Száz éve volt a trónfosztás, de a Habsburg-emlékek velünk maradtak

Írta: Anka László

2021. november 6. 14:00

Száz évvel ezelőtt, 1921. november 6-án mondta ki a Nemzetgyűlés a Habsburg-ház trónfosztását. Magyarországon a Habsburgok évszázadokon keresztül uralkodtak. A XVIII. századtól erről többek között Budapest városrészeinek nevei, szobrok, emléktáblák és az ebben a korszakban átadott épületek, hidak mesélnek.

Magyarország államformája Árpád-házi Szent István államalapításától 1946-ig királyság volt. Amikor a Rákóczi-, majd az 1848–1849-es szabadságharc idején kimondta a magyar országgyűlés a Habsburg-ház trónfosztását, akkor sem történt meg a monarchikus államforma felszámolása.

1945 előtt csak az 1918-as őszirózsás forradalom és az azt követő Tanácsköztársaság szakított ezzel a tradicionális államformával. Viszont a Károlyi Mihály- és a Kun Béla-féle republikánus alternatíva-kísérletek tiszavirágélete és kudarca miatt 1918–1919-ben a köztársaság mint államforma leszerepelt a politikai közvélemény szemében.

Mária Terézia budavári palotája 1749–1769-ben épült, de a királynő nem kívánta rezidenciaként használni, az épületbe a nagyszombati egyetemet költöztette be. Ekkor épült a Duna felőli kupola helyére a négyszögletes csillagvizsgáló torony​ 

A Horthy-kor hajnalán, 1920–1921-ben nem is az államforma volt a vita tárgya a magyar belpolitikában, hanem a trón betöltése. A kérdést most leegyszerűsítjük úgy, hogy a Habsburg-Lotharingiai-dinasztia tagja, az 1916-ban trónra kerülő, de 1918 őszén a hatalomtól visszavonuló IV. Károly király töltse be a trónt, vagy visszavonulása lemondásként értelmezhető-e és ebből kifolyólag a szabad királyválasztás – „ősi” – joga visszaszáll a nemzetre.

A budavári palota 1875 körül, az Ybl-Hauszmann-féle átépítés előtt

Az 1920. évi I. törvény létrehozta ideiglenes – de konkrét időhatárral nem korlátozva – államfői tisztségként a kormányzói intézményt. Az első világháborút megnyerő antant nagyhatalmak, illetve kisállami szövetségeseik – ellenséges szomszédaink (a csehszlovák, szerb-horvát-szlovén és román állam) – a háborúban éppen az Osztrák–Magyar Monarchia területeit osztották fel és csonkították meg Magyarországot, nem hihettük, hogy szó nélkül hagyják, hogy Budapesten újra hatalomra kerüljön egy Habsburg és esetleg megpróbálja restaurálni a korábbi birodalmat, vagy nosztalgiát ébresszen az utódállamok lakóiban a régi Monarchia iránt, melyet az új államoknak a hódítás gyenge legitimációjával rendelkező vezetői centrifugális erőként azonosítanának.

A királyi palota a Duna felől az 1905-ben befejeződött átépítés és bővítés után, az 1900-as évek elején​

A csonka Magyarországon, a Horthy-kor elején a dinasztiának jelentős tömegbázisa volt. A katolikus főpapság, a dunántúli katolikus sváb lakosság, a fővárosi nagypolgárság, a zsidóság egy részében, az uralkodóház bűvkörében szocializálódott arisztokrácia és a király személyére 1916-ban esküt is tevő katonatiszti állomány soraiban a királyi család széles támogatói körre számíthatott. Népszerűek voltak a társadalom szemében az országban élő Habsburgok, a politika színpadán pedig legitimista politikai csoportosulások álltak szemben a szabad királyválasztókkal.

Ferenc József koronázási esküje a Belvárosi Főplébánia-templom előtt az egykori Eskü téren (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1892. június 5.)

