Az újévi fogadalmaink toplistáján minden évben kiemelkedő helyen szerepelnek a különböző fogyókúrák, de éppen ez az a hónap, amelynek az elején nem nagyon szeretünk mérlegre állni, tudván, bizonnyal nem fogunk „könnyűnek találtatni”. 

De vajon milyen étkezéssel és élelmezéssel kapcsolatos ügyek foglalkoztatták a főváros lakosságát 25 vagy éppen 100 éve, és hogyan tartotta lázban a várost heteken keresztül egy egészen másféle számbavétel – az országos népszámlálás – 150 és 50 évvel ezelőtt? Ezekből a cikkekből válogattunk egy csokrot erre a hétre.

Könnyebb a tevének a tű fokán átjutni...

„Pest, noha az ország német városainak egyike, ha t.i. a nemzetiséget vesszük tekintetbe, mégis egészen magyarnak mondható. S a mily mértékben biztosittatik Magyarország függetlensége Ausztriától, annál inkább lesz Pest – mind társadalmi mind politikai tekintetben Bécs vetélytársa. A pesti német nevü polgárok, noha roszul vagy épen nem is beszélnek magyarul, megkövetelik, hogy magyaroknak tartassanak, és pedig oly értelemben, minőt nem alkalmaznak soha Budára, melyet német városnak tekintenek” – idéz A Hon 1870. január 5-én egy bizonyos Patterson „The Magyars” című könyvéből.

De lássuk, hányan is lakják ebben az időszakban ezt az egységesedő és nagy ütemben magyarosodó két várost! „A népszámlálás Budavárban 5243 lelket mutat ki. Az összeirottak közt Mária Valéria főherczegnő az első” – írja A Hon január 12-én, igazolván, hogy a cenzus során bizony még a legmagasabb rangú személyek is összeírásra kerültek.

Ezen túlmenően azonban a lap nem sokat foglalkozik Budával, a szokásos versengés ugyanis kivételesen nem a Duna jobb és bal partján elterülő városok, hanem Pest egyes kerületei között zajlik: Józsefváros vagy a Belváros lesz a népesebb? Az eredményről január 7-én adnak hírt: míg Józsefvárosban 41 328 főt, addig a belvárosban csak 24 898 főt számoltak.

„Ugyanis, mig a belvárosban kevesebb, de tehetősebb emberek nagy lakásokat tartanak, a külvárosban kis helyiségekben több lélek van összeszoritva.” A január 8-i számból aztán az is kiderül, hogy Terézváros lakossága ez idő tájt 73 876 fő, Ferencvárosé 21 441 fő, Kőbányáé 4260 fő. Budapesté összesen 250 000 körüli, ebből 50 000 lakik Budán (Óbuda nélkül), 200 000 Pesten.

Számlálóbiztosokra ráuszított kutyák – karikatúrán (Forrás: Borsszem Jankó, 1870. január 9.)

„Egy népszámlálási ügynök nyilatkozata szerint, könnyebb a tevének a tü fokán átjutni, mint a nők születési évéről biztos tudomást szerezni” – írja az Üstökös című korabeli vicclap 1870. január 15-én. És ha esetleg azt gondolnánk, hogy ez valóban csak vicc, máris itt a hír A Hon január 20-i számából, P .Sz. Mihály községből, ahol is a népszámlálás keresztülvitele „a paraszt nép között roppant izgatottságot idézett elő”, különösen „midőn a fonóban egymásnak szemére vetették, hogy melyik leány milyen idős”, a fiatalok úgy összeverekedtek, hogy „egy csak nem halva maradt”. A házasok között „még nagyobb zavar van, kinek neje idősebbnek találtatott, elválláson töri fejét”. Micsoda izgalmak!

Ehhez képest az már igazán mindennapos ügynek számíthatott, hogy a pesti „hentesczéh” panaszt emelt az idegen hentesek ellen, akik rosszabb minőségű húst olcsóbban árultak, ráadásul a heti vásárokon kívül is. Panaszuk viszont elutasíttatott, mert „a közönség érdeke is megkívánja, hogy jó és olcsó sertéshussal elláttassék” – írja A Hon 1870. január 8-án.  Az „olcsó húsnak híg a leve” gondolattal utazunk tovább, egészen 1895-ig.

