Árpád vezér lova a lombjai alatt legelt? Mátyás az árnyékában uzsonnázott egy vadászat során? Kossuth itt fogalmazta meg a trónfosztást? Bizonyára sok hasonló történetet hallottunk már egy-egy idős fa és egy-egy neves történelmi szereplő kapcsolatáról.  

„Idős, kiemelkedő vagy furcsa növésű fa, amelyhez mondai, történeti vagy irodalmi hagyomány fűződik” – így határozza meg a Magyar néprajzi Llxikon az emlékfa fogalmát. Ha végignézzük az Év Fája versenyre benevezett fákat, azok közt is számos – ilyen értelemben vett – emlékfát találhatunk. (Igaz, Budapesten keveset: a nagyváros nem kedvezett sem a fák megmaradásának, sem a legendaképződésnek...)

A történetek egy jó része valószínűleg csupán legenda, szinte teljesen kizárható sajnos, hogy lenne olyan fánk, amely már Mátyás király idejében is tekintélyes méretű volt. Talán egy-két kivétel akad csak. A Bajmócon növő hárs, amelyet, ha a monda elbeszélését követjük, még Csák Máté ültetett el (éppen 1301-ben), nemcsak Luxemburgi Zsigmondot és Mátyást, de még Bocskait és Rákóczit is láthatta volna: a gyönyörű idős fa törzscsonkja valóban évszázados, de mai lombozata újabb tősarjadékoknak köszönhető.

A hédervári ősöreg tölgyfa még régebbi időkbe kalauzol: törzsén nyomot hagyott a legenda szerint Árpád vezér lovának kötőféke – valójában „csak” 700 év körül járhat ez a nagy gonddal ápolt idős fa, vélhetően az ország legöregebbje. Gyönyörű népetimológiai magyarázat kapcsolódik Balatonakarattyán a Rákóczi-fához is, egy öreg szilhez, amely több mint 400 éves lehet. A hagyomány szerint Rákóczi e fához kötötte a lovát, „amikor kihirdette az ország akarattyát”. (De valójában Rákóczi sohasem járt ezen a vidéken.)

A hédervári tölgy: Árpád ehhez kötötte a lovát? (Forrás: evfaja.okotars.hu)

Ősöreg vackor Gödöllőn: Kossuth is, Erzsébet királyné is ülhetett alatta (Forrás: evfaja.okotars.hu/Takács Gábor felvétele)

Vannak persze olyan fák is, amelyeknél bizonyára van valóságalapja a legendának. A gödöllői vackoron, amelyet 280 évesnek tartanak, tényleg megakadhatott a természetet szerető Erzsébet királyné tekintete, s még az is lehet, hogy tényleg e fa alatt beszélgetett Andrássy Gyula gróffal. A romhányi törökmogyorófa Rákóczi-legendájának is lehet valós alapja, és a sort még hosszan folytathatnánk.

Emlékét megőrizzük

Az eddig említett fáknál rendszerint utólag kapcsolódott egy jeles személy neve egy-egy szép fához. Van azonban az emlékfáknak egy másik nagy csoportja is, amikor egy csemetét kifejezetten azzal a céllal ültetnek el, hogy az valakire vagy valamilyen eseményre emlékeztessen a következő évtizedekben, évszázadokban.

Hogy e szokás honnan ered, azt nehéz volna pontosan megmondani. Az efféle cselekedetek mélyén egyfajta mágikus gondolkodás rejlik. Ha egy fát ültetünk valakinek az emlékére, akkor azzal megjelölhetővé lesz a hely, ahol az illető járt, vagy ahol valami fontos történt. (Vagy éppen az ültetés által „idézhető” meg ott.) Ez a jelentőséggel telítődő helyszín így a fán keresztül tovább tudja örökíteni az energiákat. A fa pedig természetszerűleg növekedik: ahogy terebélyesedik, úgy árad szét mindinkább az adott személy vagy esemény nagysága is. 

