A török kiűzése után a budavári Szent György téren katonai építményeket létesítettek, a Duna felőli oldalon két tüzérlaktanya állt, melyeket azonban csak a XVIII. század végéig használtak. Gróf Sándor Vince (1766–1823) császári és királyi kamarás 1803-ban megvásárolta azokat a kincstártól, hogy helyükre saját palotáját építse fel. Az építész személyéről teljes hitelt érdemlő bizonyíték nem maradt fenn, de valószínűleg vagy a bécsi Johann Aman vagy Pollack Mihály készítette a terveket. Az is elképzelhető, hogy mindketten dolgoztak rajta: Amanhoz – aki a bécsi Udvari Építészi Igazgatóság vezetője, nagy tekintélyű szakember volt – köthető az alapkoncepció kidolgozása, a kivitelezést pedig Pollack irányította, és ő végezhette a belső tér díszítését is.

Than Mór: Pollack Mihály portréja (forrás: Magyar Digitális Múzeumi Könyvtár)

A laktanyák minden bizonnyal jó állapotban lehettek, ugyanis nem bontották le őket teljesen, falait felhasználták a palota építésénél. A szabálytalan négyszög alaprajzú, észak-déli irányban nyújtott épület egy központi udvar köré szerveződik. Az északi (Karmelita kolostor felé néző) és a déli (királyi palotához közelebbi) szárnyak újonnan épültek, a két hosszabbik traktus foglalta magában a laktanya falait. A főbejárat a déli homlokzat közepén nyílt, mely egy hosszú kapualjon át vezetett az udvarba. Hasonló elrendezésű volt a két oldalszárny bejárata is. Az épület két szintjét a kapualj belső végében található kör alakú főlépcsőház kötötte össze, de a keleti és a nyugati szárnyban is helyet kapott egy-egy lépcsőház. A Duna felőli oldalon egy második emeletet is kialakítottak, így nem volt teljesen szimmetrikus az épület tömegrendszere.

A Sándor-palota földszinti alaprajza (forrás: Magyar Építészeti Múzeum)

A homlokzatokon ez nem látszott, erre a tökéletes szimmetria volt jellemző, mely a XIX. század első felét meghatározó klasszicista stílus sajátja. Az épület vízszintes tájolású, a földszintet és az emeletet övpárkány választja el, és felül is főpárkányban záródik. Az emeleti ablakok plasztikus szemöldökpárkányt kaptak, amelyek meghatározott rend szerint egybefognak több nyílást. A túlzott monotonitástól a szellősen elhelyezett függőleges tagoló elemek óvnak: a nyugati homlokzat két szélén leheletnyit előre lépő falszakaszokat (rizalit) széles falpillérek (pilaszter) határolják, melyek egyúttal átfogják az épület két szintjét is. A délre néző főhomlokzat rövidebb, ezért nem is volt akkora szükség a függőleges tagolásra, azt csak a középen elhelyezkedő rizalit, a tetejét koronázó a háromszögű timpanon, valamint a földszint előtt sorakozó pillérek és oszlopok teszik meg, melyek a homlokzat teljes hosszában végigfutó erkélyt tartják.

A Sándor-palota a Szent György utca felől nézve (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

A klasszicizmus alapgondolata az ókori görög-római kultúra felidézése volt, ennek megfelelően az oszlopok az úgynevezett görög dór oszloprendet képviselik, és ehhez illeszkedik az övpárkány díszítése is. Az épület legegyedibb díszei viszont a domborművek: a főhomlokzat timpanonja alatt egy, a nyugati homlokzat övpárkányához kapcsolódóan pedig két hosszan elnyúló alkotás is látható. Ezek Anton Kirchmayer bajor szobrász tehetségét dicsérik, és mitológiai, valamint történelmi jeleneteket ábrázolnak: a hosszabbik oldalon balról a helikonünnep, míg jobbról Vénusz diadalmenete jelenik meg, a timpanon alatti kiemelt helyre pedig a Sándor grófok lovaggá ütése került. Az alakokat a görög művészetből ismert elrendezéssel és görögös viselettel jelenítette meg a művész. A fehérre vakolt homlokzatból igényesen, de nem rikítóan tűnnek ki ezek a szürke kőből faragott műalkotások, csakúgy, mint a főbejárat fölött és az oldalhomlokzat emeletén megjelenő füzérdíszek. Utóbbiak közé még a görög művészetben gyakran előforduló maszkokat is rejtettek. A főhomlokzati timpanon felületében pedig római számokkal áll az átadás éve: MDCCCVI, azaz 1806.

Az épület főhomlokzata (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

A méltóságot sugárzó, visszafogottan díszített homlokzat mögött azonban egészen más belső rejtezett. Már a kapualj boltozatát is sűrűn díszítették virágmotívumos kazetták, de a legimpozánsabb része a déli szárny első emelete volt: itt díszes teremsort képeztek ki, amely eredetileg a Sándor grófok hatalmát tükrözte. Egy 1822-ből származó leírás szerint a palotában színpompás helyiségek sorakoztak: egy fehér márvánnyal borított terem (Tükörterem), egy sárga kárpitos hálószoba, egy zöld drapériás fogadószoba, egy vörös drapériás társalgó, egy kék és egy sárga selyemmel borított játékszoba, egy szürke drapériás terem, amely török sátrat mintázott és egy nagyterem, melynek mennyezetét aranyozott faragványok díszítették. Szintén reprezentatív célzattal építettek a Duna felőli szárny déli részéhez egy kétszintes télikertet, melynek emeletére a gróf nappalijából nyílt kijárat.

