Ujjongás – ez az első szó, ami eszünkbe juthat a Szent István park koros fái kapcsán. Illetve még inkább a park születése kapcsán. Egy lelkesült kor valóban újszerű, nagyvonalú és nagyszabású terve valósult meg itt, és él lényegében most is.

„Az új Lipótvárosról nincs sok mondanivalóm. Itt a tettek beszélnek! Majd ha elmúlt egy rövid idő és a kis fák már elkezdenek az ég felé nőni: akkor látja meg a budapesti polgár, hogy mit nyújtottunk, mit dolgoztunk! A lipótvárosi Dunapart homokbuckáin, a Margit hídtól Újpest felé olyan városrész keletkezett, amelyet megbámulni és megcsodálni – nemcsak az idegenek hivatottak” – nyilatkozta (telefonon!) 1935 nyarán Rakovszky Iván, a Közmunkatanács akkori elnöke. Valóban valami igazán friss és modern született meg a Margit hídtól északra az 1920–30-as években. Nemcsak az építészetben, sa városrendezésben, de a parktervezésben is.

A Szent István park tíz évvel megnyitása után, cseperedő fákkal és gyerekekkel (Fotó: Fortepan)

A park az ötvenes évek végén, kiteljesedő lombú fákkal, nagy meccsekkel (Fotó: Fortepan/FSZEK Budapest Gyűjtemény, Sándor György)

Új idők új parkja

A Szent István park – eleinte Rakovszky, majd Lipótvárosi park – tényleg más, mint a korábban létesült városi parkok. Itt nem volt semmilyen előkép, se főúri kert, se városi park, de még piactér sem. Itt bizony raktárak voltak, bódék, gyárudvar. Az egész Nagykörúttól északra fekvő terület egy rossz levegőjű ipari negyed volt. („Mikor fiatal voltam, ez a városrész kerítésekből állt. A kerítések alól kutyák ugrottak ki féltesttel, ugatásuktól az ember megcsúszott az út jegén, felkelt, és szégyellte magát” – írta róla Szerb Antal.)

A park helyén korábban egy parkettagyár működött. Ebből teremtett meg a Közmunkatanács egy modern városrészt: 1928-ban nemcsak a park kialakításának mikéntjét szabályozták, hanem a környék házaira is egységes homlokzati kialakítást írtak elő.  A területre így jellemzően öt-hat emeletes téglaépületeket húztak fel, amelyeknek belső udvara is gyakran kertszerű, növényekkel beültetett lett. (Sőt: már ekkoriban kitalálták a tetőkertet, nem egy park körüli ház tetején füves terület, szabadtéri zuhanyzó, napozóágy is volt.)

Az akácok és a házak is az 1930-as évek óta változatlanok (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Játszótér és park: generációk nőttek és nőnek fel itt (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

„A Szent István park az első fővárosi tér, amelynél az épületek elhelyezése igazodik a térhez és nem fordítva” – írta róla Radó Dezső is. A park alakja önmagában is különleges: egy Duna felé nyíló tölcsért (vagy piramist) formáz, melyet, kissé zavaró módon, keresztül szel a Pozsonyi út. Csúcsán, a modern tervezés jegyében, rögtön játszótér is létesült, de a park többi része is a gyerekek birodalma volt.   

„A Tanács törekvése az, hogy itt a Dunahajlásban monumentális épületek között egy olyan park létesüljön, amely levegőt, elevenséget és romantikát visz be a sivár városnegyedbe” – mondta lendületes programbeszédében Rakovszky Iván még 1929 januárjában. A következő év őszén már meg is kezdték a parkterület fásítását, és hamarosan nagyon kedvelt zöld területté vált. Az 1930-as évek újságcikkei már mint gyerekzsivajtól hangos, mozgalmas teret írják le, ahol játszani, sőt a medencében pancsolni is lehet – ahová szinte nyaralni járnak a családok (de legalábbis a kor bébiszitterei és a rájuk bízott kiskorúak). 

Franciás udvarkert

A parkosítást már a korabeli lapok is franciásnak írták le – és a park struktúrája nagy vonalakban ma is az eredetit követi. Sok fája van, amelyek lassan kilencven év óta itt nőnek: figyelemre méltó akácok, platánok, hársak, nyírfák, olajfüzek és egy védelmet is élvező szivarfasor őrzi az első fásítás emlékét. 

A parkot a kortársak franciásnak tartották, mert nagyon világosan és geometrikusan strukturált kert volt, már-már barokkos fegyelmezettségű. Ez ellentétben állt a város tájképi, angolkertes kialakítású nagy parkjainak a hagyományával (például a szemközti Margit-szigetivel vagy a Városligettel), és nem hasonlított a korábbi piacterekből kialakított kis városi parkokra se, ahol inkább egy centrális tér köré szerveződött a növénybeültetés.