Hasonlóképp a nagy emberekkel való kapcsolatba lépés egy formáját jelenti az, ha mi magunk ugyanazon a helyen lehetünk, ahol valaha a tisztelt személy volt. Ezért keresik fel sokan például a Margit-szigeti tölgyfákat: jó elmerengeni azon, hogy fiatal korukban Arany János ugyanezeket a példányokat látta. És ezért kerültek sírja mellé (a nyitóképünkön látszó) a Margit-szigeti tölgyekből szaporított csemeték – emlékfák ezek is. 

Arany János tölgyei a Margit-szigeten: a költő emlékfáivá lettek (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Hegyi juhar a Jókai-kertben: nemcsak méreteivel nyűgöz le, hanem emlékfa is, hisz az író saját maga ültette (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Ha a magyar néphagyományt nézzük, kevés adatunk van arra, hogy a parasztemberek a fáknak ilyen emlékszerző jelentőséget tulajdonítottak volna. Annak van egyedül nyoma, hogy a kisgyerekként elhunytaknak sokszor nem állítottak emléket, hanem sírjuk fölé egy gyümölcsfát ültettek. A nagy gyerekhalandóság miatt ez nem is lehetett ritka. A gyümölcsfa az elhunyt be nem teljesült jövőjét helyettesíti: szárba szökken, virágzik, és gyümölcsöt hoz, ahogy a gyereknek is felnőni, megházasodni, gyerekeket nevelni lett volna az elrendelt sorsa.

Fák a nemzeti érzés szolgálatában

Az emlékfák ültetését azonban leggyakrabban valamilyen központi hatalom ösztönözte, és általában egy jól meghatározott és elterjeszteni kívánt ideológia szolgálatába állította. Hanusz István 1898-as cikkéből tudhatjuk, hogy az uralkodói családdal kapcsolatos eseményeket is megünnepelhették faültetéssel: Rudolf trónörökös eljegyzése alkalmából Kőszegen ültettek tölgyfát, Budapesten pedig „királyunk ezüstmenyegzője ünnepén 1879. április 24-én a magyar székesfőváros a Gellért-hegynek a királyi palotára néző oldalán 25 jávorfát ültetett emlékül”.

A legnagyobb emlékfaültetési akciók azonban az 1890-es években zajlottak Magyarországon. A millenniumi ünnepségek, azaz az ország ezeréves fennállása alkalmából 1896. március végén Darányi Ignác felhívást tett közzé (pontosabban a 22029/96. számú körrendelet adta ki), amelyben emlékfák ültetésére buzdítja a közösségeket. 

„Ős idők óta dívó kegyeletes szokás, hogy egyes nemzeti ünnepek emléke, élő emlékfák kiültetése által megörökíttessék. Hazánk ezredéves fennállásának küszöbön álló megünneplése nemzeti történetünknek oly lélekemelő és kimagasló mozzanata, miszerint emlékének hosszabb időre való megőrzése és az utókornak való átadása a hazafiúi kegyeletnek bizonyára méltó tárgyát képezi” – szólt a felhívás bevezetője.

„Teljes bizalommal fordulok ennélfogva a törvényhatóság hazafiasságához azon felhívással, miszerint odahasson, hogy a hatósága alá tartozó városok és községek a magyar haza ezredéves fennállása nagy ünnepének emlékét, a földmívelési miniszter úr által célba vett módon, lehetőleg Felséges Urunk Királyunk koronáztatása napját, június hó 8-át megelőzőleg, köztereiken, diszkertjeikben, sétányaikon, vagy a határ arra legalkalmasabb kimagasló pontján, millenniumi emlékfák, facsoportok kiültetésével megörökítsék.” 

