Lajta Béla 1873. január 23-án született Óbudán Leitersdorfer Béla néven. Építészmérnöki tanulmányait Budapesten végezte, majd 1896-os diplomázása után ösztöndíjjal Rómában, Berlinben és Londonban képezte tovább magát. Távolról is figyelemmel követte a hazai építészeti közéletet és nagy hatást gyakorolt rá Lechner Ödön magyaros formanyelve, így 1899-es hazaérkezése után ő is a mester követőjévé vált. A nemzeti építészet megteremtésének alapjait tehát ő is a népművészetben kereste.

Lajta Béla a dolgozóasztalánál (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1911. október 15.)

Ez az irányzat fiatal építészek tömegeit vonzotta, és rengeteg csodálatos alkotással gazdagította Budapestet is, Lajtától talán a Kozma utcai zsidó temetőben álló Schmidl-mauzóleumot érdemes kiemelni. Az emberi művelődés korábban is tapasztalt hullámzó haladása azonban 1910 körül újra megmutatkozott, és az érzelmekre ható, tobzódó szecesszió után a racionálisabb, hűvösebb klasszicizálás erősödött meg. Lajta zsenialitását az is mutatja, hogy ezt a változást nagyon hamar felismerte.

A Schmidl család gyönyörű mauzóleuma (Fotó: Millisits Máté/pestbuda.hu)

A klasszicizálás röviden az ókori görög-római építészet formáihoz történő visszanyúlást jelenti, amelyekre – lévén az európai kultúra gyökerei – biztos alapnak, követendő példának tekintettek már a reneszánsz óta. Első osztályú művészet volt ez, innen származik a klasszicizálás szó töve is. E régi korokban egyszerűbb elemekből építkeztek, az elemi geometrikus tömegek voltak jellemzőek különösen a görögökre. A stabil formák és a stílus ősisége egyszerre keltette az állandóság, a megbízhatóság érzetét, amelyet a szecesszió ellenhatásaként az értelem egyre inkább keresett.

Nem ez volt a klasszicizálás első megjelenése az európai építészetben, egy évszázaddal korábban is ez adta a művészet fő sodrát. Magyarországon különösen a reformkorban volt divatban, amelyet hazánk történetének egyik legsikeresebb időszakának tekinthetünk, hiszen hosszú tespedés után végre elindult a polgári fejlődés útján. Ez nemcsak gazdasági változásokat jelentett, a megerősödő nemzettudat következtében a kultúra is új szintre lépett.

Carl Vasquez 1837-es metszete a Pesti Magyar Színházról (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Ez a színjátszás területén is megmutatkozott, egyre több darabot már magyarul adtak elő, bár állandó színháza a csak a német nyelvű társulatnak volt a mai Vörösmarty téren. A nemzeti igényeknek megfelelve mozgalom indult egy magyar kőszínház létesítésére is. Mivel azonban sokkal szerényebb anyagi háttér állt mögötte, az épületnek csak a városfalon kívül sikerült telket szerezni, az egykori Hatvani kapu közelében. A mai Múzeum körút és Rákóczi út találkozásánál végül 1837-re építették fel a Pesti Magyar Színházat ifj. Zitterbarth Mátyás tervei szerint. Az Országgyűlés 1840-ben vette védelmébe és nyilvánította azt Nemzeti Színházzá.

A kiegyezés utáni építkezési láz a teátrumot is érintette: 1875-ben Szkalnitzky Antal neoreneszánsz tervei szerint átalakították homlokzatát, és két oldalára bérházakat is építettek. A Múzeum körútra néző épület sarkát lekerekítették, felül pedig jellegzetes kupolával hangsúlyozták. A színház a bérleti díjakból plusz bevételre is szert tett, azt viszont sajnos nem a korszerűsítésre használták, így a XX. század elejére elavult, sőt 1908-ban életveszélyessé nyilvánították, majd bezárták. Lebontása elkerülhetetlenné vált, de még álltak falai mikor szakmai vita indult az új Nemzeti Színházról, illetve annak helyéről.

A Nemzeti Színház mellé épített bérházat kupola koronázta (Forrás: Fortepan//Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.148))

A Magyar Építőművészek Szövetsége 1911 elején eszmei pályázatot hirdetett, melyben az addigi telken történő építkezést jelölték meg feladatul. A meglehetősen nagy érdeklődés mellett zajló megmérettetésre 26 terv érkezett, melyek közül Lajta Béláét választották a legjobbnak. A második díjat Stobbe Ferenc, a harmadikat Lichtmann Győző kapta. A Szövetség nem várt részletes terveket, csak a beépítés lehetőségeire kerestek ötleteket. Lajta diadala azt is mutatja, hogy nemcsak a homlokzatok rajzolásához értett remekül, de az alaprajzokhoz és a térszervezéshez is.

Lajta győztes pályatervének helyszínrajza (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1911. október 15.)

