A magyar repülés az 1910-es évek elején indult. Merész, kísérletező pilóták és repülőgép-konstruktőrök merészkedtek fel az égbe törékeny szerkezeteiken. A repülés eredményeit a nagyközönségnek különböző rendezvényeken, repülőversenyeken mutatták be, és a magyar pilóták is erre készültek 1912. augusztus 20-án.

Az „aviatikusok,” ahogy akkor hívták a pilótákat és konstruktőröket, maguk szervezték meg az eseményt, pontosabban az „Egyesült Aviatikusok” nemcsak a repülés népszerűsítésére, hanem azért, hogy a szenvedélyüknek anyagi alapot is teremtsenek, azaz a repülőversenyből bevételt reméltek. 

A repülőgép 1909 óta lett megszokott látvány, legalábbis Pest egy részének, Rákosmezőnek az egén. Bleriot első hazai repülése után nem sokkal már magyar pilóták magyar gépekkel kapaszkodtak egyre szédítőbb magasságokba, és 1912 augusztusában úgy gondolták, ideje megmutatni a nagyközönségnek, hogy mire jutottak. Nem ez volt az első verseny Budapesten sem, sőt ekkor szinte minden hónapra jutott valamiféle légi bemutató a környéken, nem sokkal a budapesti rendezvény előtt volt Bécsben és a Fertő tó körül is egy megmérettetés.

A rendezvény körül már az előkészítés során problémák voltak, egyes sajtóértesülések arról szóltak, hogy a rendezők között vita volt, hogy hívjanak-e meg külföldi, román, horvát pilótákat? A motorokkal sem volt minden rendben, ugyanis a kereskedelmi minisztérium kölcsönmotorokkal támogatta volna a rendezvényt, de a minisztérium nem fizetett időben, ezért az egyik kereskedő visszatartott egy motort, amit a pilóták „erőszakkal” szereztek végül meg a kereskedéstől.

Kvasz Sándor repülőgépe 1912-ben (Fotó: Fortepan, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Wéber Károlyné gyűjteménye, Leltári jelzet: 272)

Az adott napon, 1912. augusztus 20-án 50-60 ezer ember volt kíváncsi a magyar repülőkre (50 filléres, illetve 1 koronás belépőkért), a beszámolók szerint végtelen ember és kocsisor kígyózott Rákos irányába. A versenyen jelen volt az első magyar pilótanő, Steinschneider Lili, aki pár nappal korábban szerezte meg a pilótanegedélyét a bécsújhelyi pilótaiskolában, és a tömeg szerette volna látni az ő repülését is.

Azonban a nap valójában nem volt akkora szenzáció, mint amit a tömeg várt. Steinschneider Lili nem is repült, mert a repülőgépe nem érkezett meg, ő ugyanis osztrák gépen szállt volna fel.

Korabeli repülőgép pilótája (Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Wéber Károlyné gyűjteménye Leltári jelzet: 271)

A korabeli beszámolókból nem derül ki egyértelműen, hogy ki repült, mert van olyan tudóstás, amely szerint például Prodam Guidó is repült, és egy Novák Károly nevű pilóta is 12 perces repüléssel szórakoztatta a közönséget. Tóth Bálint a Repülőnapok szerepe Magyarországon című tanulmányában, ami a Közlekedés és Technikatörténeti Szemle 2018-as számában jelent meg, azt írta, hogy Kvasz András repült, de motorhiba miatt csak 20-25 méterre emelkedhetett, majd Novák Károly horvát pilótajelölt repült szépen – más beszámolók szerint 11 percig volt a levegőben –, majd a zágrábi Mercep Mihály tartott egy félórás bemutatót, míg Prodam és Kvasz ezutáni próbálkozásai nem jártak sikerrel, nem emelkedtek a levegőbe.

Még két pilóta repült, sokkal rövidebb ideig, mint tervezték, majd Székely Mihály szerencsés lezuhanása okozott némi riadalmat, de a pilóta megúszta, hogy a gépét a földnek csapta egy szélroham. Az utolsó Takács Sándor volt, akit viszont a látványos bemutató után lelkesen ünnepelt a tömeg.

Nézők az 1910-es nemzetközi repülőversenyen (Fotó: Fortepan, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Wéber Károlyné gyűjteménye Leltári jelzet: 29786)

Tóth Bálint szerint a rendezvény bevétele elérte a 16 ezer koronát. A Pesti Hírlap 1912. augusztus 22-i száma így foglalta össze a napot:

„A szentistvánnapi repülőverseny egyedüli célja a magyar aviatikusok bemutatkozása, a repülés népszerűsítése, propagálása volt és ezt sikerült is elérni. Ha a produkciók a kedvezőtlen szeles idő következtében nem is voltak valami nagyszabásúak, a közönség azzal a meggyőződéssel tért vissza a városba, hogy vannak már Budapesten olyan „aviatikusok“, akik repülni is tudnak. Kudarcról, fiaskóról csak a legfeketelelkűbb rosszakarat szólhat.”

Más beszámolók szerint a tömeg nagy része a program felénél csalódottan hazaindult. A lapok egyöntetűen azt szűrték le, hogy a magyar aviatika ugyan létezik, de még igencsak szerény keretek között, aminek a fő okát a pénztelenségben látták. A Hét című lap 1912. augusztus 25-én levonta a tanulságot, szerinte a magyar közönség, még ha csalódott is, egyfajta kulturális adót rótt le a magyar repülés ügyében, bár a végleges megoldást a gazdasági szereplőktől várta a lap, mert ahogy írta:

„Aviatika – igazi eredményeit tekintve – komoly, fejlett és fejlődésképes aviatika csak ott van és csak ott lehet, ahol az biztos, egészséges és mindenek fölött tőkés üzleti kezelésben van. Azt hiszem, a magyar aviatikusok kivételével már senki sem hisz abban, hogy egy rozoga aeroplánt lelkesedéssel is föl lehet röpíteni a magasba.”

Az 1912-es repülőnap tehát felemás sikert hozott, de a következő évi Szent István-napi verseny 1913. augusztus 20-án mindenkit kárpótolt.

Nyitókép: 1912-es monoplán (Fotó: Fortepan, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Wéber Károlyné gyűjteménye Leltári jelzet: 284)