Amikor 1903-ban elkészült az Erzsébet híd, a világ legnagyobb lánchídja volt. De nem pusztán ebben volt különleges: megépítéséhez el kellett bontani az akkori pesti belváros nagy részét. Csak így tudták ugyanis kialakítani a pesti hídfőt, és a hídra rávezetni a Rákóczi utat, akkori nevén Kerepesi utat. Bár a híd akkoriban még nem az országos, csupán a helyi átmenő forgalmat szolgálta, de 1936-ra már így is szűknek bizonyult.

Az eredeti Erzsébet híd keskenyebb volt, mint a II. világháború után újjáépített, ma látható híd. Bár a láncai pontosan ugyanott futottak, mint a mostaninak a kábelei, de eredetileg a járdák is a láncokon belül voltak, ellentétben a jelenlegi szerkezettel, ahol azok a kábeleken kívül kaptak helyet. Ezért a hídon korábban irányonként csak két-két sáv volt, ráadásul a szélsőt a villamos foglalta el. Azonban ahogy növekedett a forgalom, a pesti hídfőnél – ahol a híd eleve alig fért el a Belvárosi plébániatemplomtól – rendszeresen dugók alakultak ki.

Az 1919-ben készített képen jól látszik az útszűkület a pesti hídfőnél (Forrás: Fortepan/Képszám: 27910) 

Ennek oka az volt, hogy a Belvárosi plébániatemplom „belelógott” a híd tengelyébe, ezért itt a két sáv – amelyből az egyiken a villamos is közlekedett – egybeolvadt, és a közlekedés egy sávra szűkül. Mivel akkor még bal oldali közlekedés volt érvényben, ezért a Pest felé haladóknak okozott problémát az útszűkület. Nagyobb forgalom esetén jelentős dugók alakultak ki, hiszen az autók és az egyéb járművek ugyanazt a sávot használták, mint a villamos. Ráadásul ez a forgalmi helyzet balesetveszélyes is volt.

Légi felvételen a Erzsébet híd pesti hídfője 1930-ban (Forrás: Fortepan/Képszám: 22681)

A hidat ugynais nem autóforgalomra tervezték, hiszen abban az időben, a XIX. század utolsó éveiben az autómobil éppen csak megjelent hazánkban. De az 1930-as évekre már elterjedt, Budapesten jelentős lett a járműforgalom, amelyet fokozott, hogy akkoriban adták át a balatoni műutat, amely az Erzsébet híd forgalmának további növekedését vetítette előre.  

Az Erzsébet híd átépítésének munkálatai a Friss Ujság 1936. május 28-án megjelent számában  

A dugók és a balesetveszély elkerülése végett megoldást kellett találni. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa, a város fejlesztéséért felelős szervezet eleve a budapesti autósforgalom számára igyekezett kialakítani olyan utakat, amelyen a forgalom gyorsabban haladhatott, hiszen a korszellem ezt diktálta. Ezért természetes volt, hogy a szűk keresztmetszetet jelentő pesti hídfőt át kell építeni.

Az átépítés vázlata a Nemzeti Ujság 1936. május 3-án megjelent számában  

Az is felmerült, hogy az útszűkületet okozó templomot egyszerűen odébb tolják vagy lebontják, és kissé távolabb újra felépítik, ám ezeket az ötleteket végül elvetették. Inkább egy sokkal egyszerűbb és olcsóbb megoldáshoz folyamodtak. A híd lehajtóján a templom oldalánál lévő járdát megszüntették, és annak a helyén egy új, három és fél méter széles közlekedési sávot alakítottak ki a Budáról jövő kocsisor számára a villamossínek és a templom fala között. A járdát pedig abba a résbe illesztették be, amely addig a híd és a templom között megvolt. Az új járdát azonban nem az útpályával egy szintben, hanem attól lejjebb alakították ki. A gyalogosok számára új lépcső is épült, ahonnan az Eskü, mai nevén Március 15. térre juthattak le.

Az új lépcső az Erzsébet híd pesti hídfőjének déli oldalán (Forrás: Fortepan/Képszám: 128954) 

Az építkezési munkálatok 1936. május elején indultak meg, és a tervezett tíz hét helyett nyolc hét alatt elkészültek. Az új feljárót 1936. július 17-re be is fejezték, akkor tartották meg a műtanrendőri bejárást, míg a forgalom részére július 20-án nyitották meg az új sávot. A munkákat nemcsak rövidebb határidővel végezték el, mint azt tervezték, de olcsóbb is lett, a tervezett 70 ezer pengő helyett csak 60 ezerbe került.

A választott megoldásról a Városok Lapja 1936. augusztus 15-i számában így nyilatkozott Álgyay-Hubert Pál, a Közmunkatanács alelnöke, a terv érdemi szerzője:

„Igen sokáig húzódott az itteni forgalmi mizériák megoldásának a kérdése és a viták során a templom eltolásáról vagy a lebontásáról és távolabbi helyen leendő újraépítéséről is volt szó. A most kivitelezett megoldás a templomot nem érinti és középút ama két szélső álláspont között, melyek egyike két emeletnyi lépcsőn a kocsiút és a templom közti mély sikátorba óhajtotta volna a gyalogjáró közönséget terelni, a másik pedig az úttest magasságában konzolosan a templom felé nyúló új gyalogjáróval a templomot és annak oldalsó ablakait is végleg eltakarta volna. így ez a megoldás valóban az adott körülmények között a képzelhető legjobb.”

A szakemberek azért is választották ezt a furcsa, süllyesztett megoldást, mert attól féltek, hogy ha a járdát közvetlenül a templom falához építik, akkor az a híd rezgéseit átviszi a műemlék épületre, és károsítaná azt. Az sem volt mellékes, hogy így a hídra lépcsőzés nélkül is feljuthatott a járókelő. A hídfeljáró átalakításával ráadásul létrejött a hídfőben egy olyan terasz is, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt Budára. 

Az 1936-os átépítés során a járdát nem az útpályával egy szintben, hanem attól lejjebb alakították ki (Forrás: Fortepan/Képszám: 114627) 

Persze később, amikor áttértek a jobb oldali közlekedésre, az egész rendszert újra kellett szervezni.

Sajnos az Erzsébet híd nem élte túl a II. világháborút, a német csapatok felrobbantották azt. Az új szerkezetű Erzsébet híd eleve szélesebb lett, de itt is gondot jelentett a forgalom elvezetése a Belvárosi plébánaitemplom mellett. Ezért itt ma az egész útpályában van egy oda-vissza kanyar.

Nyitókép: Az Erzsébet híd pesti hídfője 1930-ban (Forrás: Fortepan/Képszám: 22681)