Ebben a bonyolult bel- és külpolitikai dimenzióban mondta 1920-ban Teleki Pál miniszterelnök, hogy a királykérdés „nem aktuális.” Olyan vitatéma volt, melyet a felelős politikusok jobbnak láttak „jegelni.” IV. Károly király a svájci emigrációban azonban másként gondolkodott, ezért 1921-ben két kísérletet is tett arra, hogy Magyarországra visszatérve magához ragadja a hatalmat. A nemzeti emlékezet ezeket királypuccs néven tartja számon.

A második visszatérési kísérlet folyamán a kisantant országok katonai beavatkozással fenyegették meg hazánkat azon esetre, ha nem oldjuk meg véglegesen a trónfosztás törvénybe iktatásával a királykérdést. A nemzetközi nyomás elől a Bethlen István miniszterelnök vezette, magyar királyi jelzővel illetett kabinet nem tudott kitérni és a Nemzetgyűléssel elfogadtatták a „IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg ház trónöröklésének megszüntetéséről” címet viselő 1921. évi XLVII. törvénycikket november 6-án, melynek napjainkban van a centenáriumi évfordulója.

A Ferenc József császár és királyról elnevezett dunai rakpart a Magyar Tudományos Akadémia előtt az 1880-as években (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, 2063/1953)

A több évszázados Habsburg–magyar viszony nem egyszerűsíthető le trónviszályok, török háborúk, szabadságharcok, forradalmak, reformációs/ellenreformációs mozgalmak, várrombolások, aradi vértanúk történetére, illetve egyetlen pozitívumként a mindenki által látott Sissi című német–osztrák filmbeli Erzsébet királyné vélt vagy valós magyarszimpátiájára.

A több évszázados Habsburg–magyar együttélésre másként kell tekinteni. Jó példa ennek az újragondolására az a szoros viszony, amely a Ferenc Józseftől „székesfővárosi” címet elnyerő főváros, Budapest és a dinasztia tagjainak évszázadokon átívelő kapcsolatát mutatja. Bár 1848-ig Pozsony volt a Magyar Királyság fővárosa, de a dinasztia egyáltalán nem gátolta Pest és Buda gazdasági és kulturális fejlődését, sőt. Alkalmas példa erre a budavári királyi palota építési munkálatai a XVIII. században, melyek nem önmagában álló rezidenciaépítést jelentettek, hanem az érintett település gyarapodását is szolgálták a nagyméretű építkezés, mint kiaknázható gazdasági lehetőség által.

Ferenc József leteszi az új budavári királyi palota alapkövét 1896. június 6-án (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, 53.1054)

Buda tudományos-kulturális vonzását növelte Mária Teréziának az a döntése, hogy a nagyszombati egyetemet 1777-ben ide áthelyeztette. E vonalat erősítette II. József 1782-es rendelkezése az Ipartanoda felállításáról, melyből a XX. századra kinőtte magát a Műszaki Egyetem (és 1856-tól Habsburg József főherceg, nádor nevét viselte, illetve 1871-től egyetemi rangot kapott).

A XVIII. század második felétől a dinasztia tagjai Pest-Buda, majd az egyesített főváros kerületeinek névadási tradícióiban is megjelentek. Budavára nyugati előterének beépítését hadászati okokból tiltották. Habsburg Mária Krisztina főhercegnő, akinek férje, Albert Kázmér szász-tescheni herceg, az 1760-as években Magyarország helytartója volt, érte el hites uránál, hogy a beépítési tilalmat töröljék el. Az itt kialakuló új városrész a főhercegnő után kapta a Krisztinaváros nevet.

Mária Terézia magyar királynő, akinek gyermekeiről és unokáiról több mai fővárosi kerület a nevét kapta (Martin van Meytens festménye 1759-ből)

Mária Terézia királynő után kapta a korabeli pesti Felső Külváros a Terézváros elnevezést 1777-ben. Ugyancsak ebben az évben a királynő fiáról és császári társuralkodójáról, II. Józsefről nevezték el a mai VIII. kerületet, Józsefvárost, mely csak a XXI. században egészült ki az Egyetemváros névvel. Az 1780-as években Pest előterében új városrész alakult ki, amely az 1790-ben trónra kerülő II. Lipót király után nyerte el nevét: Lipótváros.

