Egy állandó híd felépítésére nagyon sok javaslat született 1784 után. A sok terv között nagyon különbözőket találunk. Természetesen voltak naiv ötletek, túlzó álmok, de teljesen reális elképzelések is, hiszen a korszak egyik legnagyobb mérnökzsenije, Marc Isambard Brunel a hídtervét semmiképp sem lehet lesöpörni az asztalról. Igaz, a Helytartótanács építészeti igazgatósága 1811-ben – tulajdonképp a helyzetnek megfelelően – kimondta, hogy az adott technikai színvonalon Pest és Buda közé állandó híd nem építhető.

Mi is volt a probléma, amiért a korábbi tervek papíron maradtak?

Elsőképp a Duna maga volt a legfőbb akadály. A Duna ugyanis széles, nagyon ingadozó vízjárású folyó, amely ráadásul telente befagy, vagy ha nem is áll be teljesen, a zajló jeges víz mindent elsodor, ami nem elég szilárd, és az útjában áll. A hajóhidat ezért is kellett telente szétszerelni.

A hajóhíd, ami az 1830-as években még bőven elég volt a forgalom kiszolgálására (Forrás: Smith, Robert  Personal narrative of a ten years' mission in Hungary, FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Ha a folyót sok pillérrel tovább szűkítik, félő volt, hogy a híd maga árvizet okoz. A legkeskenyebb ponton ezért a későbbiekben is olyan hidat építettek – az Erzsébet hidat –, amelynek nincs a vízben pillére.

A folyópartok ráadásul alacsonyak – a mai partoknál lényegesen alacsonyabbak – voltak, és a viíen erős forgalom zajlott. Azaz a hídnak olyan magasnak kellett lennie, hogy alatta a hajók átférjenek. Ráadásul azt sem tudta senki, hogy milyen a folyó medre, hogyan, milyen mélyen kell alapozni egy leendő hídnál. 

Ezek csak a technikai problémák voltak. Mindemellett egy állandó híd iszonyatosan sok pénzbe került, egy olyan országban, ahol a szabad tőke gyakorlatilag nem állt rendelkezésre, még rendes hitel- és bankrendszer se volt, ezt a pénzt előteremteni kifejezetten nagy kihívás volt.

A híd jövedelmezősége is erősen kétséges volt. A folyami átkelés utáni vámszedés joga a két városé volt, amelyek a meglévő hajóhíd után szép jövedelmet húztak, de a pénz arra már nem volt elegendő, hogy abból egy ilyen nagy építkezést finanszírozzanak.

Az egyik első, fennmaradt hídterv a sok pillér miatt megépíthetetlen lett volna (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Az is hátráltatta a tervek megvalósulását, hogy valójában komolyan senkinek sem volt érdeke, hogy az 1820–1830-as években állandó hidat építsen Pest és Buda közé. A forgalom számára teljesen elegendő volt a hajóhíd, hogy télen pár hétig nincs átkelés, a kor utazási sebességét figyelembe véve nem volt életbevágó probléma, legfeljebb kellemetlen. (Nem véletlen, hogy a Lánchíd mint vállalkozás több mint egy évtizedig, 1861-ig masszívan veszteséges volt, egyszerűen nem volt elég nagy a forgalom.)

A kormányzatnak sem volt kifejezett érdeke egy pest-budai híd se hadászati, se más birodalmi, például kereskedelmi indoka nem volt egy állandó híd felépítésére, míg más közlekedési beruházásokat, a dunai gőzhajózást vagy a Duna-szabályozást  támogatták, mert annak látták kereskedelmi hasznát.

Azonban 1832 elején valami megváltozott. Ezen a napon ugyanis négy jó barát elkezdett komolyan azon gondolkodni, hogy miképp lehetne állandó hidat építeni. Meg is beszélték, hogy egyikük lakásán pár nap múlva találkoznak, és meghívják azokat az ismerőseiket, akiket az ügy érdekelhet. Az előzetes találkozóra 1832. február 10-én került sor. Hogy ki volt e négy barát, és mi történt? E négy férfiú gróf Andrássy György, gróf Károlyi György, báró Wesselényi Miklós, gróf Stainlein Ede és gróf Széchenyi István voltak. A megbeszélt találkozó Széchenyi lakásán zajlott le, és azon a pesti élet vezető személyiségei gyűltek egybe, mindenki egyetértett azzal, hogy hidat kell építeni.

