„Zsenik voltak a királyi palota építészei” – állítja a Szent István-terem újratervezője

A cikk angolnyelvű változata: "The architects of the Royal Palace were geniuses" says the re-designer of St. Stephen's Hall

Írta: Halász Csilla

2021. augusztus 20. 10:00

Építészként újrarajzolta az augusztus 20-án megnyíló Szent István-terem minden részletét, a királyi palota déli összekötő szárnyának ablakait, történeti ajtóit, parkettáit. Angyal Tibor hat éve foglakozik a második világháború után megsemmisített történelmi díszterem újraalkotásával és a tapasztalatok birtokában azt állítja: történelmi lehetőség a királyi palota rekonstrukciója, amelyet a háború után eszelős dühvel és módszerességgel vertek szét, hogy egyetlen négyzetméternyi eredeti tér se maradjon belőle.

– Hogy került bele abba a csapatba, amely immár sok éve a Szent István-termet is magába foglaló palotarész újraalkotásán dolgozik?

– Látszólag véletlenül, mégis azt gondolom, minden kacskaringó az életemben ahhoz kellett, hogy részt vehessek benne. Volt ebben valamiféle sorsszerűség. Már gyermekkoromban vonzott ez a történet, mindig is tudtam, hogy az a királyi palota, amit most látunk, csak a karikatúrája, a torzója az eredetinek. 

Az augusztus 20-án megnyíló, újraalkotott déli összekötő szárny, amelynek az emeletén található a Szent István-terem (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Honnan tudta?

– Már nem emlékszem, hogy tudtam ezt meg, de arra igen, hogy az iskolás húgomnak volt egy történelemfüzete, aminek a borítóján az eredeti királyi palota állt, ezt akarata ellenére leválasztottam a füzetéről, amit ő joggal kifogásolt. Tizennégy éves voltam a rendszerváltás hajnalán, amikor szerettem volna rábeszélni a családomat, hogy vegyünk egy kastélyt, többet meg is néztünk, de végül sajnos nem vettünk, ezért elhatároztam, hogy tervezek egyet magamnak. Folyamatosan rajzolgattam álmaim kastélyát, éjszakánként abban járkáltam.

– Rajzolási mániájának feltehetően nagy hasznát vette a Műegyetem építészkarán.

– Érdekes, hogy nem. Én is azt gondoltam, előny, hogy történeti stílusban rajzolgatok kastélyokat, de nem, az oktatók utálták az egészet. Négy év után ott is hagytam az egyetemet, majd hét év után ismét felvételiztem és újrakezdtem, végül 2011-ben végeztem.

Újra kellett rajzolni a Szent István-terem minden részletét (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Akkor már több koncepció is készült a palota átalakításáról. Megfordult a fejében, hogy valamilyen formában részt vehet ebben?

– Álmomban sem gondoltam volna, de a palota története mindig is nagyon foglalkoztatott. Negyedéves voltam a Műegyetemen, amikor az egyik szünetben odamentem a Műemlékvédelem tárgy oktatójához, Mezős Tamáshoz, aki akkor a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke volt, és megkérdeztem tőle, hogy a királyi palotáról milyen adatok vannak, mit lehetne vele kezdeni. Azt mondta, hogy szerinte meg lehetne csinálni a Szent István-termet is magába foglaló teremsort. Akkor, egyetemi hallgatóként ez a lehetőség annyira távolinak tűnt. Jelen voltam 2011-ben azon az előadáson, amelyen Potzner Ferenc építész a palota fejlesztési koncepciótervét ismertette, ami az egész rekonstrukciót megalapozta. Akkor sem fordult meg a fejemben, hogy nekem ehhez közöm lehet, és vele is dolgozhatok, hiszen ennek a déli palotaszárnynak, miről most beszélünk, ő a vezető tervezője.

Angyal Tibor építész a Szent István-teremben, a Zsolnay-kandalló előtt (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Amikor befejezte az egyetemet, miért nem építészként helyezkedett el?

– Nem találtam munkát, nem tudtam mit csinálni, így a Forster Központnál, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal utódjánál helyezkedtem el megbízási szerződéssel, helyhiány miatt a Fotótárban volt az asztalom, de nem rajzoltam, hanem többek között az volt a feladatom, hogy Google-fordítóval lefordítsam a román, szerb, ukrán műemléki listákat és Excel-táblába rendezzem. Előtte a költöző Magyar Építészeti Múzeumban cipeltem dobozokat és bútorokat Ritoók Pál gyűjteményvezető mellett.

– S egyszer csak kinyílt egy ajtó, valóságosan és jelképes értelemben is. 

