A Magyar Királyság Szent Istvánnal kezdődött, akit államalapító uralkodónkként tisztelünk, de életéről, különösen annak korai szakaszáról meglepően keveset tudunk. Születési éve is bizonytalan, általában úgy említik, hogy 975 körül jött világra, a helyszín pedig valószínűleg Esztergom, amit apja 971-ben hozott létre fejedelmi székhely gyanánt. Egyúttal egy vár építéséhez is fogott, amit azután István is folytatott. A falakon belül helyet kapott a Szent Adalbert (István nevelője) védelmébe ajánlott székesegyház, a királyi palota pedig valószínűleg a déli sziklacsúcson állhatott. Azonban a ma látható legkorábbi épületek is későbbiek, III. Béla (1172–1196) emeltette mind a sokszögletű lakótornyot, mind a várkápolnát. A város azonban ekkor már inkább egyházi központ volt, az érsek székhelye, az udvar Székesfehérváron működött.
Székesfehérvárt szintén Géza alapította, ahol a várfalakon belül a fejedelmi palota mellett felépült egy bizánci stílusú, négykaréjos alaprajzú templom is. A sokkal nagyobb és Szűz Mária pártfogásába ajánlott bazilika építését már Szent István rendelte el 1018-ban, és húsz évvel később készült el. Hetvenhat méteres hosszával és harmincméteres belmagasságával a kéttornyos, háromhajós templom a korabeli Európa egyik leghatalmasabb egyházi épülete volt. Halála után, 1038-ban ide temették első királyunkat, akit számos utódja is követett.
A bazilika építésének idején még valószínűleg csak palánk vette körül a várost, a kőfalakra vonatkozó legkorábbi nyomok Orseolo Péter uralkodásának idejéből (1038–1041 és 1044–1046) származnak. Magát a királyi palotát viszont Szent István építtette valamikor 1007 előtt, hiszen Imre herceg már itt született meg. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az udvar is állandóan itt lett volna, az Árpád-kor nagy részében az uralkodók általában járták az országot, és velük vándorolt az udvartartás is.
A tatárjárás után IV. Béla (1235–1270) nagy hangsúlyt fektetett a települések erődítésére, és ő alapította Budát is valamikor 1244–1255 között. A királyi palotát azonban csak egy évszázaddal később kezdték kivitelezni, hiszen Anjou Károly (1308–1342) koronázása után eleinte Temesváron, 1323-tól pedig többnyire Visegrádon tartózkodott. Utóbbi települést már IV. Béla is felfedezte, ő építtette azt a hatszög alakú tornyot a Duna partján, amit a népnyelv Salamon-toronynak nevezett el – Salamon tehát soha nem raboskodhatott ebben.
A visegrádi fellegvár is a mongol pusztítást követően készült el, de nem vált királyi székhellyé, és Anjou Károly Róbert sem itt, hanem a Várhegy lábánál, egy XIII. századi városi faház helyén építtette fel a rezidenciáját: a nagy méretű, egyemeletes udvarház a kutatások szerint már kőből készült, és formáját tekintve egy toronyhoz hasonlított. Valószínűleg ez adott helyszínt 1335-ben annak a híres királytalálkozónak, amelynek emlékére jött létre a rendszerváltás után Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával a Visegrádi Együttműködés. A királynénak egyébként külön kúriája is volt, melyet Károly halála után szintén emeletesre bővítettek, a XIV. század végén azonban lebontottak.
A Dunakanyar gyöngyszemében Nagy Lajos (1342–1382) kezdte el az igazán látványos építkezéseket az 1340-es évek közepén, aki már tartósan rendezte be itt az udvartartást. A munkák több szakaszban zajlottak, és még Luxemburgi Zsigmond is folytatta. Így jött létre a XV. század elejére a 123 méter oldalhosszúságú, négyzet alaprajzú, gótikus stílusú palota, melyhez észak felől egy pompás kert, dél felől pedig a Szent György lovagrend házi kápolnája, 1424 után pedig a helyén emelt ferences kolostor csatlakozott.