A funkcionális gondolkodás vezette arra, hogy a színházzal együtt Budapest eme fontos közlekedési csomópontját is rendezni kell, a megnövekedett forgalom miatt ugyanis már balesetveszélyessé vált. A Rákóczi utat ezért kiszélesítette volna, valamint a telek túlsó – a mai ELTE felé eső – végén elegendő helyet hagyott szabadon, hogy ha a Belvárosból a Józsefváros felé villamosvonalat létesítenének, akkor a síneket ott vezessék el. A közlekedésen túl ez a szabad terület egy kisebb park számára is megfelelő lett volna, melyben nyaranta a színház kávéháza üzemelhetne.

A telket a Rákóczi út felé is igen szellősen építette volna be, a színház ugyanis nem nyúlt volna ki az út vonaláig, helyette egy huszonöt méter széles és hetvenöt méter hosszú, árkádokkal határolt teret képezett volna ki. Ebben üzletek elhelyezésére nyílt volna mód, melyek bérleti díja bevételt is termelt volna az intézménynek. Az elhelyezési terv szerint a Múzeum körútra néző főhomlokzat is mintegy húsz métert hátralépett volna az úttesttől, tehát a bejárat előtt még egy hosszan kígyózó sor is bőven elfért volna.

Lajta tervének távlati képe (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1911. október 15.)

A terven látható épület stílusára a klasszicizálás jellemző, mivel nagy méretű, elemi geometrikus formákból építkezik: az egyenes lezárású főhomlokzatot kétoldalt egy-egy magasabb hasáb fogja közre, melyek teteje szintén lapos. Egyedül a hátsó traktus kapott nyeregtetőt, feltehetően ez foglalta volna magába a színpad fölötti zsinórpadlást. Az ablakok viszont keskenyek és felfelé erőteljesen nyújtottak. A Rákóczi útra néző árkádokat a telek sarkán félkörívben vezette volna Lajta, így utalva a korábbi Nemzeti Színház tömegképzésére. Sarokkupolát ugyan nem, de egy magas posztamensre állított lovas szobrot el tudott volna képzelni, ami megfelelően hangsúlyozta volna ezt a városképileg fontos útkereszteződést.

A Magyar Építőművészek Szövetsége Lajta terveit azzal a megjegyzéssel továbbította a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak – mely az új színház építését irányította –, hogy abban megfontolásra érdemes gondolatok vannak, amiket figyelembe kellene venni a nyilvános tervpályázat kiírásakor. Ez a következő években kétszer is megtörtént, amelyekre Lajta Béla több tervváltozatot is beküldött. Ez is jelzi az ügy iránti elfogultságát: valószínűleg egyik legnagyobb álma lett volna megtervezni az új Nemzeti Színházat.

Ezeken a megmérettetéseken viszont már nem ért el igazi sikereket, az 1913 legelején lezajlott első pályázaton csak negyedik díjat kapott. A korabeli sajtóban megjelent kritika ennek okát a következőkben találta meg:

„Az az imponáló egyszerűség, mely az architektúrában legtöbb esetben megkívánt monumentalitásnak kitűnő segédeszköze – elég itt Lajta Vas utcai mesterművét, a kereskedelmi iskola homlokzatát említeni –, a Nemzeti Színház pályázatra küldött mindkét munkájánál a sivárságig fokozódott. Több formát kívánunk rajta […].”

A terv valóban megelőzi a korát és már-már a bauhaus egyszerűségéhez hasonlítható, bár klasszicizáló formák azért megjelennek rajta: a főbejárat egy nyolcoszlopos, timpanonos kapuzat mögött nyílik és a főhomlokzat tetején egy lépcsőzetes attikaoromzatot is kialakított Lajta. A zsinórpadlás építménye pedig ókori görög templomokra emlékeztetett. Bármennyire puritán is a terv, szobrokat azért elhelyezett rajta: a főbejáratot mindkét oldalról magas posztamensre állított lovasszobrok őrzik.

Lajta Béla negyedik díjat nyert terve (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1913. január 26.)

Az 1913 tavaszán lefolytatott második, szűkebb körű pályázatra az előző forduló legjobb négy helyezettjét hívták meg. Erre Lajta három tervet is beküldött, de azokkal sem aratott sikert, a végső győztesnek a Tőry Emil – Pogány Móric párost nyilvánították. A régi épületet 1913 őszén nagyrészt lebontották, azonban az első világháború kitörése miatt az új épület emelése lekerült a napirendről. A forradalmak utáni konszolidáció idején tettek csak újabb kísérleteket az üresen maradt telek rendezésére – Nemzeti Mozgó néven ideiglenes mozit létesítettek volna –, ám az sem valósult meg. A színház további kálváriáját Lajta Béla már nem élte meg, 1920. október 12-én, mindössze negyvenhét évesen eltávozott az élők sorából.

A halála centenáriumára írott cikkünket itt olvashatják újra.

A nyitóképen: Lajta Béla terve a Nemzeti Színházhoz (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1913. január 26.)