A XVIII. század vége óta törvény rendelkezett arról, hogy az uralkodó halálát követő hat hónapon belül meg kell koronázni az utódját. Erre többek között azért is volt szükség, mert az állami költségvetés csak a király szentesítése után vált véglegessé. A háborús viszonyok között semmilyen csúszás nem volt megengedhető, ezért határozott az Országgyűlés a lehető legkorábbi időpont mellett. Így tehát alig több mint egy hónap állt rendelkezésre az ünnepélyes beiktatás megszervezésére.

IV. Károly magyar király (Forrás: Digitális Képarchívum/Képszám: DKA-020535)

Az esemény lefolytatására létrejött a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság, amely úgy határozott, hogy a ceremónia egészét a budai Várban rendezik meg. Az egyházi szertartás helyszínéül a Nagyboldogasszony-templomot jelölték ki, a világi eseményeket pedig a Szentháromság téren és a Szent György téren tartották. Ahogyan Maczó Ferenc tanulmányában rámutatott (IV. Károly király és Zita királyné koronázása. Rubicon 2017. 1–2. szám), ez valójában leegyszerűsített eljárást jelentett, amit a háborún és az anyaghiányon túl a téli időjárás is indokolt. Azonban mégiscsak egy jelentős esemény elébe nézett az ország, így a részt vevő helyszínek illő dekorálására külön albizottság jött létre gróf Bánffy Miklós politikus-író-képzőművész vezetésével. Az előkészületek és a kulisszák kivitelezése a Dísz tér bolthelyiségeiben berendezett, rögtönzött tervezőirodában zajlott december elejétől.

Gróf Bánffy Miklós (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1916. február 13.)

Maga a koronázási ünnepség rögtön karácsony után, december 27-én elkezdődött: ekkor érkezett meg Bécsből a trónörökös pár: Károly és Zita. A Nyugati pályaudvarnál már nagy tömeg fogadta őket, hiszen a háborúban megcsömörlött embereknek különösen jól jött ez a fennkölt esemény. A következő napok az ősi hagyományok ápolásával teltek, például Zita néhány öltést ejtett a koronázási paláston, ahogyan Gizella királyné is tette Szent István koronázása előtt. December 29-én főpróbát tartottak a templomban, ekkorra már a koronázási jelvényeket is átszállították a királyi palotából és a Loretói-kápolnában helyezték el.

A Mátyás-templom belső tere, balra a Loretói-kápolna bejárata (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A nagy napon Károly és Zita reggel hét órára érkezett meg a Mátyás-templomhoz egy XVIII. századi, igazi barokk hintón. Az épületbe lépve magasztos látvány fogadta őket: a belső teret teljesen átalakították. A díszes kulisszákat Lechner Jenő tervezte, figyelembe véve a tér szűkösségét és a résztvevők nagy számát – 1200 főnek kellett helyet biztosítani. Ezért a munka első lépéseként az összes padot és gyóntatófülkét eltávolították. A főhajó közepén csupán egy négy méter széles bevonulási utat hagytak szabadon, ennek két oldalán tribünök emelkedtek lépcsőzetesen, az oldalhajók ablakának magasságáig.

A koronázási díszhintó (Forrás: Magyar Iparművészet, 1917. 1–3. szám)

A zsúfoltságot optikailag igyekeztek ellensúlyozni azzal, hogy a pilléreket ugyanolyan bíborvörös anyagba öltöztették, amely a díszlet alapszíne is volt, így az egész belső egyetlen terem hatását keltette. Fejezetüknél azért mégis díszítették a drapériát, a magyar uralkodóházak címereit festették rájuk. Az erőteljes bíbor színt az uralkodói jelentésén túl az is indokolta, hogy csak ezzel lehetett elnyomni a templom falainak élénk festését. Gödölle Mátyás tanulmányából kiderül (Képzőművészek az első vonalban, Rubicon 2017. 1–2. szám), hogy a művészek nemcsak a díszletek tervezésében, de az események megörökítésében is részt vettek: többek között Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Pór Bertalan és Rudnay Gyula is készített festményeket, rajzokat a koronázásról.