– Valóban, 2015 őszén belépett a Forster Központ Fotótárába dr. Rostás Péter művészettörténész, hogy ott a kutasson, ő akkor már évek óta a Szent István-terem enteriőrjével foglalkozott, és kezdeményezője volt az újraalkotásának. Én a másik szobában az izgalmas Excel-táblákat rendezgettem, de átszűrődött a beszélgetés, hallottam, hogy a királyi palotáról van szó. Azonnal átmentem, és beszédbe elegyedtem vele, pedig nem is tudtam, ki ő.

Angyal Tibor már gyermekkorában is tudta, hogy amit a Budavári Palotából látunk, az csak torzója az eredetinek. A képen az újraalkotott Szent István-terem látható (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Építészi feladata addig nem túl sok volt. Hogy lett ebből megbízás?

– Addig csak egyetlen építészi megbízásom volt, mégpedig Csepelen, az ottani Nepomuki Szent János-szobrot rejtő pavilonra kellett új rácsokat, majd mellé egy kis kőhidat terveznem. Ám 2015-től minden megváltozott, a Rostás Péterrel folytatott beszélgetéseknek az lett a vége, hogy megbízást kaptam a Szent István-terem újratervezésére, ő volt ugyanis a felelős a terem rekonstrukciójáért. Akkor még mindketten azt hittük, hogy három hónap alatt meg lehet csinálni. Úgy volt, hogy készítek rajzokat, s valaki más háromdimenziósítja, de aztán végül nálam kötött ki az egész munka, hat éve éjjel-nappal csak ezzel foglalkozom. 

– De hogyan derült ki, hogy érdemes önre bízni az újratervezést, mert innentől kezdve majd éjjel-nappal rajzolni fog?

–  Nem tudom megmondani, miért én kaptam a feladatot. Talán azért, mert proaktív voltam. 

– Ez a gyakorlatban mit jelentett?

–  Akkor már folyamatban volt a Lovarda, a Főőrség és a Stöckl lépcső rekonstrukciója. A Stöckl lépcsőnek a Hunyadi udvar szintjén volt egy kovácsoltvas betétes kőmellvédje. Amikor a Fotótárban a régi fényképeket nézegettem, rájöttem, hogy ez pontosan olyan, mint a Sándor-palotával szemben lévő turulmadaras kapunak a most is meglevő mellvédje, illetve korlátja. Időnként munkaidőben egy-egy nagy kartont a hónom alá csaptam, mint egy hajléktalan, fényképezőgéppel együtt kiszöktem a Táncsics utcai Forster Központból, odamentem a kapuhoz, mögé tettem a kartont, hogy kontrasztos legyen, és lerajzoltam, lefényképeztem, anélkül, hogy megbízásom lett volna rá, s mutattam ezt Rostás Péternek. Így kezdődött az együttműködésünk. 

„Azt hittük, három hónap alatt meg lehet csinálni”– mondja Angyal Tibor. A képen a Zsolnay-kandalló részlete látható (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu) 

– Hat évvel ezelőtt miért feltételezték, hogy három hónap alatt el lehet végezni az újratervezési feladatokat?

– Ez a naiv rácsodálkozások korszaka volt, azt hittük, hogy megrajzolom és kész. Kaptam jó pár kiváló minőségű archív képet, ezek sokat segítettek. Illetve jártam Pécsen a Janus Pannonius Múzeumban, ahol a kandalló néhány próbadarabja megvan, diribdarabkák és a kerámia királyképekről is fennmaradtak próbadarabok. Ott a múzeumban azt mondták, hogy vannak még náluk valamiféle tervek, majd beszkennelik és elküldik.  

– Mit lehetett tudni a teremről, amikor nekilátott a rajzolásnak?

– Semmilyen méretet nem tudtunk, csak azt, hogy mekkora volt a befoglaló mérete a helyiségnek faltól falig, burkolat nélkül. A kandallóról volt néhány nagyméretű, hiányos tervlap egy-két alapmérettel, de számos helyen a megvalósult változattól eltérő részletekkel. Az ajtólapról szintén, ám helyenként más méretekkel és más díszítéssel. Nem lehetett vakon megbízni sem eredeti tervekben, sem eredeti darabokban, annyit változtattak a tervezés folyamán. Ezért elsősorban fényképek alapján kezdtem rajzolni, mert csak az volt biztosnak tekinthető, ami a fotókon látszott, hiszen az meg is valósult. Már bőszen terveztem, amikor egyszer csak megérkeztek Pécsről az ígért tervek, három-négy lap, amelyeken itt-ott beméretezett falnézetek voltak. S akkor, három hónap után azt gondoltam, hogy na tessék, vége az én szerepemnek, itt vannak az eredeti tervek, ezt már csak át kell rajzolni és meg kell építeni. Aztán hamar kiderült, hogy ez nem azt a Szent István-termet ábrázolta, amit ismerünk.

