Évtizedeken át szerepelt a tervekben, sőt gondosan ki is hagyták a helyet a nagy lakásépítési láz közepette annak az útnak, amely a tervezett déli hídra, a Lágymányosi hídra – mai nevén Rákóczi hídra – Budán rávezette volna a forgalmat egy 2-szer 2 sávos, magasan vezetett városi autópályán.

A Hamzsabégi út ugyanis minden városfejlesztési tervben széles, nagy forgalmú útként szerepelt. Ám az időhúzás, a beruházás folyamatos csúszása azt eredményezte, hogy a tervezett nyomvonalon park, fás liget alakult ki, és a lakók nem szerették volna felcserélni a parkot a négysávos autóúttal. 

A Hamzsabégi út szelete egy korabeli maketten. A vasút mellett négysávos autóút vezetett volna (Fotó: Budapest, 1988. április) 

A rendszerváltáskor, 1990-ben  a Hamzsabégi út lakóinak tiltakozása felerősödött, a rendszerváltó pártok is felkarolták a lakók kérését, az új önkormányzatok, mind a fővárosi, mind a XI. kerületi testület szinte a megalakulása után azonnal elvetette a Hamzsabégi út kiépítésének tervét. 
A tiltakozás tehát eredményes volt, a Lágymányosi híd budai forgalmát a már korábban tervezett és most felértékelődött Szerémi útra vezették rá.

A Szerémi út viszont délre vezet. Korábban is tervezték, mint a Budafoki és a Fehérvári út közötti új útpályát, amely a 6-os út forgalmát vezette volna be a városba. Ettől az útról viszont nyugatra, az M1–M7 autópályára nem vezetett gyakorlatilag semmi. 

Voltak utak, városi utcák, de ezek felszínen, sorompókkal védve vezettek át a Kelenföldi pályaudvarról kivezető vasútvonalakon, azaz itt átkelni a szerencsén múlt, vagy hosszú várakozást igényelt. 

A forgalom egy egérutat követelt. Ám a tervezők életét egy másik probléma is nehezítette, a dél-budai források érinthetetlen védterülete. 
A Lágymányosi hídról a forgalmat viszont valahogy el kellett vezetni, a híd építését nem lehetett halasztani, ugyanis az nélkülözhetetlen volt a tervezett világkiállításhoz. 

 

Az eredeti elképzelés – az autópályák forgalma vagy az M0-n, vagy a Hamzsabégi út – Lágymányosi (Rákóczi) híd vonalon haladhatott volna (Fotó: Budapest, 1984. január) 

E feltételek között találták meg a tervezők a megoldást, és kezdték el építeni az Egérutat. A sokáig hivatalosan dél-budai tehermentesítő út néven futó új útvonalat a Budaörsi út és a Szerémi út között tervezték kiépíteni három szakaszban. Az út nagy kitérőt tesz délre, ugyanis meg kellett kerülje a már említett keserűvízforrásokat, amelyek felett nem lehetett elvezetni az utat. 

Az első, egy kilométeres szakaszát 1994. november 25-én adták át. Valójában ez nem is az első szakasza volt az útnak, hanem az első szakasz könnyebbik fele, a régi Balatoni út csomópontja és a vasút közötti rész. Ekkor már épült a vasutak alatt átvezető pályaszakasz és a Budaörsi útig vezető rész. 

Az átadott I/b szakasz (Illusztráció: Népszabadság, 1994. november 25.)

A Népszabadság 1994. november 25-i számában így számolt be az átadásról: 

„A most forgalomba helyezett első rész a 70-es út és a Péterhegyi út között a meglévő hálózathoz csatlakozva már éreztetni fogja kedvező hatását – remélik a tervezők.”

Ez a kis szakasz valójában még nem vezetett sehonnan sehová, mert kis helyi utakra kapcsolódott. Nem is volt ez akkoriban túl nagy baj, hiszen a Lágymányosi híd átadásáig még 11 hónap volt hátra, igaz a teljes út átadását nem ekkorra, hanem másfél év múlva, 1996 tavaszára várták.
Az egy kilométeres beruházás összesen 470 millió (akkori) forintba került. A költségekről a Kurír című lap az 1994. november 28-i számában megkérdeztek egy meg nem nevezett szakértőt: 

„Vajon reális-e egy kilométeres útszakasz megépítésére 450 millió forint? Egy szakértő szerint igen, mert az út belterületen épült. Egy ilyen szakasz megépítésekor több magánterületet kell megvásárolni piaci áron. A kisajátításokért fizetett pénz az összköltség egyharmadát, de van, amikor a felét is kiteszi. A kiadásokban nagy tétel a földmunka, de sokba kerül a közművek rendbetétele, esetleges áthelyezése vagy éppenséggel az új megépítése is. Nem olcsó mulatság a különböző burkolatok elkészítése és a gépek használata. A környezetvédelmi beruházások költségei szintén magasak, elérhetik az összkiadás tíz százalékát.”

Az újság felvetette, hogy nem volt-e korai az egy kilométeres szakasz átadása úgy, hogy az valójában még nem volt kész, és a csatlakozó utak sem készültek el. Valóban, az átadás oka másutt keresendő. 1994-ben önkormányzati választások voltak, mégpedig december 11-én, azaz e gyakorlatilag félkész utat a kampány részeként adta át az akkori fővárosi vezetés.

A Péterhegyi út és az Andor utca közötti szakaszt, azaz a vasút alatt átvezető részt sikerült a Lágymányosi híd megnyitása előtt befejezni, ezt 1995 szeptemberében adták át a forgalomnak.

Hivatalos utcanévtáblán (Fotó: Domonkos Csaba)

A hosszú nevű tehermentesítő útra ráragadt az Egérút kifejezés annak ellenére, hogy valójában nem készült el 1996-ra sem, mivel az út utolsó szakasza az Andor utca, Galvani út útvonalra esett (nem véletlenül merült fel akkor, ennek az úthálózatnak a tervezésekor egy, a Galvani út vonalába tervezendő híd ötlete), de az Andor utcában lakók is tiltakoztak, és az ottani iparvágány sorsa is bizonytalan volt, ezért a teljes Egérút, beleértve az Andor utcát is, csak 2010 őszére készült el, azaz 16 évvel az első szakasz átadása után. 

Valójában a közlekedési hálózat így is csak félkész, teljessé az új, a Galvani utca vonalába épülő híd elkészültével lesz teljes. 

Nyitókép: Az Egér út (Fotó: Wikipédia)