A Mátyás-templom átalakított belső tere (Forrás: Budavári Nagyboldogasszony-templom múzeuma)

A megfelelő megvilágítás érdekében újabb világítótesteket is be kellett szerelni, amit idő- és anyaghiány miatt végül csak a mennyezetről aláfüggesztett, egyszerű vaskarikákkal oldottak meg, ezekre szerelték a lefelé néző villanyégőket. Maguk az abroncsok a hatalmas fényerőtől nem is látszódtak, így a meghatott visszaemlékezések szerint ez a kényszer szülte megoldás a szentek glóriájára emlékeztetett, és a berendezés legjobb alkotóelemévé vált. A plébánia kérte is, hogy a koronázás után is a helyükön maradhassanak a világítótestek.

Rippl-Rónai József festményén is láthatók a lefelé néző világítótestek (Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

A koronázás menetének megfelelően három baldachint – sátorszerű drapériát – függesztettek föl a templomban: az első hosszúkás volt, és alatta a koronázásra váró trónörökös pár foglalt helyet. A legérdekesebb a második volt, ami a főoltár fölé került, ugyanis egy kun sátorra emlékeztetett. Ezzel Lechner Jenő a magyarság keleti eredetére utalt, ugyanis nagybátyjához, Ödönhöz hasonlóan őt is foglalkoztatta a nemzeti építészeti formanyelv, amit ő a keleti gyökereinkből kiindulva akart megteremteni. Sok kritika is érte, hogy pogány formavilágot használt egy keresztény templomban, ráadásul egy ilyen fontos eseményen.

A főoltár fölé függesztett sátor (Forrás: Magyar Iparművészet, 1917. 1–3. szám)

Károly itt tette le az első esküt, amelyben vállalta az egyház és a szegények védelmét, ezután kente meg az érsek felszentelt olajjal, és övezték föl karddal. Végül pedig Csernoch János esztergomi érsek és Tisza István miniszterelnök együttesen a fejére helyezték a Szent Koronát. Ezt követően a királyi pár a szentély északi falához rögzített félköríves baldachin alá vonult és ott foglalt helyet a trónon.

A koronázás Felix Schwormstädt festményén (Forrás: Illustrierte Zeitung, Lipcse)

Az egyházi szakasz után következett a négy lépésből álló világi szertartás. Először az aranysarkantyús lovagokat avatta fel a király – ez a XIV. század eleje óta volt része a koronázási hagyománynak. Általában magas rangú tisztek kapták a kitüntetést, Károly azonban a fronton leghősiesebben harcoló közkatonáknak adta, egyszerre mintegy ötven sarkantyút osztott ki. A magyarok iránti megbecsülését pedig azzal fejezte ki, hogy a szertartás idején a magyar Himnusz szólt, nem pedig a császári Gott erhalte, ami évszázadok óta kísérte a koronázásokat.

Az aranysarkantyús vitézek emlékjele (Forrás: Uniformen-Markt folyóirat, 1943. 3. füzet)

Ezt követően a királyi pár egy nemzeti színű szőnyegen kisétált a templomból a Szentháromság térre, melynek díszítéséért – beleértve a környező utcákat is – már Györgyi Dénes építész volt felelős. A templom oromzati ablakaiba hosszú, keskeny zászlók sorát helyezték ki, és azok egészen a bejáratig lógtak. Hasonlóan jártak el a szomszédos Pénzügyminisztérium épületénél is. Az egyszerű lakóházakat is dekorálták, bár viszonylag visszafogottan: az emeleti szintekre az ablakok közé zöld koszorúkat helyeztek, amelyeket arany színű szálak szőttek át. A magasabb épületeket ugyanilyen színösszetételű füzérekkel is ékesítették.