A visegrádi palotát Mátyás király már csak vidéki rezidenciaként használta, de azért gondoskodott a méltó megjelenéséről: 1476 és 1484 között alapvetően gótikus stílusban újította fel, de mivel Itáliából is hívott mestereket, a reneszánsz is teret kapott. Ez a díszudvar loggiájában, a kápolna orgonakarzatában és oltáraiban, valamint az antik mitológiából származó díszkutakban, a Herkules-kútban és a Múzsák kútjában is megcsodálható. A visegrádi épületegyüttes a Várkapitányság irányításával hamarosan megújul: a Visegrád Reneszánsza fejlesztési program részeként a közép-európai együttműködést meghatározó visegrádi várrendszer és a királyi palota a Mátyás korabeli állapotoknak megfelelően újjászületik a következő években. A történelmi jelentőségű munka első lépéseként a szakemberek tavaly elvégezték az épületek 3D felmérését, idén pedig elkezdődik a város történetének eddigi legnagyobb szabású régészeti feltárása.
A királyi székhelyet valójában már Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) áthelyezte Budára 1405 és 1408 között, ahol ekkor már egészen jól kiépült infrastruktúra fogadta. A budai Várhegyen a legkorábbi ismert épületet még Nagy Lajos korában emelték: egy belső udvart körülölelő, trapéz alaprajzú építmény volt, délnyugati sarkán egy toronnyal. Ez utóbbit a király öccse után István-toronyként említik a források, így valószínűleg ő építtette. A herceg halála után, az 1360-as években maga az uralkodó folytatott jelentős mértékű bővítési munkálatokat: az északi irányba nyúló újabb szárnyak egy jóval nagyobb díszudvart fogtak körül.
Zsigmond nemcsak magyar, hanem cseh király és német-római császár is volt, emiatt pedig gyakran volt távol Magyarországtól. Nem hanyagolta el azonban Budát, és miután ide helyezte az udvartartást, minden korábbiakat felülmúló építkezésbe kezdett: célja egy európai léptékű királyi központ létrehozása volt, amit két évtizedes munkák eredményeként az 1420-as évek végére tulajdonképpen el is ért. Déli irányban a Várhegy lejtőjére lenyúló két épületszárnnyal, északról pedig két toronnyal egészítette ki az Anjou-kori együttest. Ez azonban csak a kezdet volt, hamarosan ugyanis északról és keletről több szárnyat is hozzácsatoltak, melyek két terjedelmes udvart is körülfogtak. A legnagyobb épületrészben a források egy hatalmas dísztermet is említenek, mely körülbelül nyolcvan méter hosszú és húsz méter széles lehetett.
Mátyás király (1458–1490) nem annyira a gótikus királyi palota bővítésére, inkább a modernizálására összpontosított, mely tulajdonképpen a reneszánsz ízlés szerinti átépítést jelentette. A belső udvarok felé félköríves árkádsorral és bábkorláttal kiképzett loggiákat emeltek, a díszudvar közepére pedig egy bronz Pallas-kutat állítottak. A belső terekről annyi valószínűsíthető, hogy a nyugati szárnyban lehetett a trónterem, a keletiben pedig a kétrészes Corvina-könyvtár, természetesen reneszánsz díszekkel ellátva. Mindez azonban sajnos szinte nyomtalanul elpusztult a török háborúk során, Mátyás építkezései közül egyedül egy víztározó, a Cisterna Regina (ma Albrecht-pince) maradt fenn.
A török kiűzése után III. Károly (1711–1740) ideje alatt indultak meg építkezések a romokon, de csak a Várhegy déli végében jött létre egy kisebb épület és nem is királyi célra. Csak Mária Terézia (1740–1780) egyezett bele 1748-ban, hogy Budán is legyen palota, a következő évben megindult munkálatok során Jean Nicolas Jadot udvari építész tervei szerint két belső udvaros épületet emeltek, melyeket a Duna felőli oldalon egy harmadik traktus kötött össze. Jadot terveit még Franz Anton Hillebrandt is átdolgozta, az új barokk palota 1769-re így nyerte el végleges képét. Ez szolgált kiindulópontnak a XIX. század végi bővítéshez is, előbb ugyanis Ybl Miklós tervei szerint nyugatról, majd Hauszmann Alajos elgondolását követve észak felé is megduplázták. Így alakult ki a XX. század legelejére a Budai Palota, amelyet a szocializmus idején drasztikusan átalakítottak. A Nemzeti Hauszmann Program egyik fő célkitűzése, hogy a Budavári Palota épületegyüttese ismét azt az arcát mutassa, amelyet fénykorában, a századforduló idején csodálhattak meg a fővárosiak és az ide látogatók.
Nyitókép: A budai királyi palota a XX. század elején (Forrás: Fortepan/Képszám: 259471)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció