Az 1876. évi februári árvíz a második legnagyobb volt Pest-Buda (1873 óta Budapest) életében, mindkét Duna-parti város jelentős károkat szenvedett. Az áradás emberéletet szerencsére nem követelt, de az anyagi veszteség jelentős volt, s nem is Pesten, hanem inkább Budán, mert a kiépült Duna-parti védművek már megfelelő módon védték a bal parti várost.

A folyó áradása nemcsak a fővárost, de más part menti településeket és városokat is – például Esztergomot – jelentős mértékben sújtott. Ráadásul nemcsak a Duna, hanem a Tisza is áradt ekkor, ami országossá növelte a károkat.

Az 1876-os árvíz Budán, a Fazekas (mai Szilágyi Dezső) téren, Lovich Antal felvételén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Már a budapesti tetőzést követő pár napon belül, február 28-án Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter felszólítást intézett az ország lakosaihoz az árvízkárosultak megsegítése érdekében. A felhívás a sajtóban is megjelent, áldozatvállalásra kérve a lakosságot. Március elsején Budapest is adakozásra és összefogásra buzdította a polgárait.

Budát sújtotta jobban az 1876-os árvíz, a károsultak megsegítésére Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter felszólítást intézett az ország lakosaihoz (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Az összefogás nagyságát jól mutatja, hogy a felhívásoknak eleget téve a segítségnyújtás számos formája valósult meg. Gyűjtöttek többek között pénzt, terményt, élelmet és ruhaneműt – mindenki úgy segített, ahogy tudott. Széles körű szolidaritás bontakozott ki a lakosság körében, amely minden réteget megmozgatott: a társadalom élén állóktól az alsóbb szintekig bezárólag, egyházi és világi személyeket egyaránt.

Gróf Károlyi Alajos palotája a mai Pollack Mihály téren, amely helyet adott az árvízkárosultak megsegítésére rendezett iparművészeti tárlatnak 1876-ban (Fotó: Dubniczky Zsolt/pestbuda.hu)

Ennek a segítségnyújtásnak a keretébe illeszkedett a magyar arisztokrácia egyes tagjainak jótékony célú rendezvénye. Egy művészettörténeti – korabeli szóhasználattal műtörténelmi – és iparművészeti kiállítás alkalmával kívánták bemutatni mindazokat a műkincseket, amelyek javarészt magántulajdonban voltak, és a nagyközönség eddig még nem láthatott.

A kiállítás ötlete gróf Zichy Pál Ferencné személyéhez köthető, aki már korábban is aktív szerepet vállalt a főnemesi réteg jótékony rendezvényein. Ezúttal nemcsak az ötlet volt az övé, hanem az 1876-os kiállítás szervezésének és a rendezésének minden fáradságos, aprólékos munkáját is magára vállalta.

A kiállítást megszervező gróf Zichy Pál Ferencné korábban is számos jótékonysági rendezvény lebonyolításában vett részt (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1876. június 4.)

A szervezőmunka már 1876 márciusában elkezdődött. A kiállítást kormányzati és társadalmi szinten egyaránt felkarolták. Trefort Ágoston, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a rendezvény egyik fő támogatójává vált, a főnemesi és egyházi körök pedig a kiállításra küldött tárgyaikkal segítették a nemes kezdeményezést.

Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter, az árvízkárosultak megsegítésére rendezendő kiállítás egyik fő támogatója Borsos József felvételén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A kiállítás megszervezésére bizottság alakult, amelynek elnöki tisztét Trefort miniszter töltötte be. Szakértőként a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, Pulszky Ferenc, a régész és művészettörténész Henszlmann Imre, egyházi részről Rómer Flóris régész és művészettörténész, a Nemzeti Múzeum régiségtárának őre – ma azt mondanánk, kurátora –, valamint Bubics Zsigmond apát, művészettörténész közreműködött.

A szervezők úgy tervezték, hogy a kiállítást május 1-jén nyitják meg, s eredetileg az Akadémia épületében kívánták bemutatni a tárgyakat. A beérkezett nagyszámú műkincs azonban az eredeti elképzelés felülírására – mondhatnánk újratervezésre – késztette a szervezőket. Ekkor merült fel, hogy érdemes volna az egészet a Nemzeti Múzeum mögött, a Pollack Mihály téren található Károlyi-palotában megrendezni. 