Két évvel később I. Ferenc került trónra a dinasztiából és egy újabb, még névtelen, mert frissen betelepült városrészhez adta nevét a koronázása alkalmával. A főváros földrajzi terjeszkedése együtt járt a demográfiai és beépítési növekedéssel, mely a meglévő régi kerületi beosztás újragondolását követelte meg idővel. Így történt, hogy Terézváros egy részéből kiválva új kerületet szerveztek, amely az akkor élő Erzsébet királyné után az Erzsébetváros nevet kapta férje, Ferenc József engedélyével 1882-ben.

„Üdvözlet a Ferencvárosból” – Régi képeslapon a főváros egyik kerülete, amelyet 1792-ben I. Ferenc királyról neveztek el (Forrás: Wikipédia)

Tekinthetünk erre az évszázados névadományozási láncolatra úgy is, mint a Habsburg-dinasztia szimbolikus térfoglalására, de fel kell fedezzük benne a mindenkori fővárosi magisztrátus királyhűségét és azt a trón magasából is támogatott urbanizációt, amely által Pest-Buda dinamikusabban fejlődött, mint a Bécshez közelebb fekvő hivatalos fő- és koronázóváros, Pozsony és a több generáción átívelő versenyt az előbbi nyerte. Egy nagyváros-fejlesztés mindig a legmagasabb politikai szinten dől el, így volt ez évszázadokkal korábban is.

A „legmagyarabb” Habsburgnak József nádort tekinti a nemzeti közemlékezet, aki közel fél évszázadon keresztül (1796–1847) a nádori méltóság viselésével irányította a budai királyi palotából az országot és hogy mennyire sokat tett a Duna két partján elterülő kettős városért, mi sem bizonyítja jobban, hogy emlékét a róla elnevezett József nádor tér őrzi. Létrehozta 1808-ban a Szépítő Bizottságot, mely a városkép egységessége érdekében a klasszicista stílus jegyében irányította az új építkezéseket.

József nádor szobra a róla elnevezett téren (Fotó: Dubniczky Zsolt/pestbuda.hu)

Úgy köthető József nádor személyéhez a XIX. század első felében Pest-Buda fejlődésének irányítása, mint a század második felében Podmaniczky Frigyes báró nevéhez. Széchenyi István gróf is mindig az ő támogatását megszerezve ért el eredményeket városfejlesztési elképzeléseivel (Lánchíd, MTA megalakítása, pesti lóverseny). József nádor magántulajdona volt a Margit-sziget, melyet parkosított. A nádort és leszármazottait tekintjük a dinasztia magyar ágának, ő és családtagjai közül többen a budavári királyi palota nádori kriptájában alusszák örök álmukat.

A budavári Habsburg nádori kripta belső terme, középen József nádor síremlékével (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)

Amikor a kapcsolat a mélyponton volt a dinasztia és a nemzet között, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után, akkor épült a Gellért-hegy tetején elhelyezkedő Citadella. Eredeti funkciója az volt, hogy a fővárost katonailag uralja, a hadászati szempontból teljesen korszerűtlen Budavár helyett. Fenyegető/elrettentő erőnek szánták, a Habsburg-örökség része, de ma rendkívül népszerű idegenforgalmi látványosság.

A Citadella északnyugati bástyája 1899-ben (Fotó: Digitális Képarchívum, 027687)

„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyok elégedve.” A szájhagyomány útján terjedő idézetet Ferenc Józsefnek tulajdonítja az utókor, mely szerint budapesti látogatásai során, mindig e közhelyszerű szavakkal nyugtázta a látottakat. Pedig volt mit látnia. A lakosság száma 1870-ben 302 ezer fő volt, 1910-ben már 1110000.