Valójában a park inkább a kis, városi reneszánsz udvarok hagyományához nyúlt vissza. Épp ezért (is) figyelemre méltó. Ahogy Rapaics Raymund, a budapesti parkok egyik legfontosabb szakértője írta 1937-ben: „Közepén a vízmedence lubickoló is, a nagy pázsittereket pedig végig nyírott eperfasövény fogja körül, hangsúlyozott szegletekkel. A paloták felé sértetlen a mértani stílus, a Duna felé fasor zárja le a parkot. Bizonyos, hogy a fővárosi parkok történetében korszakos a jelentősége.”

Védett szivarfasor nyáron... (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

... és télen: mindig nagyon szép (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Van néhány faj is, ami újdonság lehetett, így elsősorban a már említett szivarfa. Ez a fa a nevét a hosszú, olykor akár negyven centiméteres, szivar alakú terméséről kapta. Az eredetileg Észak-Amerikából származó szivarfának különleges, nagy méretű levelei vannak, amelyek szív alakot formáznak.

Budapesten manapság számos parkban megtalálható, de ekkoriban még inkább csak különlegesebb dendrológiai gyűjteményekben (például a Margit-szigeten vagy a Népligetben) fordult elő. Igazi „várostűrő” faj, tudták talán már ekkor is róla: jól bírja a meleget, a légszennyezést, a talaj tekintetében sem különösebben finnyás.

A park eredeti kialakításában is már alkalmas volt arra, hogy kissé elkülöníthetők legyenek benne a funkciók. Így a „tölcsér” csúcsa és középső része a gyerekek birodalma lehetett, míg a legszélesebb, Duna menti sávban egy vízmedence és két oldalán egy-egy hosszabb sétány található. E fasorok alatt padok is szolgálták a nyugalmat, lehetőséget teremtettek a csendesebb sétára, beszélgetésre, sakkozásra vagy kártyázásra is. A Szent István park tehát e tekintetben is rendkívül modern, előremutató hely volt.

Eleven élet

Ha a tér múltjára gondolunk, persze nem csak az ujjongás juthat eszünkbe: a cseperedő szivar- és hársfák alatt és mögött súlyos emberi tragédiák játszódtak le a II. világháború előtt és alatt. A tér házainak egy része védett házként nyújtott menedéket – ha nyújtott, de a környékről számos család lett a holokauszt áldozata. 

Wallenberg emlékére készült a kígyóölő szobor (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A figyelemre méltó koros fák mellett nagy reményű fiatal egyedek is vannak (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A vészkorszakra emlékeztet az 1999 tavaszán felállított kígyóölő szobor (eredetileg Pátzay Pál alkotása, ez másolat), amelyet eredetileg 1949-ben Wallenberg svéd diplomata tiszteletére készítettek közadakozásból, de már a felállítása utáni hajnalban, még felavatása előtt a szovjet hadsereg elszállította. Akárcsak az eredeti szobor, a másolat is a Wallenberg által megmentett emberek és hozzátartozóik adományából épült.

A Szent István park, bár nagyjából őrzi eredeti szerkezetét, azért az idők során átment egy-két változtatáson. 1974-ben Csorba Vera tervei szerint a Pozsonyi úton túli részén játszótér készült, amit aztán részben felszámoltak az 1998-as felújítás során. A Dunához közelebbi oldalon lévő eredeti nagy medencét is meg kellett szüntetni: de a helyén ma is egy kisebb, középen megosztott medence van.

A parkot a legutóbbi rekonstrukció során gondosan bekerítették, és lett benne kutyafuttató is: erre a városi igényre Rakovszky úr még igazán nem gondolhatott kilencven éve. (Ma viszont ez az egyik legnagyobb konfliktusforrás a parkok használatát illetően.)

Rakovszky Iván a parkkal szemközti Margit-sziget parkosításáért is sokat tett (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A Szent István park Újlipótváros élénk és sokak által látogatott központja, találkozási helye, de elsősorban mégis egy közel 90 éves városi park (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A középső területen szabályos négyzetekbe foglalt, színpompás virágágyás van. 2010 óta egy különleges rózsakerttel is büszkélkedhet a kert: az egyszer egyméteres ágyások mindegyikébe különböző rózsafaj virít Márk Gergely nemesítő jóvoltából. 

A Szent István park ma is áttekinthető, rendezett, nagyvonalú városi közparknak tűnik, egy élénk kulturális és közösségi életű (és hagyományú) városrész központjaként funkcionál. Fáit visszaemlékezések, novellák és versek is megörökítik, sétányain minden napszakban jár valaki. „Levegőt, elevenséget és romantikát” teremt e városrészben: pont, ahogy Rakovszky Iván kilencven éve elképzelte.