A Szentháromság tér is díszbe borult a koronázás idejére (Forrás: Magyar Iparművészet, 1917. 1–3. szám)

A földszinteket gobelinutánzatú borítással vonták be annak ellenére, hogy sejthető volt: az összegyűlt nagy tömeg el fogja takarni ezeket. Nagyon is láthatók voltak azonban azok a szobrok, amelyek címerekkel díszített keskeny pillérek tetején álltak: többek között a fehér lovas katonák és a Szent Koronát tartó szobrok tűntek ki a tömegből. Ezeket maga Bánffy Miklós tervezte, és párosával állíttatta fel őket, hogy a várbeli utcák két szélén mintegy kíséretet biztosítsanak a koronázási hintónak.

A koronázási útvonalat kísérő díszletek (Forrás: Magyar Iparművészet, 1917. 1–3. szám)

A Szentháromság szobor különleges helyet foglalt el a szertartásban, hiszen a király innen mondta el ünnepélyes világi esküjét, amelyben ígéretet tett a magyarok jogainak megtartására és törvényeinek tiszteletére. A szobor köré épített emelvény megtervezésével Pogány Móric építészt bízta meg a bizottság. Ő a XVIII. század első felében készült alkotás stílusához jól illő, neobarokk mellvédkorlátot épített, vagyis az képezte az emelvény oldalát. A műkő korlát függőleges elemeit alkotó, úgynevezett bábok alul látványosan hasasodtak, felül pedig elkeskenyedtek. Ezt a mozgalmas körvonalat követték az építmény aljára rögzített csigavonalas díszek is.

A király a világi esküt a Szentháromság szoborra épített emelvényről mondta el (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1917. január 7.)

A koronázás világi szakaszának harmadik lépése a királyi palota melletti Szent György téren zajlott, ahol Kós Károly tervei szerint koronázási dombot emeltek. A vármegyék által küldött, jelképes helyekről származó földadagokat halmozták itt fel, amelynek oldalát pázsittal és virágágyásokkal ültették be, illetve szalmakoszorúkkal színesítették. Tetejére a négy égtáj felől vezettek rá enyhén emelkedő rámpákat, a király pedig lován felügetve a kardjával a négy égtáj felé vágott, szimbolizálva, hogy bárhonnan jövő ellenségtől megvédi országát.

A kardvágás pillanata (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1917. január 7.)

A díszletek minőségét sokan kritizálták, ugyanakkor figyelembe vették, hogy a művészeknek és a kivitelező mestereknek sietve kellett dolgozniuk, szerény költségvetésből gazdálkodva. Rerrich Béla így összegezte az eredményt az 1917 első napjaiban megjelent írásában:

„A koronázás aktusának részleteivel járó mozgó élet, az a gazdagság és színpazarság, a fenkölt aktus felemelő tudata azonban oly harmonikus széppé és egységessé varázsolta az egész képet, hogy a koronázás napja felejthetetlen maradt mindazokra nézve, akik azt láthatták és ehhez a gyönyörű felejthetetlen képhez a keretet ezek a művészek készítették.”

A koronázási ünnepség világi szakasza a díszebéddel ért véget, amelyet a királyi palotában szolgáltak fel. Ez azonban csak szimbolikusan zajlott le, az elkészített ételt ugyanis a király kérésére a kórházakban fekvő betegek között osztották szét.

Rudnay Gyula: A koronázási ebéd vázlata (Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

A mély hitéről és jóságáról híres király még két évet sem töltött el a trónon, az 1918. november 13-i eckartsaui nyilatkozatában elfogadta Magyarország köztársasági államformáját. Ennek ellenére kétszer még megpróbált visszatérni a trónra, sikertelenül. Sőt, a második alkalommal fogságba esett, és Madeira szigetére szállították, ahol 1922. április 1-jén harmincöt éves korában spanyolnáthában elhunyt. 2004-ben II. János Pál pápa boldoggá avatta.

A nyitóképen: IV. Károly király és Zita királyné (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1917. január 28.)