A Forma–1 versenysorozat 1950-ben jött létre, de már a II. világháború előtt rendeztek hasonló autóversenyeket, hiszen az autóverseny gyakorlatilag egyidős az autóval.

Akkor, a két háború között Grand Prix-nek hívták a versenysorozatot, és 1936-ban az adott év 13. futamát a budapesti Népligetben rendezték meg. A futam ugyan hivatalos volt, de nem számított bele a bajnokságba. Grand Prix-t, azaz nagydíjat egy évben akár több mint húszat is tartottak, de a bajnokságban sokkal kevesebb számított. 1936-ban mindössze csak négy, a monacói, a svájci a német és az olasz nagydíj eredménye alapján alakult ki a győztes, aki abban az évben az Auto Unionnal versenyző Bernd Rosemeyer volt, aki a négy lényeges verseny közül hármat nyert meg.

A népligeti pálya rajza az Autó 1936. márciusi számából 

A többi Grand Prix-n, azaz nagydíjon az vett részt, aki akart, ha volt megfelelő kocsija. A budapesti versenyen az első győztes tízezer pengős pénzdijat kapott. A második 6000, a harmadik 3000, a negyedik 2000, az ötödik pedig 1000 pengős díjra tarthatott igényt.

A budapesti versenyt a KMAC, azaz a Királyi Magyar Automobil Club szervezte a kor legtehetségesebb magyar autóversenyzője, Hartmann László segítségével, aki a Maserati félhivatalos versenyzője volt akkoriban.

A későbbi győztes, Nuvolari a versenyen (Az Autó 1936. június) 

A közel 5 kilométer hosszú pályát a Népligetben alakították ki, gyakorlatilag végigkanyargott a fák között a pálya, amelyet az Ujság 1936. június 13-i száma így írt le:

„Ez az ötezer méter nem annyira körhöz, mint inkább nyolcashoz hasonlít. Van benne egy 720 méteres egyenes és 22 kanya­rodó. A kanyarodók közül négy nagyon éles, úgynevezett tűkanyar. A 720 méteres egyenes közepén lesz a verseny startja és egyben célja is, A nemzetközi feltételeknek megfelelően nincsen előírva, hogy a résztvevő gépek milyen hengerűrtartalmunk legyenek.

Miután a verseny távolsága 250 kilométer, minden versenyzőnek ötvenszer kell a pályát megkerülnie. A győzelemhez ez még magában nem elegendő. A szabályzat előírja, hogy győztesnek csak az a versenyző számíthat és díjra is csak olyan tarthat igényt, aki az előirt öt­ven kört maximálisan három óra alatt befutja.”

A versenyre június 18. és 21. között került sor. Az 1936-os szabályok szerint az autók motorjának mérete nem volt korlátozva, csak a jármű maximális tömege, amit 750 kg-ban szabtak meg. A menő nagy istállók, az Auto Union, az Alfa Romeo és a Mercedes 3-4 ezer köbcentis szörnyetegeket építettek, amelyek akár 16 hengeres, 500 lóerős motorral is rendelkezhettek.

Bernd Rosemeyer az Auto Union versenyautójában a népligeti versenyen (Fotó: Az Autó, 1936. június) 

A tréningek már június 18-án elkezdődtek, a verseny június 21-én volt, azon összesen 11 versenyző állt rajthoz, köztük Hartmann is. A nagy esélyesek a Mercedes és az Auto Union voltak, akik mindent elkövettek a sikerért, de végül a győzelmet az olasz Tazio Giorgio Nuvolari szerezte meg, aki egy Alfa Romeo kocsit vezetett, a Scuderia Ferrari csapat színeiben. Hartmann, aki egy 1,5 literes, nemzeti színűre festett Maseratival állt rajthoz, a 3 literes vagy nagyobb autókkal szemben utolsóként, a 7. helyen, de befejezte a futamot.

A Népligetben a becslések szerint 90 ezer ember nézte meg a versenyt, köztük a nagy autósport-rajongó Horthy Miklós is. Elővételben az állójegy 1,5 pengőbe került, a helyszínen 2 pengőbe. Ott akkori szóval jegyüzérektől lehetett jegyet venni, (akkor hivatalos eladóként működtek), akik nagy tömegben, a forgalmazóval történt megállapodás alapján 1,5 pengőért vették meg korábban a jegyeket, és ők adták el a helyszínen 2 pengőért a látogatóknak. Mindenki nagy üzletre készült, és azzal kalkuláltak, hogy siker esetén megtérül a verseny 140 ezer pengős rendezési költsége.

A hosszú egyenes a Népligetben az Autó 1936. februári számában 

A verseny sportrendezvényként hatalmas siker volt, a külföldi lapok is izgalmas, jó versenyként írták le azt, kiemelték, hogy nagyobb baleset nem történt. Üzletileg azonban katasztrófa volt a budapesti Grand Prix. A versenyre 98 ezer jegyet nyomtattak, nézők száma a becslések szerint 60, de akár 92 ezer is lehetett, de mégis a KMAC pénztárába csak 30 ezer jegy ára került be, alig több, mint 40 ezer pengő, a veszteség 100 ezer pengőre rúgott. A jegyüzérek jelezték a jegyforgalmazó felé, hogy nagyon sok jegy maradt náluk.

A rendőrség hamisítás miatt nyomozást is indított, mert voltak gyanús jegyek, a hatóság birtokába olyanok is kerültek, amelyeken a felirat eltért egymástól, és olyan is, amelyen egyezett a sorozatszám. A vizsgálat elején azt gyanították, hogy 500 jegyből akár 420 is hamis lehetett. Azonban a nyomozás megállapította, hogy az összes jegy eredeti volt, a nyomdászatban eleve különböző klisékkel készültek a jegyek, míg annál a lágymányosi könyvkötőnél, ahol a háromszög alakú jegyeket szétvágták és sorszámozták, nem voltak valójában erre a feladatra felkészülve – a munka eleve 8 napig tartott –, és egyenletlenre sikerült a vágás, valamint a kézi számozásnál is sokszor hibáztak. A jegyek papírjának is utánajártak, de senki sem vett olyan típusú papírt úgy, hogy nem tudott volna vele elszámolni, tehát a hamisítás gyanúja megdőlt.

A verseny rajtja (Az Autó, 1936. június) 

A rendőrség végül azt állapította meg, hogy valóban csak 30 ezer jegyet adtak el, a többi 50-60 ezer néző egyszerűen jegy nélkül tudott bejutni a rendezvényre.

Bár 1936-ban, a verseny után mindenki azt hitte, hogy a budapesti Grand Prix folytatódni fog 1937-ben is, mégis 50 évet kellett várni, hogy Magyarországon nagydíjat rendezzenek.

Nyitókép: A verseny rajtja (Az Autó, 1936. június)