Hidak épültek, minden egyes esetben külön törvényt hoztak ezekre, melyeket előbb egyeztettek a királlyal. Kiállítások, múzeumok megnyitása, a millenniumi ünnepségek, az új Országház épületének felavatása, a budavári királyi palota felújítási munkálatai Hauszmann Alajos vezetésével és számtalan közintézmény építése Ferenc József véleményének előzetes kikérésével, közreműködésével, protokolláris szerepvállalásával valósultak meg.

A Ferenc József híd (a mai Szabadság híd) építése 1896-ban (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, 2082/1953)

II. Vilmos német császár 1897-ben ellátogatott Budapestre és a közvélemény számára rendkívül pozitívan nyilatkozott a főváros látnivalóiról, olyannyira, hogy látogatásával nagy népszerűségre tett szert. Az aktuális magyar királyi kormány tagjai el is gondolkodtak azon, hogyan lehetne a német császár iránti hirtelen jött nagyfokú szimpátiát mederbe terelni mielőtt elhomályosítja a magyar király tekintélyét, népszerűségét. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök azt javasolta Ferenc Józsefnek, hogy saját költségén készíttessen és adományozzon szobrokat a fővárosnak.

Ferenc József király leirata Bánffy miniszterelnöknek 1897-ben a fővárosnak adományozandó tíz szoborról (Forrás: Schwarczwölder Ádám fotója, Bécs, Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv, Kurrentbillete, Karton 31, B. 13. c.)

Hamarosan meg is született az ezzel kapcsolatos uralkodói döntés tíz szoborról, melyek ábrázolják „a keresztény vallásért vértanúságot szenvedett Szent Gellért csanádi püspököt, a hitbuzgó Pázmány Péter esztergomi érseket, Bocskay István és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmeket, Hunyadi János és Zrínyi Miklós, a haza és kereszténység hős bajnokait, Pálffy János gróf, Magyarországnak a trón védelmében nagy érdemeket szerzett főparancsnokát, a honfoglalás történetét író Béla király névtelen jegyzőjét, Verbőczy István, Magyarország nagyhírű jogtudósát, és annak népszerű lantosát, Tinódi Sebestyént.” – szólt a magyar miniszterelnökhöz intézett királyi leirat, amely meg is bízta Bánffyt az uralkodói akarat végrehajtásával, a szobrok pedig idővel el is készültek és a főváros köztereit ékesítették, némelyik ékesíti napjainkban is.

Ferenc József és Schulek Frigyes megtekintik a Halászbástyát 1903-ban (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, 1759/1952)

A tíz szobor adományozása csak egy kiemelt példa azoknak az alkotásoknak a sorából, amelyek a boldog békeidők (1867–1914) évtizedeiben Budapestet szebbé, vonzóbbá tették és a dinasztia tagjainak közreműködésével, anyagi támogatásával készültek el. Az említett korszakban a magyar főváros szerette és becsülte a királyt. De pénzügyi hasznát is élvezte gyakori itt-tartózkodásának, mert az 1867-es koronázás, vagy annak huszonötödik és negyvenedik jubileumi évfordulói 1892-ben és 1907-ben több napos ünnepséget eredményeztek, mely a város idegenforgalmának jelentős megnövekedését és az ezzel járó üzleti lehetőségek ügyes kihasználását eredményezte a budapesti polgárok részéről.

József főherceg palotája a budavári Szent György téren a századforduló éveiben (Fotó: Wikipédia)

Bár a dinasztiát 1921-ben külpolitikai nyomásgyakorlás miatt detronizálni kellett, a Habsburg-Lotharingiai-család József nádor által „alapított” magyar ágának tagjai egészen 1944-ig a budavári, Szent György téri palotájukban (József főhercegi palota) éltek és népszerűségtől övezett alakjai voltak a magyar közéletnek Budapest reprezentatív fórumain.

Erzsébet királyné szobra eredetileg az Eskü téren állt Pesten, ma a Döbrentei téren látható Budán (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

Nyitókép: Ferenc József és Schulek Frigyes megtekintik a Halászbástyát 1903-ban (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, 1759/1952)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó