Telcs Ede köztéri és funerális alkotásaira az ő életét megelőző korstílusok erős tisztelete jellemző, de konkrét szobraiban a múltba tekintés mellett mindig megtalálta az egyéni hangot.

Telcs Ede 1872. május 12-én Baján látta meg a napvilágot egy iparos családjában. A tizenkét gyermek közül ő volt a második fiúgyermek. Az elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte, mivel családja 1874-ben ebbe városba költözött. Bár az ifjú Ede az iskolában nem volt mintatanuló, alkotói tehetsége már korán kitűnt. Sajátos, hogy egy alkalommal még rajzból is megbukott – a kötelező, száraz rajzfeladatoknál ugyanis sokkal jobban szerette a magyarság nagyjainak arcképeit rajzolgatni.

A történelem különösen érdekelte, gyűjtötte a régi pénzeket, és rengeteget olvasott. Rajztanulmányait a Budapesti Székesfővárosi Iparrajziskolában folytatta. Nagy elhatározásra jutott tizenhat éves korában: kevéske pénzével Bécsbe utazott, ahol 1888 és 1892 között a Szépművészeti Akadémián képezte magát. Mesterei közé tartozott a „császárváros” kiemelkedő szobrásza, Carl von Zumbusch (1830–1915) is.

Telcs Ede a műtermében 1900 körül

A  bécsi évei után hazatért, és Zala György (1858–1937) műtermében dolgozott egy esztendőn keresztül. Ezután önállósította magát. Sokat utazott: számos országot járt be, és megismerkedett az országok művészeti központjaival. Hollandiában, Utrechtben tanult két éven át, Olaszországban néhány év leforgása alatt közel negyven alkalommal járt.

Telcs sokoldalú szobrászati tevékenységet folytatott. Ekkoriban már az éremművészet is foglalkoztatta. Körülbelül kétszázötven jelentősebb érmet és plakettet készített, köztük Görgei (Görgey) Artúr portréját is megmintázta. Telcs készítette – többek között –  Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Lánczy Leó síremlékét, valamint a Zeneakadémia és az Adria-palota szobrászati díszeit.

Munkácsy Mihály síremléke. Telcs Ede alkotása 1911-ből (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

A zene történetét ábrázoló domborművek tervei a Zeneakadémia épületén (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Köztéri szobrokra is kapott megrendeléseket – ő alkotta meg a Millenniumi emlékművön Szent László és III. Károly királyok alakjait. Az utóbbi szobrot a II. világháború után politikai okokból eltávolították a Hősök terén álló emlékműről. A művész különösen büszke volt a kecskeméti Kossuth-szoborra, amelyet legszebb alkotásainak egyikeként emlegetett. Szándéka szerint ez a szobor eltér a korszakban országszerte gomba módra szaporodó Kossuth-szobrok szokványos vonásaitól. A Kossuth-szobor felavatását országos ünnepség keretében a „Hírös város” főterén 1906. július 1-én tartották.

III. Károly szobra 1908-ban (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Vörösmarty tér, Vörösmarty Mihály szobra 1958-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 16208)