Bécsbe gravitál a magyar marha

„– Mivel szolgálhatok hölgyeim? – Hozzon két tucat osztrigát, egy adag szarvasgombás pástétomot, egy palack chablist és egy baleket, a ki mindezt fizeti” – írja a viccrovat a Budapesti Hírlap 1895. január 15-ös számában, és mi újfent rácsodálkozhatunk, hogy nincs új a nap alatt: mind az ilyesféle kisasszonyokkal, mind a viccben szereplő balekkel könnyen találkozhatunk ma is. De ők legalább jóllaktak!

Korabeli kép az 1900-as évek elejéről (Fotó: Fortepan)

1895. január 12-én, „Silány marhahús” címmel közöl terjedelmes cikket a Pesti Hírlap, amelyben statisztikai adatokkal erősíti meg „azt a mindennapi tapasztalást, hogy Budapesten, egy elsőrendű állattenyésztő állam középpontján mennyivel rosszabb húst fogyasztanak, mint azokon a piacokon, melyeket első sorban Magyarország lát el hússal”.

Budapest marhahajtó útjainak hálózata (Forrás: Egy nagyváros születése – A BTM kiállításának katalógusa, 225. oldal)

„Bécsbe gravitál a magyar vágómarha” – elemzi a lap részletesen, milyen kedvezmények, szállítási feltételek és egyéb piaci körülmények miatt alakulhatott ki az az állapot, hogy „Budapesten rossz húst tulságosan drága áron kell fogyasztani”, mert a magyar vágómarha java a bécsi polgárok asztalára kerül. Mindezért természetesen az illetékes hatóságokat vonja felelősségre a cikk szerzője.

Nem tudja, hogy mi a tejeskávé

1920. január 11-én a Pesti Hírlap jó hírrel szolgált: megint lehet majd tejeskávét kapni a pesti kávéházakban, mert rendeletben engedélyezték, hogy délelőtt 11-ig a kávésok felszolgálhassák az italt. Ez a hír lehetne akár heti lapszemlénk fénypontja is, ha nem ismernénk a folytatást.  

A kép a Vörösmarty utca 43. előtt készült 1917-ben (Fotó: Fortepan)

Január 15-én a az újság ugyanis már védekezni kényszerült. Olyan sok felháborodott olvasói levelet kaptak, hogy kénytelenek voltak külön hírben reagálni, jelezvén: a kávésok csak külföldről exportált konzervtejből főzhetnek tejeskávét, a vidékről a fővárosba jutó friss tej továbbra is a lakosság, „különösen pedig a gyermekek és a betegek” ellátását szolgálja majd.

S hogy milyen ritkaság volt a háború után a tej, és mennyire jogos volt a városlakók felháborodása a „kávéházi urizálás” kapcsán, arról a január 16-i lapszám egyik rövidhíre is tanúskodik. Eszerint egy anya valahogyan hozzájutott egy egész liter tejhez, de amikor gyermekének tejeskávét főzött belőle, a kicsi csak gyanakodva méregette az italt. „Hát, kérjük szépen, ilyen a budapesti gyermek az 1920-ik esztendő elején. Nem tudja, hogy mi a tejeskávé” – zárja e szomorú történetet a lap.

Nem hazafi az, aki sajnálja a falatot

 „Az ostromlott Budapest felszabadított kerületeiben az asszonyok és gyermekek ezrei, kik hetekig a kis kenyéradagon éltek, sőt sokszor azt sem kapták meg, kimerülve, a szó szoros értelmében az éhhalál küszöbéről tértek vissza az életbe. Ha Budapest megmaradó lakosságát meg akarjuk tartani az életnek, a demokratikus Magyarországnak, azonnal segítségükre kell sietnünk” – írja az MTI Házi Tájékoztatója a debreceni kormány közleményére hivatkozva 1945. január 14-én.

„Mindenekelőtt a fővároshoz legközelebb fekvő városok és falvak népességének hazafias kötelessége, azonnal hozzáfogni a munkához. Elsősorban lisztre és zsírra van szükség. A helyi nemzeti bizottságok dolga a gyűjtést azonnal megkezdeni. Nem hazafi az, aki sajnálja a falatot Budapest annyit szenvedett asszonyaitól és gyermekeitől” – írja a közlemény.

A Szervita tér a Bárczy István (Kamermayer Károly) utca felé nézve, jobbra a Városház utca (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

A visszautasított stampedlik

Ismét egy cenzushoz érkeztünk, 1970. január 2-ával megkezdődött az újabb országos népszámlálás. A Népszabadság január 4-én hosszas cikkben számol be arról, hogyan szervezték meg a kétmilliós város összeírásának gigászi hadműveletét, készítették fel a számlálóbiztosokat a legfurcsább kérdésekre, figyelmeztették a lakókat jó előre arra, hogy a házőrző kutyákat kössék meg, „nehogy az összeírók lássák kárát a látogatásnak”.

