhított tudást, maga kezdett neki a titok kikutatásának. A szakkönyvek tanulmányozásába ásva magát éjjel-nappal a könyvtárba járt. Lázas kutatómunkája során került kezébe egy átfogó statisztika, amely a világ gazdasági helyzetét írta le.
Csontváry Kosztka Tivadar és Gerlóczy Gedeon emléktáblája Budán, a XI. kerületi Bartók Béla út 36–38. szám alatt (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Ekkor döbbent rá, hogy milyen szegény is hazája a bécsi krach után. Rögvest kipattant fejéből a gondolat, hogyan lehetne az ország anyagi helyzetét jelentősen javítani. Egy új monopólium kidolgozását vízionálta, mégpedig a selyemhernyó-tenyésztés iskolák útján való meghonosítását. Ötletét elküldte az illetékes minisztériumokba, ahonnan – önéletírása szerint – a beadást követő negyven év múlva sem érkezett válasz. A festő tehát csalódottan és meglepve tapasztalta, hogy egyetlen miniszter sem értette és értékelte nagyszabású kezdeményezését.
A Hadik Kávéház épületében, a Bartók Béla út 36–38. alatt volt Csontváry műterme (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Az egyetem elvégzése után mozgalmasan teltek napjai. Keményen dolgozott, még a hétvégeken is. „1876-ban mint okleveles gyógyszerész egyéves önkéntes voltam. Vasárnapi szolgálatra a központba beosztva, szabad időmet felhasználva beiratkoztam a jogegyetemen hallgatónak s a közigazgatás tanulmányozása céljából a főváros II. ker. elöljáróságánál dolgoztam fel a hátralékot (restanciákat), azután a tiszti főorvosi hivatalban helyettesítettem a szabadságra ment orvost, utána pedig a kiadóban körmöltem, s végül az elnöki ügyosztályban állapodtam meg. Márkus és Hentallerrel egy asztalnál dolgoztam, de gondolatban mással foglalkoztam, mert lehetetlennek tartottam azt, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról.”
Az Andrássy út 45. alatti egykori Japán Káváház (mai Írók Boltja). Művészetét sem a szakma, sem a nagyközönség nem értette meg (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A dolgos hétköznapokból a szegedi nagy árvíz híre billentette ki. Miközben önkéntesként segített a mentésben, szembesült a természet pusztító erejével. A sors csapását vélte felismerni az árvízben, amely mindent elpusztította, ami az útjába került: a falánk hernyóktól az elhízott pockokon át az ártatlan gyermekekig. Saját bevallása szerint eddig a pillanatig nem rendelkezett mély emberismerettel, de még az önismeretnek is csak a kezdeti fokán állt.
Érthető tehát, hogy megrendítette a pusztulás képe, és egyre csak azon járt az esze, vajon mit vétettek a természet által ily keményen sújtott emberek. Ezekkel a súlyos és komor gondolatokkal tért vissza Budapestre. De nemcsak a lelke volt meggyötört, hanem teste is, amelyet komoly meghűlés tett próbára. Képtelen volt így a munkára és a tanulmányaira koncentrálni.
Az elhívástól az alkotásig
Csontváry úgy érezte, hogy levegőváltozásra van szüksége, így a felvidéki Iglóra költözött. Amellett, hogy a patikában dolgozott, rendszeresen töltötte idejét a természetben, hogy a szegedi borzalmakat mihamarabb feledni tudja. Egyik ilyen alkalommal, amikor éppen a Kárpátok szemlélésébe révedt, kezébe kapta rajzónját és egy vénypapírra skiccelte az előtte elhaladó tinós szekér körvonalait.
Ami ezután történt, az örökre megváltoztatta életét. Így emlékezett vissza ezekre a percekre: „A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: »Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél«.”
Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye, Magyar Nemzeti Galéria (Forrás: Wikipédia)
Magányos cédrus című festménye (Forrás: Wikipédia)
Hogy képes legyen ezt az emberfeletti feladatot teljesíteni, lázasan vetette magát a tanulásba. Negyvenéves elmúlt, amikor képzőművészeti tanulmányokba kezdett: járt többek között Rómában, München, Párizsban. Kereste az inspirációt, folyton úton volt, és mindent lefestett, amit csak látott: Szicíliától a Hortobágyig, Athéntól Jeruzsálemig. Nappal megszállottan festett, éjjel a festményeiről álmodott. Hagymán és szilván élt, lefogyott ötven kilóra. Zarándokútra indult, hogy művészetével a mindenséget hódítsa meg.
A budapesti Galamb utca 3., Gerlóczy Gedeon építész egykori lakásában Csontváry Kosztka Tivadar festményei 1975-ben (Forrás: Fortepan)
A napút festője akart lenni, ezért anilinalapú színeket kevert, amelyek képesek voltak a fény spektrális színeit leképezni. Ezek a színek, a világító sárga, a lángoló piros, a fájdalmas rózsaszín, a borzongató kék, a napút színei voltak. Így vált Csontváry a sugallatában hallott fogalom, a napút festőjévé.
A meg nem értett művész
Művészetét azonban sem a szakma, sem a nagyközönség nem értette meg, pedig három kiállítása is volt Budapesten, először 1905-ben, majd 1908-ban és 1910-ben. Ezt a meg nem értettséget kiválóan mutatja a Pesti Hírlap 1905. szeptember 9-én megjelent cikke, amely a városligeti Iparcsarnokban megnyílt Csontváry-kiállításról szól. A festőművész itt 25 képét mutatta be, köztük volt a korabeli tudósítás szerint A taorminai görög színház az Etnával, a Nagy Tarpatak, a Selmecbánya látképe, a Vihar a Hortobágyon és A jeruzsálemi panaszfal Salamon templománál.
A Vihar a nagy Hortobágyon című festmény bélyegen. A képet 1905-ben mutatták be a városligeti Iparcsarnokban rendezett kiállításon
„A művészetek birodalmában talán a festészet terén andalog a legtöbb különc. Ilyen különc volt a belga Viertz is, de Rubens allűrjeivel, és ilyen különc Csontváry Kosztka Tivadar is” – olvashatjuk a cikkben. De hamar kiderül, hogy a különcséget vagy a Rubenssel való összevetést nem azért fogalmazta meg a cikkíró, mert valamire is tartaná a megtekintett festményeket.
Bár a kritikus szerint Csontváry elsőrangú művésznek érzi magát, büszkén hirdeti, hogy nevét világhírűvé fogja tenni, és hogy képeit „eredeti találmányu technikával” festette, ez őt nem győzte meg. „Belépvén a kiállításba, ezen eredeti találmányt ugyan hiába keressük, de látunk rengeteg művészi naivitást és önérzetet összekeverve” – fogalmazott. Szerinte Csontváry 1898-ban még normális úton haladt, aztán áttért az igen nagy méretekre és a tiszta színkenésre. „Miután pedig rajztudása nincs arányban a méretekkel, az a helyzet áll elő, mint amikor valaki mindenáron szónokolni akar hebegő nyelvvel” – olvashatjuk a lesújtó kritikát.
A szerző megemlíti, hogy Csontváry egyébként gyógyszerész, Nógrád megyében, Gácson van a patikája, és mint vagyonos ember, évek óta művészi tanulmányúton van és fest. A cikkből kiderül az is, hogy Csontváry képeit nem volt hajlandó befogadni a budapesti Műcsarnok és a Nemzeti Szalon, ezért szorult a kiállítás az Iparcsarnokba.
„Tud-e a mester rajzolni?”
Három évvel később ugyanitt tudta bemutatni Csontváry a festményeit, mégpedig szám szerint 55-öt, ami azért is érdekes, mert műveinek száma a róla monográfiát író Romváry Ferenc szerint mindössze 125.
