Budapesten 1917-ben még nagyon sok lovas bérkocsi volt, annak ellenére, hogy 1913-tól már működtek a taxik is a fővárosban. Azért ennyire későn indult el a fővárosban a taxiszolgáltatás, mert a bérkocsisok érdekérvényesítő ereje erős volt, sokáig akadályozni tudták a konkurencia megjelenését. A háborús évek sem kedveztek a motoros civil közlekedésnek, így a ló vontatta bérkocsik még jó sokáig Budapest utcaképéhez tartoztak. A háború miatt a bérkocsik száma lecsökkent, s ez azzal járt, hogy az utasoknak folyamatosan vadászniuk kellett a bérkocsikra. A fuvardíjban nem lehetett elvileg versenyezni, mert az hatósági áras volt.

Bérkocsik fuvarra várva az egykori Rózsa téren (a mai Március 15-e téren) 1895 körül Klösz György fényképén (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

Az utazóközönség emiatt úgy találta, hogy a bérkocsisok kényének-kedvének vannak kiszolgáltatva, akik vissza is élnek a helyzettel. E véleményt a rendőrség is osztotta, főleg az akkor hivatalba lépő új főkapitány, Sándor László, így nem véletlen, hogy az általa kiadott új főkapitányi rendelet a visszaélések felsorolásával kezdődött. Ezt a passzust Az Ujság 1917. július 21-i száma is közölte, A bérkocsisok garázdálkodása ellen című cikkében:

„A bérkocsisok által elkövetett visszaélések és kihágások a legutóbbi időben már oly mértéket öltenek, hogy ezt a viselkedést a bérkocsikat használó közönség érdekében tovább tűrni nem lehet. A fuvarmegtagadást, durva viselkedést, viteldíjtúlkövetelést, sőt zsarolást a bérkocsissegédek egy része már egész rendszeresen űzi és a legtöbb bérkocsis az érvényben levő szabályok rendelkezéseit teljesen figyelmen kívül hagyja.”

A bérkocsisok ugyanis sokszor megtagadták a fuvart nemcsak az utcán, de az állomásokon is, illetve különösen éjszaka nem a hatósági árért, hanem jóval drágábban voltak csak hajlandók elvinni az utasokat. Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb bérkocsit nem a tulajdonos hajtotta, hanem úgynevezett bérkocsisegédek, akik tulajdonképpen a bérkocsi tulajdonosától bérelték a járművet, vagy fix díjért vagy a fuvarbevételek egy részéért. Persze sokszor megesett, hogy a fix díj – amely elvileg egyébiránt tilos volt – olyan magasra rúgott, hogy az alvállalkozó egyszerűen nem tudta szabályszerűen kigazdálkodni.

Bérkocsi 1920-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 32116) 

A segéd tehát, aki ténylegesen a bakon ült, általában a hatósági áras fuvardíj 30 százalékát tarthatta meg, azonban ha az utastól magasabb árat tudott kicsikarni, akkor is csak a hatósági ár szerint járó összeg alapján adta tovább a tulajdonosnak a fuvardíjat. Tehát, ha egy fuvar hivatalosan 2,60-ba került, abból 90 fillér járt a segédnek, és 1,70 korona a tulajdonosnak, de ha az utas 4 koronát fizetett, a segéd a tulajdonosnak akkor is csak a hivatalosan járó 1,70-et adta tovább.  A rendelet a következőképp szólt:

„Attól a bérkocsistól, aki az utassal goromba, továbbá aki akár az állomáshelyen, akár az utczán menetközben a viteldíjjelzőt működésben tartja, vagyis annak jelzőzászlóját lebocsátja olyankor, mikor a kocsiban utas nincsen, a jogosítványt azonnal vegyék el s az elkövetett kihágás miatt a kerületi kapitánysághoz jelentsék fel. Ne várják meg a rendőrök azt, míg a közönség panasszal fordul hozzájuk, hanem maguk intézkedjenek, a következő módon:

Ha azt látják, hogy az utas csak a bérkocsissal folytatott alkudozás után száll be a kocsiba, vagy pedig a kocsis el akar hajtani anélkül, hogy az utas a bérkocsit használatba venné, nyomban lépjenek közbe s kérdezzék meg, nincs-e panasza a bérkocsis ellen. Ha a kocsis csak meghatározott összegért, vagy más, jogtalan kikötések mellett volt hajlandó a fuvart teljesíteni, vagy pedig annak teljesítését megtagadta, ugyancsak nyomban vegyék el tőle a jogosítványt."

Emellett éjszaka minden üres bérkocsit ellenőrizni kellett, a Városliget környékén pedig egész nap azt is, hogy a bérkocsit ne használják sétakocsikázásra. A rendőröknek szigorúan ellenőrizni kellett mindent a bérkocsikkal kapcsolatban, és azt a bérkocsisegédet, akit a fenti kihágásokban elkapnak, hosszabb időre, súlyosabb esetben örökre el kellett tiltani a bérkocsihajtástól.

A bérkocsisok, főként a bérkocsisegédek természetesen tiltakoztak, még a sztrájk gondolata is felmerült, hiszen sokaknak a megélhetése került veszélybe. A rendőrség pedig fel is lépett, például július 19–21-én, hétvégén többnapos razziát tartottak, amely alatt összesen 55 bérkocsistól vették el a hajtási engedélyt.  

Bérkocsik a Magyar Általános Hitelbank székháza előtt (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)  

A rendelet annyira szigorú lett, hogy pár nappal később finomítottak rajta, mert ha azt betű szerint betartották volna, akkor a közlekedés gyakorlatilag ellehetetlenült volna, így szabályozták az üres meneteket, a pihenőidőket, de például, ha egy hajtó rosszul lett, vagy egy ló lesérült, csak a legközelebbi rendőr írásos engedélyével lehetett kiállni a forgalomból.

Amikor a bérkocsisok a rendőrkapitánynak felpanaszolták, hogy az utasok is gorombák velük, a főkapitány a jövőre nézve ezt a tanácsot adta a Magyarország 1917. július 29-i száma szerint:

„Maguk a bérkocsisok játszották el ügyüket a közönség előtt. Ha a rendelethez tartják magukat, nem adnak okot panaszra, a közönség bánásmódja is megváltozik.”

Nyitókép: Képeslapmontázs bérkocsival (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)