A Gellért-hegy királyi vár felé eső oldala az 1870-es évek végén: itt ültettek el 25 jávorfát a királyi pár tiszteletére (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény, Weinwurm Antal felvétele)

A Földművelési Minisztérium pavilonja az ezredévi kiállításon: kézzel fogható fatelepítési minta a bejárat előtt, országos millenneiumi faültetési felhívás a lapokban (az épület ma is áll a Mexikói út 52/b alatt!) (Fotó: Fortepan/BFL, Klösz György felvétele)

A rendelethez csatolt melléklet részletesen is kifejtette, hogy az erdészettel foglalkozó szakágak hathatós segítségére számít, és azt is megfogalmazta, hogy milyen fák volnának kívánatosak: „a célhoz mérten a hosszabb életű fanemek választása ajánlatosabb; az alkalom nemzeti jellegénél fogva pedig a honi fanemek előbbre helyezendők. Ezekhez mérten különösen felhívom (a cím) figyelmét az ország területén honos tölgyfajokra s másfelől a szintén hosszú életű havasi fenyőre (pin. cembra), tiszafára (taxus bacc.) és a hársfára (tilia), melyeknek az emlékfaképpen kiültetendő fanemek közé sorolását mindenütt, a hol a természeti viszonyok azoknak mellőzését nem kívánják, a magam részéről kiválóképpen óhajtanám.”

A felhívás mozgósította közösségeket szerte az országban. Sok településen az ekkoriban elültetett fák jelentették a későbbi közösségi terek, parkok alapját is: éppen ez a korszak volt az, amikor megjelent az igény fasorok, ligetek, korzók létesítésére. Hanusz István korábban említett cikkében adatokat is közös az akció sikeréről. A cikk szerint a „haza földje kiválóbb pontjaira 4103 községben 844.839 fenyő, 705.629 lombos fa, közöttük 200.000 ákác és 22.996 gyümölcsfa, közöttük 4789 diófa” került. Impozáns mennyiség, közel 1,7 millió csemete!

Hatalmas oszlopos tölgy a budafoki Városház téren: talán egy megmaradt millenniumi emlékfa (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Az ország megmozdult, mintegy kétmillió (igény szerint az állami erdészetekből ingyen is kiutalt) csemete került az anyaföldbe. Kivette a részét a mozgalomból a vasút is, a Magyar Királyi Államvasutak igazgatósága a millennium emlékének megőrzésére saját vonalai, valamint az általa kezelt vonalak mentén még abban az évben 8497 emlékfát ültettetett el.  

1898-ban Darányi örömmel konstatálta, hogy a kezdeményezés sikeres volt mind gyakorlati, mind ideológiai értelemben. „Két éve múlt, hogy az ezredéves múlt emlékét híven ápoló nagyjainkhoz, s a föld becsületes népéhez azt a kérést intéztem, hogy e millennium emlékére fákat ültessenek : és kérő szavam meghallgatásra talált. Ma már a hazafiúi érzés biztos jeléül látom, hogy az ország minden vidékén közel két millió fa vert gyökeret az ezred éves anyaföldben, hogy majdan erős, sudár törzse hirdesse országnak világnak, hogy a nemzet a második ezredévet a honfoglaló elődök érdemének dicsőítésével kezdte s hogy fennmaradásának alapját és jövőjének biztosítékát első sorban hagyományaink sértetlen fenntartásában és az azokhoz való hű ragaszkodásban kereste.”

Van-e vajon Budapesten még ilyen millenniumi emlékfa? Sajnos nem tudjuk biztosan. Csak valószínűsíteni lehet, hogy a vasút telepítéseiből a budapesti vágányok, állomások mellé is jutott, és hogy laktanyák, közintézmények, illetve egykori magánkertek udvarán is áll néhány közülük. A korabeli lapok beszámolói alapján úgy tűnik, a budafoki főtéren is ültettek fát: talán az ott terebélyesedő gyönyörű oszlopos tölgy és egy szép korai juhar is ennek a hírmondója lehet. Gondos nyomozással még máshol is nyomára bukkanhatunk hasonlóan szép múltú egyedeknek.

Sajnos ezekről a fákról nem készült olyan nyilvános, pontos leltár, mint a néhány évvel később elültetett Erzsébet-emlékfákról: cikkünk következő részében róluk fogunk szólni. 

Nyitókép: Arany János sírja fölé, kívánsága szerint, a Margit-szigeti tölgyek lombjai borulnak (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)