Döntésüket tett követte, mégpedig az, hogy József nádor pártfogását kérték a szervezkedésükre, és e támogatást a nádor meg is adta.

Campmiller József 1820-as hídterve. Az első dunai gőzhajó megalkotójának érdekes volt ez elképzelése, de ez sem lett volna megépíthető (Forrás: MMKM Képgyűjtemény. Ltsz: 8014)

Ennek a legfelsőbb jóváhagyásnak a fényében újabb szakembereket, mérnököket hívtak meg, és elhatározták, hogy egyesületet alapítanak. Ekkor papíron még mindenki támogatta az egyesület megalakulását, sőt az illetékes állami hivatalok – a nádor utasítására – minden, a Dunára vonatozó műszaki dokumentumot át is adtak az egyesületnek.

A Hídegyesület hivatalosan 1832. február 28-án alakult meg. Az elnök gróf Stainlein Ede lett, alelnöke Széchenyi István. Az operatív feladatokra alosztályok alakultak, volt politikai, műszaki és pénzügyi alosztály is.

A politikai alosztály feladata a törvényes keretek kiderítése, a törvényi akadályok megismerése és a városokkal való egyezkedés volt, a pénzügyi alosztály a pénzügyi adatok összegyűjtését kapta feladatául, míg a műszaki értelemszerűen a tervezési és műszaki feladatok áttekintését látta el.

Az egyes tagok mindegyike részt vett valamely alosztály munkájában. Jó előrelátással azt is eldöntötték, hogy további tagokat nem vesznek fel az egylet tagjai közé, csak nagyon jó indokkal, de mindenkinek az ötletét és javaslatát szívesen meghallgatják. Ezzel sikerült elérniük, hogy a Hídegyesület ne legyen egy olyan bizottság, amelybe boldog-boldogtalan belép, és a felső osztályok társadalmi egylete legyen, ahol az igazi ügy elsikkad.

Le kell szögezni azt is, hogy a 190 éve megalakult Hídegylet nem a Lánchíd felépítésére vállalkozott. Nem is tudta senki, hogy milyen híd lesz majd az állandó híd. A feladata az volt, hogy a felmerülő politikai-törvényi, műszaki és pénzügyi problémákat azonosítsa, megpróbálja megoldani, és megszerezze a megfelelő terveket, valamint javaslatot tegyen a híd felépítésének lehetséges módjára.

A Hídegylet szellemi atyja és a hídépítés valódi motorja, Széchenyi István Barabás Miklós festményén 

A három megalakult alosztály a három legfontosabb kérdést ölelte fel. Nagyon gyorsan kiderült azonban, hogy a városok nem igazán lelkesednek egy tőlük független, azaz nem nekik jövedelmező állandó hídért. Nemcsak a bevételeiket féltették, de – akkor jogosan – attól is tartottak, hogy egy állandó híd az árvíz veszélyét jelentősen megnöveli.

A pénzügyi alosztály sem vállalkozott kevesebbre, mint hogy legalább felmérje, mennyibe is kerülne a híd felépítése és üzemeltetése, és hogy miképp lehetne ezt az összeget előteremteni. Valójában a valós összegeket igen nehéz volt megbecsülni, abból kiindulva, hogy egyszerűen semmi hasonló még nem épült nemcsak Magyarországon, de a Habsburg Birodalomban sem, sőt a világon is csak kevés olyan híd volt, amely alapot adhatott a költségek megbecsülésére.

A mérnöki osztály első feladata a Duna minél pontosabb felmérési adatainak megszerzése és az adatok olyan formájú feldolgozása volt, hogy azt a nádor elé lehessen tárni, valamint hogy alapot adjon minden további tervezgetésnek.

A Lánchíd ekkor még nagyon messze volt, de a munka szervezetten, minden jelentős akadály ellenére elindult. Ha belegondolunk, milyen óriási feladat állt a Hídegylet tagjai előtt, az a 7 év, amennyivel később az első, Egyletre vonatkozó beszélgetések után megindul a világ akkori legnagyobb lánchídjának, és egyben legmodernebb hídjának az építése, nem is tűnik hosszú időnek. 

Nyitókép: A Lánchíd (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)