Gróf Sándor Móric, az Ördöglovas (forrás: wikipedia.org)

Ez a színgazdagság is jelezte, hogy nem akármilyen férfi volt Sándor Vince. Nemesi családból származott – bár a grófi címet csak apja, Sándor Antal szerezte meg –, ennek ellenére gyakran fittyet hányt a társadalmi elvárásoknak. A színházba járást például nem tekintette előkelő eseménynek, minden este ellátogatott a palotája melletti Várszínházba – a volt Karmelita kolostorba –, és hogy még csak az utcára se kelljen kilépnie, a két épületet fedett folyosóval köttette össze. Az, hogy istállót rendezett be a földszinten nem számított különcségnek, annál inkább Móric fiának a lovas mutatványai. Az Ördöglovasként híressé vált gróf apja 1823-as halála után vette át a család irányítását, és szinte mindent lóháton intézett: így közlekedett a saját házában, de gyakran még vendégségbe is így ment. A rendhagyó szokásai ellenére népszerű volt a társasági életben, amit azzal is tetézett, hogy birtokainak féléves jövedelmét felajánlotta a Lánchíd építésére.

A Sándor-grófok lovaggá ütése a timpanon alatti domborműben (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Sándor Móric 1831-ben eladta a palotát az őrgróf Pallavicini családnak, amely a következő közel fél évszázadban volt tulajdonosa hosszabb-rövidebb megszakításokkal. A forradalom és szabadságharc után, 1851–56 között ugyanis Albrecht főherceg rendezte be itt a rezidenciáját, majd 1867-től, a kiegyezést követően Andrássy Gyula miniszterelnök javaslatára a Miniszterelnöki Hivatal számára bérelték ki. Később megbízták Ybl Miklóst, a kor legtekintélyesebb építészét a belső terek reprezentatív átalakításával. Végül 1874-ben került végleg állami tulajdonba a Pallavicini családdal kötött csereügylet révén, melynek során a Sugárút (ma Andrássy út) 98. számú palotát kapták meg az őrgrófok.

A Duna felé néző terasz (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Ybl az 1870-es, 1880-as években is dolgozott az épületen: 1875-ben Tisza Kálmán miniszerelnök kérésére az ő tervei szerint alakítottak ki egy úgynevezett Gobelin-termet (kék falakkal) és egy Mária Teréziáról elnevezett termet (vörös falakkal) is. Egy évtizeddel később pedig a Dunára néző oldal vált munkaterületté, ugyanis lebontották a télikertet, hogy helyette egy öntöttvas oszlopokon álló teraszt építsenek. A két világháború között is történtek átalakítások: 1927–28-ban Hikisch Rezső elgondolása valósult meg, és a Tükörterem két szomszédját, a minisztertanácsi saroktermet, valamint a miniszteri várótermet neoempire stílusúvá építették át, az úgynevezett Kerek szalonban gyönyörű intarziás parkettát fektettek le. A homlokzaton csupán annyi változott, hogy az északi szárnyon egy Szent György-domborművet is elhelyeztek, amelyet Kisfaludi Strobl Zsigmond készített.

A Kerek szalon intarziás parkettája (forrás: Köztársasági Elnöki Hivatal)

A második világháború ezt az épületet sem kímélte, az ostrom során szörnyű sérüléseket szerzett: a délnyugati része teljesen összedőlt, és leomlott a főhomlokzat emelete is. Ez követően csak állagmegóvó helyreállításokat végeztek, illetve elbontották a dunai szárny aszimmetriát okozó második emeletét és a folyóra néző teraszt is. A szocializmus idején a stabilizált épületet a királyi palotához hasonlóan kulturális célokra használták volna, előbb a Legújabbkori Történeti Múzeum, majd pedig a Magyar Építészeti Múzeum költözött volna bele, de egyikre sem került sor, pusztán múzeumi raktárként működött. A homlokzatokat csak az 1980-as évek második felében rekonstruálták, amit az is elősegített, hogy 1983-ban a Pallavicini család levéltárából előkerültek az épület 1817-es állapotát bemutató tervek.

A Tükörterem az ünnepélyes események helyszíne (forrás: Köztársasági Elnöki Hivatal)

A belsőt is érintő, teljes helyreállítás Potzner Ferenc tervei szerint 2000 őszén kezdődött, és 2002 tavaszán, azaz 20 évvel ezelőtt fejeződött be. Ennek során visszaállították a XIX. században készült színpompás reprezentatív termeket, a bútorokat viszont a két világháború közötti neoempire stílusban gyártották újra. A hófehér Kerek szalont, a Kék fogadószalont, a Vörös szalont, a rokokó Tükörtermet és számos kisebb, de igényesen berendezett termet magában foglaló épületet 2003 óta a Köztársasági Elnöki Hivatal használja, így a XXI. században újra a központi fekvéséhez méltó szerepet kapott.

Nyitókép: A Sándor-palota főhomlokzata (fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)