A városligeti Iparcsarnok épületében mutatta be Csontváry a festményeit 1905-ben és 1908-ban a nagyközönségnek (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum, a kép 1927 előtt készült)
Az eseményről most is beszámolt a Pesti Hírlap, amelynek cikkírója 1908. november 4-én meglehetősen gunyoros hangnemben magyarázza, miért az Iparcsarnok ad helyet a kiállításnak: „A mester ugyanis olyan horribilis méretekben művészkedik, hogy 20 és 30 négyzetméteres tájképei számára nincs másutt hely. A mester apróbb vásznakat is fest ugyan, de igazi ihletét csakis óriási vásznakon tudja kifejezni. A mester egészen önálló jelenség a magyar művészet horizontján, őt csakis a világra szóló nagy effektusok érdeklik s ezért hol Szicíliában festi a görög színház látképét a Taorminával, hol Syriában a baalbekki nap templomot a Libanon hegyével, hol meg Athénben üti fel sátorfáját, hogy lekapja a Jupiter-templom romjait. Mióta a ládafiókba rakta gyógyszerészi oklevelét és 42 éves korában felcsapott piktornak, szerte barangol a világban – és fest. Festi képeit ugy, ahogy ő tudja és látja. Fest tizenhárom év óta, de csakis akkor, ha ihlet szállja meg. Az ihletet pedig legfőképen a Keleten keresi. Most is oda készül a Tigris és Eufrát vidékére, a magyarok őshazájába, mert szerinte Aleppon túl, azon a vidéken, ahol a nép még ma is párduc-kacagányt hord és töltött káposztát eszik, ott volt a magyarok ősi földje.”
A cikkíró élcelődő hangvételű írásában nem hagy kétséget afelől, hogy semmire se tartja Csontváry művészetét. S felszólítja az érdeklődő közönséget, maguk is győződjenek meg róla a helyszínen, „tud-e a mester rajzolni, tud-e festeni, tud-e nagyszerűt, világraszólót alkotni”.
Csontváry képeit 1910-ben is bemutatták a fővárosi közönségnek, mégpedig a régi Műegyetem épületében, a Múzeum körút 6–8. számú épület második emeletén, szám szerint ötven munkáját, köztük három olyan festményt, amelyek párizsi kiállításon is jártak, de művészete itthon nem talált visszhangra.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Múzeum körúti épületében rendezték Csontváry harmadik budapesti kiállítását (Fotó: pestbuda.hu)
A pesti művészkörök, amelyeknek tagjai annak idején főként az Andrássy úti Japán kávéház asztalánál töltötték az időt, ahol Csontváry is rendszeresen megfordult, nem fogadták be a különc, aszkéta életű festőt, többször előfordult, hogy kigúnyolták. Sokan hóbortosnak vagy tébolyultnak tartották. Az egyik kritikában dadogó beszédű és gyermeteg szemű dilettánsnak nevezték.
Rónai Dénes fotóművész később úgy emlékezett vissza a vele való találkozásra, hogy Csontváry mindig gőgösködő magatartást tanúsított a Japán kávéházban, magát mint művészt még az ugyanannál az asztalnál ülő Szinyeinél is magasabbra értékelte. Rónai festményt is akart vásárolni tőle, de azt a választ kapta a mestertől, hogy „képei csak a Csontváry Kosztka Múzeumban lesznek a nyilvánosság számára láthatók”.
Az energia és a művészet
Élete utolsó éveiben a Bartók Béla út 36–38. szám alatti Hadik-házban bérelt műteremlakást, ahol sokat festett ugyan, de ezeket a képeket már nem tudta befejezni. Az 1910-es években pszichés állapota erősen megromlott, lelki egyensúlya felborult – olvashatjuk róla mindenütt. Ő azonban elhivatottságában továbbra is erősen bízott, amit az is alátámaszt, hogy előadásokat tartott, egyikről a Pesti Hírlap is beszámolt: 1912. május 19-én, vasárnap a Lágymányosi polgári körben tartott előadást Csontváry a Fehérvári út 44. szám alatt (ma Bartók Béla út), Az energia és a művészet – A kultúrember tévedése címmel.
