A budapesti Duna-hidak történetének szomorú fejezete a II. világháború vége. A szovjet hadsereg 1944 végén kerítette be Budapestet, és elkezdődött a harc a magyar fővárosért. Ebben a csatában a hidak célpontok voltak, mind a két oldal számára. Ennek részeként a hidakon légvédelmi állásokat építettek ki, és 1944 novemberében a német csapatok az összes hidat aláaknázták. E munka közben történt baleset 1944. november 4-én, amikor is a forgalom alatt, fényes nappal a Margit hídon felrobbantak a töltetek, és szörnyű katasztrófát okoztak.

1944 decemberében már nem lehetett a hidakon gyalogosan közlekedni a robbanószerek miatt.

A lerombolt Margit híd 1945-ben a Rudolf trónörökös (ma Jászai Mari) tér felől nézve (Fotó: Fortepan/Képszám: 204107)

A várost ostromló szovjet csapatok 1945. január 9-én is parancsot kaptak Sztálintól a hidak lerombolására, hogy a német csapatok azokon ne tudjanak visszavonulni. A Sztálin által (is) aláírt parancs nemcsak a hidak levegőből való bombázását írta elő, de azok nehéztüzérséggel való lövetését is.

A szovjetekkel akkor már szövetséges román légierő például a saját „sikerének” tartotta az Erzsébet híd lerombolását, de a hidakat – így az Erzsében hidat sem – végül nem az ostromlók, hanem az ostromlottak, vagyis a németek pusztították el.  

A lerombolt Erzsébet híd roncsai a Dunában (Fotó: Fortepan/Képszám: 5831)

A harcok során a hidakat tehát intenzíven lőtték a szovjet csapatok, és hiába telt el a háború óta több mint 70 év, a Duna fenekén nagyon sok lőszer lehet még, olyan is, amely nem robbant fel. Ezeket ki kell emelni, hatástalanítani kell.

A budapesti hidak végzete végül 1945. január 14–18-a között jött el, amikor is az összes hidat a német csapatok felrobbantották.

A háború után azonnal megindult a roncsok kimentése, aminek három oka is volt. Egyrészt a roncsok akadályozták a hajózást, hiszen elzárták az utat, másrészt árvízvédelmi szempontból sem volt kedvező a sok roncs keresztben a folyón, főleg jégzajlás idején. A harmadik ok pedig az volt, hogy a hidak anyagát újra kellett használni, hiszen a háború után egyrészt nyersanyaghiány volt, másrészt a gyárak jelentős része a szovjet jóvátételi rendelésekre dolgozott, nem, vagy alig volt kapacitás a magyar igények kielégítésére. Emiatt például a Margit hidat vasbeton hídként kívánták eredetileg újjáépíteni.

A folyómeder egy részét már 1945-ben megtisztították, hogy a hajózás lehetséges legyen, azaz nem minden roncsot szedtek ki, csak annyit, hogy a hidroncsok között a hajók el tudjanak haladni.

Az új kormány már az 1945. április 19-i ülésén foglalkozott a budapesti hidak helyreállításával, majd a következő időszakban többször téma volt a budapesti hidak roncskiemelése, leginkább az újabb források engedélyezése.

A Dunából 70 év után kiemelt korona a Margit híd roncsai közül (Fotó: MMKM) 

A roncskiemelés egészen 1958-ig tartott, igaz, a munka dandárját még az 1940-es években elvégezték, legutoljára az Erzsébet hídnak a Duna fenekére süllyedt láncait emelték ki a vízből. A munka úgy is éveket vett igénybe (a Margit híd esetében például két évig tartott), hogy azt már úszódaruk is segítették.

A Lánchíd esetében leginkább megmentendőnek a láncokat tartották. A többi vasanyagot is kiemelték, de azt beolvasztva, hulladékvasként hasznosították, illetve kisebb részét használták fel más hidakhoz. A láncokkal azonban más volt a helyzet, azok minél nagyobb arányú megmentése a híd szempontjából kritikus volt. Még azt is megvizsgálták, hogy össze lehet-e hegeszteni a törött láncokat, vagy több törött láncból egyet összehegeszteni, de az a döntés született, hogy nem éri meg a fáradságot. Az ép vagy „csak” elgörbült láncokat azonban javítás után felhasználták, a mostani híd láncainak 70%-a a régi szerkezetből származik.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha évekig emelték ki a roncsokat a vízből, akkor most miért kell újra nekiállni ennek a munkának?

Egyrészt nem tudtak mindent kiemelni. Alacsony vízállásnál ma is látszanak a Szabadság hídnál a régi, vízbe robbantott szerkezet egyes elemei, amelyek ott maradtak a folyó fenekén.

A Margit híd egykori kandelláberoszlopának dísze. 70 évet töltött a folyó fenekén, kiemelése után mintául szolgált a híd új díszeihez. (Fotó: MMKM) 

A Margit hídnál az elmúlt másfél évtized alacsony vízállásaikor a Margit-szigetnél lévő hídpillérhez ki lehetett sétálni, és akkor is számos roncs előkerült, de a híd 2009–2010-es újjáépítése előtt is sok nagy darabot emeltek ki a Dunából, amelyek még a robbantáskor kerültek oda.

Azaz ma is lehet nemcsak roncs, de sajnos lövedék, bomba is a folyó mélyén, amely az építkezést nemcsak megnehezíti, de – ha nem emelik ki – akár veszélyeztetheti is.

Niytókép: A lerombolt Lánchíd 1945-ben, háttérben a szétlőtt és kiégett királyi palota a Várban (Fotó: Fortepan/Képszám: 175162)