Népszámlálási karikatúra (Forrás: Népszabadság, 1970. január 11.)

Míg 1870-ben olyan kérdések voltak napirenden, hogy vajon a Károly kaszárnya (azaz a mai Főpolgármesteri Hivatal épületének) katonái milyen illetőségűek, és hogy a lovaikat is összeírják-e, addig száz évvel később már azt kellett tisztázni, ha az „éjféli állapot” számít, akkor a szolgálatban lévő buszsofőrt hová kell sorolni, hogyan értelmezhető a „szellemi szakképzettség fogalma”, és elég-e egy típuslakás adatait felírni egy panelháznál.

A budapesti lakosság persze semmit sem változott abban a tekintetben, hogy népszámlálásnak ebben az évben is nagy jelentőséget tulajdonított, olyannyira, hogy sokszor süteménnyel, népviseletben és persze a magyaros vendégszeretet elmaradhatatlan kellékével: stampedli pálinkákkal várták a számlálóbiztosokat. Hiába, nekik ugyanis azt vissza kellett utasítaniuk.

Persze itt is voltak bizalmatlan lakók, akik addig nem voltak hajlandók semmilyen kérdésre válaszolni, ameddig „az összeíró fel nem jegyezte egy darab papírra, hogy a konyhában rossz a vízcsap, javíttassa meg a házkezelőség!” Az adatok feldolgozását a kor csúcsteljesítményű „számológép-berendezése” látta el, amelyet külön csarnokban helyeztek el, és amely „másodpercenként 300 ezer összeadást vagy kivonást képes elvégezni, óránként hét és félmillió jelet, adatot táplálnak bele”.

Népszámlálási karikatúra (Forrás: Népszabadság, 1970. január 11.)

Fűtöttek a hűtők

„Több ezer kiló hús romlott meg december 31. és január 2. között a Nagyvásárcsarnok hűtőtárolóiban. Eddig kiderítetlen okból az említett két időpont között nem működött a fagyasztóberendezés” – írja a Magyar Nemzet 1995. január 3-án. Az esemény elég nagy sajtóvisszhangot váltott ki, heteken keresztül a rejtélyes eset után „nyomoztak” a lapok: vajon szándékosan kapcsolták le a hűtőket, vagy valamilyen meghibásodás történt?

A Nagyvásárcsarnok eladóterei 1995-ben (Forrás: Magyar Nemzet, 1995. január 3.)

És ha már piacoknál és az alapvető élelmiszerek beszerzésénél tartunk: bezár a Váci utcai Csemege Meinl, mert az üzemeltető nem tudja kigazdálkodni a bérleti díjat – írja a Népszabadság, 1995. január 3-án. „Feléledhet a várbeli heti piac” – jelenik meg egy rövid hír ugyanebben a lapban január 20-án, jelezvén, hogy a piacot a Várnegyed lakói szeretnék feléleszteni, mert „egyre-másra tűnnek el az élelmiszerboltok” a környékről.

És ugyanezen lapban, 1995. január 3-án jelent meg az az információ is, hogy várhatóan februárban Közép-Európa legnagyobb bevásárlóközpontját kezdik építeni Palotán – a későbbi Pólus Centert.  Elég e három rövid hírt egymás mellé tenni, máris kirajzolódik előttünk a ’90-es évek egyik legjellemzőbb városi folyamata, a kiskereskedelem leépülése és a nagyütemű „plázásodás”.

De adjunk keretes szerkezetet a mai írásnak is: ahogyan 1870-ben, úgy 1995-ben is fontos volt, hogy Budapest lakossága olcsón hozzájuthasson az alapélelmiszerhez, ezért a Vásárcsarnokban leolvadt húsáru azon részét, amit a tisztiorvosi szolgálat fogyasztásra alkalmasnak minősített, a következő napokban leértékelt áron meg lehetett vásárolni. Úgy látszik, a prémiumkategóriás élelmiszer ma is ritkaság, és bármit kifizető balek sem terem minden bokorban, legalább olcsó hús jut időről időre a pesti polgárnak.

Nyitókép: A Ferenc körút 9., Széchenyi kávéház 1917-ben (Fotó: Fortepan)