Több dicső korszaka is van a magyar történelemnek, melyben olyan kiemelkedő személyek éltek, akik életútjukkal és munkájukkal mindig is példaképei lesznek hazánknak. Ilyen volt a kétszáz éve kezdődött reformkor is, amikor kimagasló politikusokkal találkozhatunk. Köztük volt Széchenyi István és Deák Ferenc is, akiket már a kortársak is kitüntető jelzőkkel illettek, és ma is a nemzet nagyjai között tartjuk őket számon. Széchenyi és Deák élete többször összekapcsolódott egymással az ország területén: városban és vidéken, Pozsonyban és Zalában, valamint a nemzet fővárosává váló Pesten egyaránt, a legszorosabban pedig Batthyány Lajos kormányában 1848 nyarán.
Széchenyit politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezte a legnagyobb magyarnak 1840. november 19-én a Pest vármegye közgyűlésén mondott beszédében. Azért a teljesítményéért, amit a gróf az addigi életútján a hazáért tett. Méltó elismerés volt ez Széchenyi reformkori munkásságával kapcsolatosan, a kifejezéssel szemben viszont a gróf kissé viszolygást érzett, s a következőket írta naplójába: „Miért emel olly magasra, hol nem tarthatom fel magamat.” Széchenyi ezzel szemben önmagát ironikusan néha az ország bolondjának nevezte. Deák díszítő jelzője a Pestre költözésének idejét követően, az 1860–1870-es években keletkezett. S nem is elsőre, hanem inkább lassú érlelődés nyomán – talán úgy, miként maga Deák is gondolkodott. Először Zala bölcseként emlegették, majd 1850-ben már ő a legbölcsebb magyar, négy évvel később pedig hazánk legnagyobb bölcsének nevezték. Deák tiszteletére, halálának évében, 1876-ban A haza bölcse címmel jelent meg emlékkönyv Áldor Imre szerkesztésében.
Deák és Széchenyi 1848 nyarán került közelebbi, kollegiális kapcsolatba egymással, mikor Batthyány Lajos kormányában Pesten mindketten miniszteri tárcát vezettek: Deák az igazságügyit, Széchenyi a közmunka- és közlekedésügyit. Mindketten – a többi miniszterhez hasonlóan – ekkor a városban laktak. Deák az István Főherceg Szállóban (ma Akadémia utca 1. szám), Széchenyi a Lánchíddal szembeni Ullmann-házban.
Mikor Kossuth a pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén 1848. március 3-i felszólalásában az önálló magyar kormány megalakítását indítványozta, máris találgatások indultak Pesten és Pozsonyban, hogy kiket látnának szívesen a kormányban. A listákon legtöbbször ott szerepelt Deák és Széchenyi neve is, bár a grófé talán kevesebbszer, mint Deáké. De Batthyány nem e találgatások alapján döntött a személyükről, hanem kizárólag a saját meglátása szerint választotta ki azokat az embereket, akiket alkalmasnak vélt egy-egy miniszteri tárca vezetésére.
Széchenyi, aki titokban talán reménykedett, hogy az első felelős kormányban miniszterré válhat, Tasner Antal titkárának írott levelében örömmel számolt be megbízatásáról: „Én is ki vagyok nevezve a »közlekedési ministernek«! Lehetetlen volt el nem fogadni!” – írta 1848. március 23-án.
Deák viszont inkább kényszerű kötelességből vált felelős kormánytaggá, engedve Batthyány zsarolásának, aki Deák nélkül nem akart felelős kormányt alakítani 1848-ban. Deák – már minisztersége idején – ezt így írta le a sógorának, Oszterhueber Józsefnek szóló levelében. „Elgondolhatod, mennyire keserű volt nekem azon elhatározás, hogy részt vegyek azon minisztériumban, mely a hazának ily viszonyai között alakult, de kényszerített a becsület és kötelesség, mert Batthyány kijelentette, hogy nélkülem minisztériumot nem alakít...”
Széchenyi és Deák politikai kapcsolatát festményen is megörökítették. A Than Mór által készített freskó a Nemzeti Múzeum lépcsőházát díszíti, s a kép középpontjában a két politikus, Széchenyi és Deák alakja látható. A háttérben a vértanúk pálmájával Batthyány Lajos, Damjanich János, Perényi Zsigmond és Eötvös József, elöl háttal Kossuth és Petőfi. A kép az 1867-es kiegyezés után készült, s e nézőpontból kell értelmezni, hogy a reformkor nagy alakjai közül azt a két embert állítja a középpontba, akik – Kossuthtal és Petőfivel ellentétben – békés úton munkálkodtak Magyarország jövője, a polgári átalakulás érdekében.