A Magyar Tudományos Akadémia épülete, ahova eredetileg tervezték a kiállítást (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára: HU.BFL.XV.19.d.1.05.028)

Persze, ez egy fővárosi magánpalota rendeltetésétől teljesen eltérő funkciót és szerepkört jelentett, amit egyedül az tett lehetővé, hogy a diplomáciai pályán mozgó gróf Károlyi Alajos, a palota építtetője és tulajdonosa nem használta rezidenciaként ezt az épületet.

Maga a ház 1871-ben épült meg, viszont a jelentősebb díszítési és belsőépítészeti munkák 1876-ban még hiányozhattak. Talán ez is indokolta, hogy a tárlat alkalmával a kiállítótermekként szolgáló fogadóhelyiségek falait drapériákkal borították. 

Másrészt a főváros ebben az időszakban még nem rendelkezett jelentős számú és méretű kiállítótermekkel és közgyűjteményi épületekkel, helyiségekkel. S persze ne feledjük azt se, hogy a szervező Zichy grófné szoros kapcsolatban állt a Károlyi családdal, hiszen a testvére, Kornis Klára (Klarissza) a Károlyi Alajos palotájának közelében építkező Károlyi Edének volt a felesége. 

A kiállítás végleges helyszíne: gróf Károlyi Alajos Pollack Mihály téri palotája Klösz György felvételén, 1880 körül (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A kiállítás megrendezésében jelentős segítség volt, hogy különböző cégek és vállalatok felajánlásainak köszönhetően a palota belső tereit elegáns és esztétikus kiállítótermekké lehetett formálni. A bécsi építész és díszítőművész, Leopold Bartelmus – mai fogalmaink szerint belsőépítész – a kiállítási terek belső díszítését végezte.

A díszítéshez szükséges kelméket pedig az a Haas Fülöp és fiai szőnyeg- és bútorszövet-kereskedő vállalat biztosította, amelynek 1874-ben a mai Vörösmarty téren nyílt meg az impozáns üzlete. Emellett Gregersen Guilbrand épületasztalos, Forgó István üveges, Pinsker Vencel kárpitos jelentős árengedménnyel vállalta mindazokat a munkákat, amelyek a kiállítás sikeres megrendezésének zálogául szolgáltak.

A Károlyi-palota üvegtetővel fedett belső udvara 1880 körül, Klösz György felvételén. A kiállításra a palota belső tereit elegáns és esztétikus kiállítótermekké alakították.  (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A logisztika és az információáramlás ebben a korban sokkalta lassabban haladt, mint napjainkban, így a beküldött tárgyak is késlekedéssel érkeztek meg április folyamán, ekkor még az Akadémia épületébe. Persze eleinte még konkrét határidő sem volt kijelölve. Feltehetően úgy tervezték, hogy amikor jelentős mennyiségű műtárgy beérkezik, akkor rendezik meg a kiállítást, amely végül május 10-én nyitotta meg a kapuit. Bemutatandó tárgyak még ezt követően is érkeztek a kiállításra.

Az ünnepélyes megnyitóra Mária Henrietta belga királyné, József nádor legkisebb leánya, illetve Coburg Fülöp herceg és neje, Lujza hercegnő részvételével került sor. Számos főúr, politikus, egyházi és világi személy gyűlt össze erre az alkalomra, sokan köztük olyanok, akik maguk is kiállítók voltak a palotában. A jeles vendégeket ekkor még a kiállítás szervezői kalauzolták a termekben, némi késéssel azonban nyomtatott katalógus is készült a kiállított tárgyakról. Ez Magyarországon az első terjedelmes kiállítási katalógusnak – ekkor talán inkább lajstromnak – tekinthető. Összeállításában Henszlmann Imre, Bubics Zsigmond és Szalay Imre vett részt, s nemcsak magyarul, hanem németül is megjelentették. 

A kiállítást megnyitó Mária Henrietta belga királyné, József nádor legkisebb leánya Franz Xavier Winterhalter 1863-as festményén

Egy másik jelentős eseménynek számított a kiállítás életében az uralkodó Ferenc József május 21-i látogatása. A szervezők kíséretében bejárta a termeket, megnézte a különféle tárgyakat, amelyek közül egy-kettőhöz szellemes megjegyzést is fűzött.

A tudósítások szerint nem ceremoniális időtöltés volt Ferenc József részéről a palotában eltöltött másfél óra, hanem valódi érdeklődés a többségében hazai iparművészet területéről származó tárgyak iránt. A látogatás annak is köszönhető volt, hogy maga az uralkodópár több magyarországi vonatkozású tárgyat is küldött az udvar ambrasi gyűjteményéből. 

A Károlyi-palota ünnepélyes alkalmak idején megnyíló Pollack Mihály téri főbejárata (Forrás: Fortepan/Képszám: 93407)

Ünnepélyes alkalmak idején a bejárás a palota főbejáratán keresztül történt, máskor azonban a megközelítés az épület mögött található kerten keresztül volt lehetséges. A kiállítás bejáratát is itt alakították ki. A tárlatot a földszinten rendezték meg, ahol az északi oldalon található nagyobb reprezentációs tereket és helyiségeket használták fel erre a célra az épület középtengelyében elhelyezkedő díszes átriummal (télikert) együtt. 

A Károlyi-palota hátsó kert felőli bejárata Klösz György felvételén, 1875 körül (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A Károlyi-palota Múzeum utcai, a palota kertjébe nyíló kapuja 1880 körül, Klösz György felvételén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A kiállítóhelyiségek elhelyezkedése folyamatos haladási útvonalat tett lehetővé az épületen belül, ami a palota hátsó, kert felőli bejáratától vette a kezdetét. Az innen nyíló kerti folyosón keresztül – ahol a pénztár működött – lehetett eljutni az épület közepén található átriumba, ahol az uralkodói pártól kapott műtárgyakat csodálhatta meg a betérő látogató. Innen az első kiállítóterembe vezetett tovább az út, amit a palota kert felőli oldalán, a későbbi táncteremben rendeztek be. 

A kiállítás helyszínei a palota földszinti alaprajzán (Készítette: Dubniczky Zsolt/pestbuda.hu)

Ezt követte a hosszabb és keskenyebb második kiállítóterem, a későbbi tükörfolyosó, illetve az ebből nyíló harmadik, majd az azt követő negyedik terem, amelyek később szalonként és ebédlőként funkcionáltak az épületen belül. A negyedik teremből az előcsarnokon keresztül lehetett visszajutni az átriumba, majd onnan a kerti folyosón keresztül a kertbe. 

Az első kiállítóterem Schrecker Ignác felvételén, a palota későbbi táncterme (Forrás: Iparművészeti Múzeum, FLT 26371 lt. sz.)

S milyen tárgyak kerültek kiállításra? Minden olyan, amelyek a korabeli köz- és magángyűjteményekben megtalálhatók voltak, és a hazai világi, egyházi iparművészet évszázados, pazar gazdagságáról szóltak. Zászlók, érmék, festmények, fegyverek, könyvek, oklevelek és térképek, ruhák és kiegészítők, tálak, serlegek és kupák.  

A kiállítás második terme Schrecker Ignác felvételén, a palota későbbi tükörfolyosója (Forrás: Iparművészeti Múzeum, FLT 26372 lt. sz.)

A tárgyak elhelyezése részben tematikusnak is mondható, amit az mutat, hogy a négy terem közül hármat egy-egy jelentősebb műalkotás vagy tárgyegyüttes alapján neveztek el. Így kapta az első terem az Esterházy nevet, mert a „legnagyobb magyar” Széchenyi István mellett leginkább nekik állítottak itt emléket.

Ezüstlemezekkel díszített karosszékek az Esterházy-gyűjteményből a kiállítás tárgyai között (Forrás: Budapest Főváros Levéltára/HU_BFL_XV_19_d_1_03_002)

A harmadik terem és az egész kiállítás legértékesebb része az Esterházy Miklós tulajdonát képező Leonardo da Vinci szénrajza volt, amely Szent Annát, Máriát és kezében a báránnyal játszó kis Jézust ábrázolta. Így ez a kiállítási hely a Leonardo-terem elnevezést kapta. Az egyházi műkincseket bemutató negyedik helyiséget pedig egyházi terem elnevezéssel illették. 

A kiállítás negyedik, egyházi műkincseket bemutató terme Schrecker Ignác felvételén, a palota későbbi ebédlője (Forrás: Iparművészeti Múzeum, FLT 26374 lt. sz.)

A kiállításról készült katalógusban 1201 számozott tárgyat írtak össze, de valójában ennél sokkal több volt látható, mert egyrészt a később beérkezőket már nem vették fel ebbe a lajstromba, másrészt szerepeltek olyanok is, amelyek számozatlanok voltak.

A kiállítás több mint egy hónapon át, egészen június 15-ig fogadta az érdeklődőket, bevétele pedig 15 928 forint 65 krajcár volt.

Nyitókép: Gróf Károlyi Alajos palotája, a kiállítás helyszíne Klösz György fényképén 1880 körül (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)