Budapest szavunkat elsőként Széchenyi István használta a Világ című művében, 1831-ben. Úgy gondolta, hogy a modern Magyarországnak szüksége van egy erős fővárosra, amit a történelmi székhely Buda és az intenzív fejlődésnek indult Pest egyesítésével lehetne létrehozni. Később egy külön könyvet is írt a Duna-parti testvérvárosokról Buda-pesti por és sár címmel, melyben azt hangoztatta, hogy a két város – felsőbb beavatkozás hiányában – külön úton fejlődne, és sosem lépnének ki a provinciális települések sorából. Ezért elengedhetetlennek látta a mesterséges beavatkozást, melynek egyik szimbolikus és máig gyönyörű eszköze a Lánchíd megépítése lett.

Gróf Széchenyi István Barabás Miklós festményén (Forrás: hu.wikipedia.org)

Politikustársai osztották e véleményét, és cselekedtek is: Szemere Bertalan belügyminiszterként 1849. június 24-én elrendelte a városok egyesítését. Budát történelmi okokból – hiszen századokon át az ország központja volt – Pestet pedig az 1848. áprilisi törvények értelmében tekintették fővárosnak. Ekkorra egyébként a Lánchíd már szinte teljesen elkészült, 1849. november 20-án adták át a forgalomnak. Szemere – aki egyúttal miniszterelnök is volt – a városok egyesítését így indokolta:

„…a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgatóhatalom lesz, csakúgy lesz éltelében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel.”

A szabadságharc bukásával ugyan a rendelet is érvényét vesztette, de a szellemisége megmaradt. Az abszolutizmus idején a könnyebb kormányozhatóság kedvéért nyúltak a centralizáció eszközéhez: Óbudát és Budát 1849 decemberében, Budát és Pestet 1850 novemberében vonták egyetlen közigazgatási egységbe.

Szemere Bertalan Kozina Sándor festményén (Forrás: hu.wikipedia.org)

A nagyváros szükségességét nemzetközi példák is igazolták: Londonban 1855-ben merült fel a gondolat, hogy a környező helységeket a városmag közigazgatási fennhatósága alá vonják, Berlinben pedig ezt meg is tették: 1861 után több lépcsőben kitolták a város határát, így jött létre az első világháború előestéjére a négymilliós metropolisz. A folyamatok a Habsburg Birodalomban is hasonlóak voltak: Bécsben 1861 és 1864 között lebontották a városfalat, majd a környező településeket is hozzá csatolták, így szintén milliós nagyvárossá vált.

Buda és Pest lélekszáma is jelentősen emelkedett, valójában már a XVIII. század végétől. Az 1850-es évektől felgyorsult ez a növekedés részben a természetes szaporulat, de sokkal inkább a bevándorlómozgalom hatására. Míg 1840-ben 107 ezer fő lakott a városegyüttesben, addig 1880-ban már 356 ezerre ugrott a lakosságszám. E dinamikus fejlődést azt is magyarázza, hogy se Buda, se Pest körül ebben az időben még nem alakult ki olyan külvárosi-elővárosi rendszer, amely az újonnan érkezetteket lekötötte volna.

A városok lakossága dinamikusan nőtt – a képen a zsúfolt Klauzál téri piac (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Az 1867-es kiegyezés politikai téren nagy fordulatot hozott, a főváros ügye viszont egyenesen haladt tovább, bár csak eleinte apró lépésenként, az igazgatás különböző területein. Megnyilvánult ez például az oktatásban: 1868-ban a pesti és a budai tankerület fölé egyetlen közös iskolatanácsot állítottak. Az adóbehajtásban is csak e két város kapott különleges helyzetet: azt ugyanis a saját adóhivataluk intézhette, míg az országban mindenhol ez az állam feladata volt.

A népesség emelkedése persze számos problémát felvetett, hasonlókat, mint amiket a korábban említett nyugati nagyvárosok is átéltek a XIX. század közepén: London, Párizs, Berlin és Bécs is felismerte, hogy a spontán urbanizációt állami beavatkozással kell kordában tartani. Hazánkban egy nemzetközi téren igen tájékozott politikus javasolta ezt a megoldást, aki Széchenyi István mellett az egyik legtöbbet tett Budapest létrejöttéért: Andrássy Gyula. Miniszterelnökként 1869. október 23-án indítványozta a Fővárosi Közmunkák Tanácsának felállítását, melynek feladata a városi infrastruktúra integrálása volt. Az Országgyűlés végül az 1870. évi X. törvénycikkel hozta létre az intézményt.

Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök (Forrás: hu.wikipedia.org)

A Parlament két háza az 1870-es évek elején egyébként is gőzerővel dolgozott azért, hogy az alkotmányosság alapjaira helyezett önálló magyar állam modern szervezeti rendjét megalkossa. A kiegyezést általában elutasító, teljes függetlenséget akaró megyei törvényhatóságok autonómiáját csökkentették, a fővárost ellenben még magasabb szintre emelték. Az 1871. november 19-i ülésen tárgyalták először a Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről szóló törvényjavaslatot, mely szerint „Buda és Pest szabad királyi fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesíttetnek.” Hosszú vita kezdődött, de végül az 1872. évi XXXVI. törvénycikk kimondta a városegyesítést. Az 1872. december 23-án kihirdetett törvényszöveg indoklásában ezt olvashatjuk:

„A magyar államnak oly központra van szüksége, mely a magyar állam érdekeinek valóságos gyülhelye, ezeknek legfőbb támasza és előmozdítója legyen, mely a magyar államiság eszméjét méltóan képviselje és a nemzeti fejlődés érdekében úgy szellemileg, mint anyagilag a részekre [t.i. országrészekre – B.P.] ellenállhatatlan vonzerőt gyakoroljon.”

Budapest valóban tömegeket csábított magához belföldről és külföldről egyaránt. Nagyon sokan jöttek német területekről, akik azonban viszonylag hamar beolvadtak a magyarságba. A XIX. század közepén még nem volt ennyire intenzív az asszimiláció, 1850 körül Budapest népességének még csak 37 százaléka volt magyar, de 1880-ra már 55 százalékra nőtt ez az arány. Korábban a németek voltak többségben, akiknek a XVIII. század végétől fokozatosan magyar identitásuk alakult ki, mert a magyar nemesi elithez akartak hasonulni. Nagyon sok szlovák is érkezett, akik az ipari fejlődés hatására vándoroltak a fővárosba. Érdekes, hogy a földrajzi távolság ellenére is jóval nagyobb számban jöttek, mint például az Alföld magyar lakossága, akik jobban kötődtek a termőföldhöz.

A nagyváros rendületlenül gyarapodott, amit a társadalmi-gazdasági válságok sem tudtak megtörni: 1872–1873-ban kolerajárvány pusztított az országban, 1873-ban pedig a bécsi tőzsde összeomlása miatt a magyar bankrendszer is megroppant. A frissen létrejött Budapest viszonylag könnyen átlendült az akadályokon: a kórokozót fertőtlenítéssel és karanténnal, a pénzügyi szektort pedig a gazdag rétegek mozgósításával érték el. A főváros a történelmi nemesek számára is vonzó lett: a Festeticsek, az Eszterházyak, a Károlyiak a vidéki birtokaik után Pesten is építettek palotákat, példát mutatva más családoknak is. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa által irányított, de pénzügyi válságban megtorpant nagyszabású beruházást, a Sugárút kiépítését is nagyrészt a gazdag nemesek vették kezükbe és fejezték be.

A Sugárút a Városliget felé nézve (Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.107)

A reprezentatív Sugárút – melyet ma Andrássy útként ismerünk – valójában egy átfogó városrendezési terv része volt. Ezt pályázat útján szerezték be, melyet 1870-ben hirdettek meg, és Lechner Lajos győzelmét hozta. A fővárost bécsi és párizsi minták alapján körutas-sugárutas szerkezetűnek képzelte el, és a megvalósításában is tevékenyen részt tudott venni: ő irányította a Sugárút mellett a Nagykörút, valamint a Duna-partok kiépítésének munkálatait is. Szintén Lechner nyerte meg a főváros csatornázására kiírt nemzetközi pályázatot 1873-ban, így a vízelvezető hálózatot is az ő tervei szerint alakították ki.

A Régi Városházához jellegzetes torony tartozott (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.081)

A népesség növekedése, majd a városegyesítés az adminisztráció ugrásszerű emelkedését is magával hozta, amihez megfelelő városházára is szükség volt. A pesti régi városházát 1863-ban Hild József tervei szerint bővítették – ekkor kapta jellegzetes tornyát is –, de ez nem bizonyult tartós megoldásnak. Már 1869-ben pályázatot írtak ki egy új városházára, melyet Steindl Imre nyert meg, tervei szerint pedig 1873 nyarára el is készült a téglahomlokzatú, neoreneszánsz épület. Ebben az évben költözött ki a városi magisztrátus a régi budai városháza barokk falai közül, hiszen a pesti lett az egyesített főváros székháza.

Az Új Városháza neoreneszánsz épülete (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.037)

A városi képviselőket is 1873-ban választották meg, részvételükkel pedig november 17-én tartották az egyesített főváros első, ünnepi közgyűlését. Erre azonban még nem az Új Városházán került sor, mert annak díszterme csak 1875-ben vált használhatóvá. Ez a kis szépséghiba azonban mit sem von le abból a fantasztikus eredményből, amit városvezetők, üzletemberek, mérnökök, építészek a következő évtizedekben létrehoztak. Az egyesítés teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött eredményeket, és a Duna két partjának szépséges vidékén egy gyönyörű világváros született.

Nyitókép: A Lánchíd 1890 körül (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.044)