Mikor 1848-ban radikális fordulatot vettek az események, s hazánk önvédelmi harcra kényszerült, sem Deák, sem Széchenyi nem vett részt azokban. Széchenyi szeptember 5-én végleg elhagyta Pestet, és szinte belebetegedett abba, önmagát hibáztatva, hogy az 1830-as években általa elindított reformok, a polgári átalakulás 1848 őszén fegyveres konfliktussá fajult az uralkodóházzal. Öngyilkossági kísérletekkel próbálkozott, és idegileg teljesen összeomlott. Naplójába 1848. szeptember 4-én ezt írta: „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba..., mint én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem.”
A harcot és az erőszakot Deák is elutasította, kedvetlenséggel figyelte az eseményeket. A Batthyány-kormány lemondásával szeptember 11-én maga is megvált miniszteri tárcájától, melyet április 11-e óta pontosan öt hónapig látott el. A radikális eseményektől való távolságtartását jól tükrözte az a kijelentése, hogy „ha az urak törvényjavaslatot akarnak készíttetni, parancsoljanak velem, de proklamációk írásába se most, se máskor nem fogok bocsátkozni.” Többek között ennek is köszönhette, hogy 1849 után ő volt az az egyetlen 1848-as politikus, aki az országot a kiegyezés megkötéséhez tudta vezetni 1867-ben.
Széchenyi és Deák közvetlen munkatársi kapcsolata 1848 szeptembere után megszakadt, de volt egy pont, amikor ismét találkoztak egymással. A Zala vármegyei Kehidát Deák Ferenc és Antal bátyja közösen birtokolta, s Antal intézte a gazdasági ügyeket. Mikor 1845-ben Antal meghalt, Deák Ferenc nyakába szakadt a gazdálkodás minden gondja, amivel az 1849-es visszatérés után már egyre nehezebben tudott megbirkózni. Magyarország polgári átalakulásából Deák is kivette a részét, s mint mindenki más, vállalta a megyei közteherviselést és a jobbágyfelszabadítást. A jobbágyaival szerződésre lépett, 1848-ban pedig elengedte a tizedet és a robotot, ami anyagi terheket rótt az immár gazdálkodni kényszerült Deákra. Több cseléddel és nagyobb költséggel kellett az addigi gazdaságot vezetnie, ami az adósságait növelte, miközben testvéri osztozkodásra is sor került. Deák felismerte, hogy élete fordulóponthoz ért, s változás előtt áll. Döntenie kellett a város és a vidék között, hol rendezi be hátralévő életét. Így 1852-ben megpróbálta a kehidai birtokot eladni, de ekkor még sikertelenül. Két év múlva viszont sikerült megválnia tőle, s a vevője nem más volt, mint egykori minisztertársa, az ekkor már Döblingben élő Széchenyi István.
Széchenyi és Deák 1814 óta voltak szomszéd birtokosok Zalában, mikor Széchenyi megkapta az apjától a szentgyörgyvári uradalmat, mely a kehidai Deák-birtok szomszédságában feküdt. Viszont csak 1828 nyarán találkoztak először, mikor augusztus 17-én Széchenyi Kehidán vendégeskedett Deák Ferenc bátyjánál, Antalnál. „Derék emberek” – ezt írta róluk Széchenyi a naplójába.
Az eladó kehidai birtokot Széchenyi a fiának, Ödönnek vásárolta meg 1854-ben. Deák felkereste az adásvétel tárgyában Széchenyit Döblingben, a szerződést azonban a „legnagyobb magyar” felesége Széchenyi Istvánné Seilern Crescence grófnő írta alá. A vételár 50.000 forint volt, amiből 15.000 forintot az adósságok kifizetésére költött Deák, a fennmaradó összeget pedig évi 600 körmöci aranyban megállapított évjáradék formájában kapta meg, félévente 300-300 arany fizetésével.
Széchenyi a kehidai birtok megvásárlásával segítette Deákot, hogy Pestre tudjon költözni, s az ott kibontakozó politikai élet központi szereplőjévé válhasson. Megható az a levél, és Széchenyi emberi nagyságáról árulkodik, amit Deáknak írt a birtok vételi szándékával kapcsolatosan. A levél gondolatait Eötvös Károly a Deákról szóló visszaemlékezésében a következőképpen idézte:
„Barátom! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne vesztegelj te ott s a mit Isten rád bízott: az legyen a te dolgod s ne a gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szívébe, Pestre, a nemzeti élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. […] Hogy pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót! Ezt a tanácsot adja a nemzet bölcsének az ország bolondja: gróf Széchenyi István.”
Nyitókép: Than Mór: A reformkor nagyjai (a Magyar Nemzeti Múzeum falképe)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció