Az 1838-as nagy árvízre emléktáblák, vízszintjelző táblák emlékeztetnek minket városszerte. Az az árvíz valóban minden tekintetben mély nyomot hagyott Pesten. Budát akkor kevésbé pusztította a Duna, míg 38 évvel később a jobb partot árasztotta, jóllehet Pest sem úszta meg a folyó haragját.

„Február 20. után az I., II. és III. kerületekben (Buda és Ó-Buda) a csolnakok készen tartattak, az V. kerületben, az úgynevezett Vizafogón - mely csak 18-19 láb magasan fekszik - a lakosok kiköltöztetése megkezdődött. A víz folyton áradt, átlag óránként 1 hüvelykkel (2,6 cm-el). Szerdán délelőtt 10 óra felé a jég 17 láb 2 hüvelyk (543 cm) vízállás mellett ismét mozdult, fél órai zajlás után azonban megint megállott. Ekkor adatott az első jel, 3-5 percenként ismétlődő egyes ágyúdörrenés jelentette, hogy az első három kerület mélyebb pontjaira a veszély közeledik. A vizafogón pedig a víz ekkor már a partot túllépte, ahol a mentés tekintetében még szükséges utolsó intézkedések ekkor történtek, a csolnakok mindenütt készen tartattak, a katonaság egy része már igénybe vétetett.”

Így számolt be Tisza Kálmán miniszterelnök 1876. február 29-én Ferenc Józsefnek az árvízről. A hosszú jelentésből (amit dr. Nagy László: 140 éve voltak az 1876. évi árvizek című tanulmányából idéztünk) csak egy részt emeltünk ki, de a miniszterelnök részletesen leírta, hogy Békásmegyer és Óbuda, valamint Pest egy része is víz alatt állt, Újpesten 52 ház összedőlt, de szerencsére emberéletben sehol sem esett kár.

Az 1876-os árvíz azért is volt különleges, mert összeért a téli jeges ár és a tavaszi, az olvadások miatti áradás. A jeges árt az összetorlódó jég okozza azzal, hogy gátat képez, és visszaduzzasztja a folyót (ilyen volt az 1838-as), míg a tavaszi áradásokat a nagy mennyiségű víz, ahogy a hegyekben elolvad a hó.

A mai Batthyány tér az 1876-os árvíz alatt (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Ebben az évben az egész országban súlyos árvízhelyzet volt, a Dunán és a Tiszán is árhullám vonult le. 

A bajok 1875 decemberében kezdődtek, amikor 5-6 napig tartott a jég zajlása. A folyó leszűkítése, a soroksári ág lezárása miatt nem alakulhatott ki olyan jégtorlasz, mint 1838-ban Lágymányosnál, ezért nem duzzasztotta vissza a folyót, csak Ercsi magasságában alakultak ki jégtorlaszok. De még ez is olyan jelentős duzzasztást okozott, hogy Budapesten is megemelte a folyó szintjét. A vízügyi helyzetet tovább rontotta, hogy a hirtelen felmelegedés miatt elindult a következő árhullám.

Budapesten a víz szintje a március 9-én 867 centiméteren tetőzött, ami 60 centiméterrel elmaradt ugyan az 1838-as szinttől, de azért hatalmas pusztítást okozhatott volna. Az elárasztott terület jóval kisebb volt, mint 1838-ban, és jórészt Budára terjedt ki. Szerencsére a hatóságok időben léptek, összesen közel 20 ezer embert telepítettek ki.

Az elárasztott Buda Klösz György fotóján (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A folyó ennek ellenére jelentős pusztítást végzett, elárasztotta Óbudát, Buda parti részeit, és Csepelen is kiöntött, Újpesten a vályogházakat összedöntötte. Budán nem is a gátakon ütött rést a folyó, hanem a víz a szennyvízcsatornákon keresztül tört fel, emiatt az alacsonyabban fekvő területek, a mai Fő utca, Batthyány tér és Óbuda egyes részei víz alá kerültek.

Miért nem történt nagyobb kár, holott a víz szintje alig maradt el az 1838-astól?

Az egyik magyarázat, hogy a város tanult az 1838-as árvízből, új építési szabályokat fogadtak el, amely alapján például nem lehetett a lakószint az 1838-as vízszint alatt, mindemellett a város egészét is készültek megvédeni az árvizektől. Reitter Ferenc, a kiváló mérnök az 1860-as években kidolgozta az árvízmentesítés menetét, amelynek keretében javasolta a folyó leszűkítését, hogy a jég ne tudjon megállni, valamint a part feltöltését. E tervek nyomán az 1870-es években nagyszabású rakpartépítésbe kezdtek.

A Fő utca Klösz György sztereofotóján (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A rakpartok szerepe kettős volt, egyrészt valóban azok voltak, aminek hívták őket, a hajók itt rakodtak ki, másrészt ezek voltak a város árvízvédelmi gátjai. A munkák nagy része 1875-re elkészült, legalábbis a pesti oldalon, illetve kész volt a Kopaszi-gát, amellyel a folyót Lágymányosnál is leszűkítették. Ez azért volt fontos, mert 1838-ban itt torlódott össze a jég.

A város tehát sokkal felkészültebb volt az 1876-os árvíznél, a rendszer alapvetően jól vizsgázott, de kibuktak azért hibák, és ezekből további fejlesztési irányokat lehetett meghatározni.

A Margit-sziget víz alatt Klösz György sztereofotóján (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Az árvíz levonulása után az addigi árvízvédelmi munkálatokat és terveket átgondolták, változtattak azokon, így megemelték a Kopaszi-gát magasságát és a budapesti partfalakat további 62 centiméterrel, valamint döntés született arról is, hogy a folyó más szakaszait is szabályozni kell.

A további munkálatokkal (amelyek nemcsak Budapestre, hanem a folyó egész szakaszára kiterjedtek) elérték, hogy Budapest gyakorlatilag biztonságban van az árvizektől. Amire szüksége is volt, hiszen 2013-ban megdőlt az árvízi rekord, a Duna magasabbra emelkedett, mint előtte bármikor.

Nyitókép: Az elárasztott Buda (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)