Életében a legutolsó hírt alighanem Az Est című lap adta róla 1919 áprilisában (a Tanácsköztársaság alatt). A lap arról számolt be, hogy művészi kataszter készül, és aki ebbe be akar kerülni, annak ki kell töltenie egy kérdőívet. Ennek utolsó kérdése így hangzott: „Kit tart a világ öt legjobb modern festőjének?” A cikk a válaszokból szemezget. A legnagyobbnak tartottak között olvashatjuk Rembrandt, Renoir, Tiziano, Manet, Cézanne, Greco, Munkácsy, Szinyei-Merse nevét. „Csontváry-Kosztka Tivadar csupán ennyit mond: Minthogy én vagyok a világ legmodernebb festője, alattam sokan lehetnek. Az ívet pedig igy irja alá : Csontváry-Kosztka, a világ legnagyobb érzés-plein-air festője” – írja Csontváry válaszáról a lap.
Ő, aki indulásakor meglehetősen nagy vagyonnal rendelkezett, és megengedhette magának, hogy beutazza a fél világot, és a helyszínen készítse monumentális alkotásait Itáliában, Görögországban, Palesztinában, Egyiptomban és másutt, élete végére teljesen elszegényedett.
Hermann Lipót festőművész azt állította róla, hogy 1919-ben, a kommün alatt a képzőművész szakszervezethez fordult segélyért. Hermann akkor a szakszervezet egyik vezetőjeként 500 koronás havi segélyt ígért Csontvárynak, aki már nem ment el a pénzért. A Szent János Kórházban hunyt el 1919. június 20-án, majd az óbudai temetőben helyezték örök nyugalomra június 28-án. Ám a parcella használati díja 1953-ban lejárt, a rokonok nem váltották meg a sírhelyet, így a köztemető szabályrendeletének megfelelően a festőművész hamvait közös sírba tették.
Végső nyugalom: kihantolva és újratemetve
Csak áttételesen értesülünk arról a Népszava 1964. december 20-i számából, hogy Csontváry exhumálása addigra már megtörtént. A lap dr. Bartucz Lajossal, az ELTE Természettudományi Kara Embertani Tanszékének vezetőjével készített interjút, amelyből kiderül, hogy a professzor végezte Csontváry hamvainak azonosítását.
Az Esti Hírlap cikke az újratemetésről 1966. július 27-én
A Magyar Nemzet pedig 1966. július 26-án számol be róla, hogy Csontváry hamvait augusztus 1-jén „kegyeletes szertartás keretében” a Kerepesi (ma Fiumei) temető művészparcellájában helyezik végső nyugalomra. Az újratemetésről a korabeli napilapok részletes tudósításokat közöltek – miközben száz évvel ezelőtt nem tették közzé az újságok a halálhírét.
A Nemzeti Örökség Intézete a pestbuda.hu kérdésére megerősítette, hogy a Fiumei úti temetőbe Csontváry földi maradványait 1966-ban vitték át, jelenlegi nyughelyének azonosító száma: 34/2-1-14. A sírhely a nemzeti sírkert művészparcellájában található, amely fölé 1967-ben egy emlékszobrot állítottak. Az alkotást Kerényi Jenő készítette a festőművész önarcképe alapján.
Halála után a rokonai a műteremlakást felszámolták (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Csontváry halálakor a lágymányosi műteremlakást a rokonok felszámolták. A művész alkotásai bizonyára elvesztek volna, ugyanis örökösei az értékes vásznakat kocsiponyvaként akarták elárvereztetni. A fuvarosok helyett azonban Gerlóczy Gedeon építész vette meg a felbecsülhetetlen értékű festményeket, így mentve meg őket az utókor számára.
Nyitókép: Csontváry Kosztka Tivadar emlékszobra a Kerepesi temetőben (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció