Az ember már a motoros repülés előtt is képes volt a levegőbe emelkedni. A léghajók a XVIII. század végén jelentek meg, hogy aztán a XIX. században számos helyen feltűnjenek. A magyar égen – néhány korábbi kísérlettől eltekintve – a XIX. század végén, 1896-ban a Ligetben a millenniumi kiállítás egyik látványosságaként bárki megtapasztalhatta a léghajózás élményét. Százhúsz éve azonban tudományos céllal emelkedett ballon a levegőbe.

A Turul és a Meteor felszállása (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, TFGY 4849.1) 

A Turul ballonnal nagy céljai voltak az azt megvásárló egyesületnek, a Magyar Aëro-Clubnak, amelyik 1902. március 3-án alakult meg Budapesten. Az egyesület célját a Pesti Hírlap 1902. április 31-i számában így fogalmazták meg:

„A klub célja egyrészről és elsősorban a tudományos kutatás, nevezetesen a nemzetközi meteorológiai munkálatokban, a magas légrétegek vizsgálatát célzó, u. n. simultan léghajó utakban való részvétel, másrészt pedig e nemes sportnak hazánkban is.”

A Turul léggömb gázzal töltött ballon volt, tehát nem hőlégballon, azaz nem alulról melegítették bennük a felhajtóerőt adó meleg levegőt, mint a ma használt léggömbökben, hanem a léghajóhoz hasonlóan zárt gáztartálya volt. A legáltalánosabban használt gáz a hidrogén volt, de a Turulnál nem ezt alkalmazták, hanem városi világítógázt, az ugyanis jóval olcsóbb volt. Emiatt a léggömböt a Lipótvárosi Gázgyárból töltötték fel, hiszen ott eleve volt gáz a gömb feltöltéséhez.

Az Augsburgban készített Turul 1300 köbméter gázt tudott befogadni, ezzel öt embert tudott magasba emelni. Bár a fekete-fehér felvételek, amelyek fennmaradtak, egy szürke gömböt mutatnak, de tudjuk, hogy az sárga és zöld színű volt, minden bizonnyal pazar látvány lehetett az égen.

A Turul a levegőben (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum TFGY 5008)

A Magyar Aëro-Club az első felszállást 1902. május elsejére tervezte ünnepélyes keretek között, mégpedig a Margit-szigetről, és azon részt vett a Club fővédnöke, Lipót Szalvátor főherceg, aki maga is rendelkezett léggömbbel, a Meterorral, amivel Bécsből indulva számos utat tett meg. E napon a Meteor is felszállt a Turullal együtt. A Pesti Napló 1902. május 3-án ezt írta a kettős felszállásról:

„A fölszállásra, mely reggel hét órára volt kitűzve, a városból sok érdeklődő sietett ki a Margitszigetre. Már a Dunapartról látható volt a két léghajó. A sportpálya déli részén a Meteor, északi részén a Turul, melynek ragyogó sárga burkolatján hatalmas betűkkel volt olvasható a Turul név. Mind a két lógható homokkal megtöltött zsákokkal volt lehorgonyozva és egy szakasz utászkatonát rendeltek ki, hogy a fölszállásnál segítsenek.”

A beszédek elhangzása után mind a Turulban, mind a Meteorban elfoglalták helyüket az utazók. Köszöntőbeszédében azonban Szalvátor Lipót főherceg egy kínos protokollbaklövést követett el, ugyanis sajnálkozott, hogy a tartományi nyelvet, azaz a magyart nem érti, ami miatt, mármint a „tartományi nyelv” kifejezés használata miatt még aznap Rákosi Viktor felszólalt a képviselőházban.

A Turul és egyben az egyesület kapitánya ifj. Tolnay Lajos volt, aki „civilben” a meteorológiai intézet léghajósosztályát vezette. A léggömb további legénysége ekkor még két főt tett ki, az egyik Hinterstroisser Ferenc százados volt, a bécsi katonai léghajós intézet parancsnoka és Lisznyai-Damó Tihamér műszaki tanácsos, a klub alelnöke.

Légifotó Budapestről (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum TFGY 5024.1)

A léghajók a Rákóczi-induló hangjaira indultak el, előbb a Meteor, majd a Turul. A magyar hajó elsőre 2500 méterre szökött fel, Óbuda fölé úszott, majd Aquincum felett a szélcsendben megállt. Ekkor kidobtak néhány homokzsákot, és így 3000 méterre emelkedtek, és lassan Újpest felé lebegtek. Később Gödöllő és Vác felé sodorta a Turult a szél, és ekkor döntöttek a leszállás mellett. A Turul sima léggömbként semmiféle befolyással nem rendelkezett arra, hogy merre megy, az utasai a magasságot úgy tudták szabályozni, hogy a ballaszként magukkal vitt homokzsákokat kidobták, és ekkor emelkedtek, vagy gázt eresztettek ki, ekkor süllyedtek. A leszállást a Pesti Napló említett tudósításában így írták le:

„Amikor a kapitány meghúzza a felső szelepet s a gáz zúgva, bőgve tódul ki a szelepen, egyszerre fülzúgást kap az ember, majd kiállhatatlan szúrás támad a fülekben s végre földsüketté válik az ember. Már csak a száj mozgását látja, de hangot egyáltalán nem hall. És ezt a kellemetlen érzést a gyakorlott aeronauták is átszenvedve. Túra felé haladt a hajó, amikor a kötelt leeresztettük. A földeken a két község apraja nagyra dolgozott s mi szedő sebességgel közeledtünk a földhöz. A kötél már csapkodta a zöld vetést, amikor ott Tolnay Lajos, az Aero-klub kapitánya lekiáltott a földmívesekre, hogy fogják meg a kötelet. Ekkor következett a leszálás utólsó művelete, a balonszakítás. Egy másik szelep szolgál erre a műveletre, amely egyszerre oldalán nyitja meg az egész ballont. Mint egy óriási nagy madár, amelyet szíven találtak, esik össze erre az egész léggömb, s leterül a földre, s igen természetesen leteríti az utasokat is. 11 óra 45 perc volt, amikor földet ért a Turul.”

E napon 4040 méter magasra emelkedtek. A későbbiekben számos felszállást teljesítettek, a ballonnal 5000 méter fölé is emelkedtek, eljutottak Szegedig, végeztek vele éjszakai repüléseket, valamint speciális autósüldözési versenyeket is szerveztek, aminek az volt a lényege, hogy az autósok követték a ballont, és az nyert, aki a leszállás után 15 percen belül a Turulhoz ért.

A Turul kosara (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum TFGY 5016.1)

A Turul – amihez sajnos egy haláleset is kapcsolódik, Ordódy Pál 1903-ban egy viharos felszállásnál kiesett a ballonból – nagyon sok ismerethez juttatta a felhasználóit, és alapvetően sikeres volt. Nemcsak meteorológiai megfigyeléseket végeztek vele, de légi fényképeket is készítettek.

A Turul vesszőből font kosara sokáig a Közlekedési Múzeumban volt látható, de sajnos a II. világháború alatt elpusztult. 

Nyitókép: (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum TFGY 5006)