A szobrászművészről már a XX. század hajnalán is nagy elismeréssel írt a szaksajtó, a Lyka Károly művészettörténész által szerkesztett Művészet című folyóiratban Márkus László krítikus 1904-ben a következő értékelést foglamazta meg: „Telcs Ede azt a szigorúan differenciálódott plasztikát képviseli, amely nemcsak az irodalmi tartalmat operálta ki magából, hanem a festőművészettől is élesen és teljes határozottsággal különvált. Kizárólag azokat a hatásokat analizálja egész művészetében, amelyeket a formák egymáshoz való viszonya a lélekben kivált s közvetítő szerepét a Természet s a művésznél kevésbbé fogékony publikum között úgy értelmezi, hogy neki a formák titokzatos nyelvét kell lefordítania a laikusok számára. Mert a nem művész tulajdonképen egyoldalú művész, aki érzi a Természetet, de érzése nem válik öntudattá s ezért kell a művész, aki egész embercsoportok érzését maradandó anyagban megrögzítse [...]. Az olyan plasztikus, mint Telcs Ede, a Természet jelenségei közül azokat fordítja át a formák nyelvére, amelyek más művészet eszközeivel nem fejezhetők ki, úgy, hogy Ferenczyvel és Mednyánszkyval, a legfestőibb festőkkel szemben talán ő a leginkarnátusabb szobrász. Szemüvege mögül egymásra tornyosuló formáknak látja a világot és művein konstatálni lehet azt a kemény meggyőződést, hogy ő plasztikus és semmi más. A kínálkozó témák közül csupán az bír rá nézve jelentőségekkel, ami zárt tömegekben és tömör formákban nyilatkozik s ha megfogott egy témát, sajátos, kiválóan plasztikus stílussal rögzíti bele a maradandó anyagba.”

Telcs Ede: Hüvelyk Matyi (Fotó: pestbuda.hu)

Telcs Ede életművében kiemelt szerepet kaptak az Alpár Ignác építész (1855–1928) munkásságához kapcsolódó alkotások. Telcs, barátjával Alpárral közösen készítette el 1910 körül Mechwart András síremlékét, majd 1925-ben az ünnepelt építész hetvenedik születésnapja tiszteletére a Mezőgazdasági Múzeum épületének falába helyezett nagy méretű Alpár-portrét tartalmazó domborművet.

A Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben helyezték el Mechwart András (1834–1907) mérnök földi maradványait. A temető keleti falán, ahol a legtöbb síremlék a XIX. század második felében elterjedt egyiptomi obeliszkeket idézi, található a Mechwart-sztélé is, ennél az alkotásnál viszont az ókor másik nagy kultúrája, a görög művészet „köszön ránk”. A síremléket Alpár Ignác tervezte, míg szobrászati kialakítását Telcs Ede végezte. A domborművön két ember látható, az idősebb férfialak kalapácsot ad át a fiatalabbnak. Az allegória a hagyományt és a haladást jelképezi.

Mechwart András síremléke a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Forrás: oszk.hu)

Alpár és Telcs is a síremlékek megformálásakor gyakran alkalmazta az antikvitás formanyelvét. Mechwart András síremlékének megtervezésekor az építész és szobrász az ókori görög művészet sztéléit vette alapul. A fehérmárvány síremléken két kannelurázott pilaszter fogja közre a középen elhelyezett domborművet. A síremlék kialakításában a virágtartó vázák is komoly szerepet kaptak. Alpár Ignác életművében két másik síremlék érdemes még kiemelésre. Az első Ohrenstein Henrik és Redlich Sámuel síremléképülete 1902-ből a Kozma utcai zsidó temetőben, a második Wechselmann Ignác síremléképülete 1903-ból a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben. Mindkét síremlék igen drága anyagból, fekete gránitból készült.

Telcs Ede a műtermében Hüvelyk Matyi szobrának mintájával (Fotó: Színházi Élet, 1928. évi 38. szám)

Alpár Ignác 1928. április 28-án Zürichben hunyt el. Temetését 1928. május 3-án tartották Budapesten. Az építészt az általa tervezett, Szent Lászlónak – népszerű nevén Jáki kápolna – szentelt városligeti kápolnában ravatalozták fel, majd a gyászszertartás részeként hatalmas tömeg részvéte kísérte a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertbe, ahol az építész hamvait végső nyugalomra a temető kiemelt pontján, az árkádos síremlékek közelében helyezték el. Alpár Ignác síremlékét halála után egy évvel, 1929. április 28-án avatták fel.

A császárkori Római Birodalom kedvelt funerális tipusát, a szarkofágot idéző alkotás Telcs Ede és Kotál Henrik építész közös alkotása.

Telcs három, bronzból öntött domborművet készített a síremlék részére, amelyek Alpár Ignác leghíresebb budapesti alkotásait ábrázolják: a Mezőgazdasági Múzeumot, az egykori Tőzsdepalotának épült Szabadság téren álló hatalmas irodaépületet, valamit a szintén e téren található Nemzeti Bankot.

A Telcs Ede és Kotál Henrik pár évvel később is közösen dolgoztak együtt, amikor elkészítették Alpár Ignác egész alakos szobrát, és a szobor talpazatát. Telcs szobra Alpárról több szempontból figyelemreméltó. Alpár Ignácot egy középkori építészcéh vezetőjeként, céhmesteri ruhában jeleníti meg. A Kotál Henrik építésszel közösen sikeresen megtalált szoborelhelyezés optimálisnak mondható. A Városligetben, Alpár Ignác fő művéhez közel, az első kialakításában az 1896-ban rendezett millenniumi kiállítás történelmi főcsoportjának készített, majd végleges anyagokból 1907-re Mezőgazdasági Múzeumként átadott épületegyüttes szomszédságában helyezték el az Alpár Ignácot megörökítő monumentumot.

E szobron Alpár büszkén tekint alkotására, amely a magyar építészetnek a Kárpát-medence különböző pontjain más-más időben és stílusban felépült alkotásait egy épületkomplexumban egyesíti. Az Alpár-portéban megjelenő építészalakkal könnyen tudott azonosulni az 1930-as évek elején a „Csonka-Magyarország” bármely településéről vagy az elszakított országrészekről a Városligetbe érkező magyar ember. Alpár Ignác megjelenítésében láthatta, hogy sok tragédia után is „önérzetesen fel lehet emelni a fejét a magyarságnak”. Az ezeréves, Kárpát-medencei kultúrára szerves egységként, azon belül az építészeti örökségre a magyar identitástudat erősítésének lehetőségére lehet tekinteni.  

A műalkotásnak – ebben a tágabb felfogású értelmezésében – lehetőség nyílik Telcs Ede szobrát az 1920-as évek kiemelkedő jelentőségű politikusa, Klebelsberg Kunó (1875–1932) előbb belügy-, majd 1922 és 1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter által megfogalmazott gondolatokkal összevetni. Klebelsberg majd egy évtizedes „kultuszminiszteri” szolgálatának lényege, amelyet ő sokszor megfogalmazott beszédeiben, hogy a magyarság a nemzeti tragédiákból csak történelmünk és tárgyi kultúránk helyes ismeretének segítségével emelkedhet fel.

Az 1920-as években Budapest számos helyén a „magyarság fájdalmát” megjelenítő szobrot emeltek, viszont a Telcs Ede által megformált Alpár Ignácban ezzel szemben egy optimista hangvétel figyelhető meg.

Az Alpár-szobor 1931. október 18-án történt felavatásáról a filmhíradó is készített felvételt. A monumentum talpazatán a következő feliratok olvashatók: „ALPÁR IGNÁC / 1855–1928” másik oldalon: „A történelmi / emlékcsoport megalkotásával / nemzeti dicsőségünket tette maradandóvá”

Telcs Ede Budapesten több teréz-, majd erzsébetvárosi ingatlant bérelt műteremként. A végső, 1924-től 1948-ig használt műtermes házat a XII. kerületben, az Alkotás utca 41. számú épületnél sikerült kialakítania.

Emléktábla a XII. kerületi Alkotás utca 41. számú épületnél (Forás: Wikipedia)

A szobrászművész hetvenhetedik életévében számos művészi elismerés birtokosaként 1948. július 18-án hunyt el. Síremléke a Farkasréti temetőben található.

A Szabadság téren álló kút emléktábláján az a jelenet látható, amikor Seilern Crescence elülteti a pesti sétatér első fáját. A kút Telcs Ede szobrászművész és Mészáros András építőművész alkotása (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)  

Nyitókép: Telcs Ede a műtermében (Fotó: Színházi Élet, 1928. évi 38. szám)