Ne legyünk Hauszmanabbnak Hauszmann-nál – vallja Angyal Tibor (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu) 

– Egy korábbi tervváltozat volt?

– Igen, 1898-ból származtak a rajzok, tussal készültek, rajtuk pecsét, bélyegző, okmánybélyeg és aláírás Hauszmann Alajostól, Podmaniczky Frigyestől, Zsolnay Vilmostól, mégsem pont úgy épült meg.  Eredetileg Zsolnay Vilmos kezdeményezte, hogy legyen egy Zsolnay-terem a palotában, de a terv folyamatosan fejlődött, alakult. Láttam olyan változatot is a XIX. század végéről, amely egy teljesen szecessziós stílusú Szent István-termet ábrázolt, a kandallótól jobbra és balra ugyanúgy három-három kép volt, szemben tükörfal, képhármasok az ajtó fölött, de nincsen a rajzon aláírás, nem tudjuk, ki készítette. A terem végső változatában van ugyan Zsolnay, de visszafogottan – amennyiben visszafogott lehet egy 4,7 méter magas kandalló. 

– Hogyan lett a Zsolnay Vilmos által javasolt teremből a magyar történelem dicső korszakát, az Árpádok korát megidéző díszterem? 

– Erre nekem van egy elméletem. A Habsburg-ház iránti tisztelgés a palota több pontján megjelent, hiszen monarchia volt, a palota bővítése a Habsburgok kegyéből valósulhatott meg. A Duna felőli oldalon a díszes lépcsőt Habsburg-lépcsőnek hívták, fölötte a timpanonban a Habsburg-ház megdicsőülése volt látható, a lépcső mögött az első emeleten, a kupola alatti termet Habsburg-teremnek hívták, a mennyezeti freskó Ferenc József és Erzsébet apoteózisát ábrázolta, rengeteg helyen ott van Ferenc József monogramja, s akkor úgy gondolhatta Hauszmann, hogy legyen valami nemzeti is a palotában. Ott van a Duna felé néző főhomlokzaton az a rideg Habsburg-terem, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, de mi csináljunk egy kicsit hátrébb, két magyar témájút, egyik a Szent István-terem, másik pedig a Hunyadi Mátyás-terem lett.

Árpád-házi királyok és szentek képei díszítik a Szent István-termet (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– A három történelmi díszterem közül miért a Szent István-termet érezzük a legkülönlegesebbnek?

– Hauszmann maga is azt írta a palotáról szóló cikkében, hogy ő nem csak a klasszikus historizáló építészet motívumvilágát akarta az épületen látni, hanem magyaros elemeket, magyaros díszítményeket, magyar iparosok munkáit. Ilyen lett a Szent István-terem. Érződik az egészen, hogy tényleg szeretettel csinálták. 72 négyzetméter az egész, mert a közepes termek ilyen léptékűek a palotában, de látszik rajta, hogy mindent beleadtak, ez legyen a miénk, ez legyen az igazi. Az sem véletlen, hogy az egyik legfontosabb motívum a szív, több száz szívet találunk a teremben. Hauszmann Alajos döntötte el, milyen legyen a terem, de megemlíti egy cikkében, hogy a munkatársa, Györgyi Géza rajzolta „a szoba összes részletezését”. 

A diófa ajtók az aranyozott bronzveretekkel, kilincsekkel, amelyek közül az egyiket függőlegesen felfelé fordítva, elegánsan oldható a másodlagos szárny rúdzárja, ahogy egykoron (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Most, amikor újrarajzolta ugyanazokat a motívumokat, amelyeket Hauszmann irányítása alatt Györgyi Géza, hogy látja, lehet érzékelni a tervező sajátos stílusát?

– Igen, lehet. Hauszmann egy nagy építészirodát vezetett és számtalan tehetséges ember volt körülötte. Lehet érezni a különbségeket közöttük, ha megnézzük a palota különböző részeit, a kupolát, a lovardát. Györgyi Gézáról kiderül a munkájából, hogy zseniális ember volt. Olyan ornamentikateremtő képessége és olyan rajzkészsége volt, amilyen nem sok építésznek, szerintem a palota díszeinek nagy részét ő rajzolta. Ontotta magából a rajzokat. 

A tárlatvezetésen általában a selyemfüggöny mögött rejtőző spalettatáblák az eredeti, kerek Vágó-féle rúdzár fogantyújával, és a ma már nem szokásos, páros számú szegmensből álló csuklópántokkal (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget a Szent István-terem újratervezésekor?

– Van egy bűnüldözői szállóige: az üldözöttnek ezer útja is akad, de az üldözőnek csak egy: a helyes nyom. Én ezt a nyomot követtem. Kiváló fotók alapján kellett újrarajzolnom a Szent István-terem minden négyzetcentiméterét, de két helyen nem sikerült tökéletesen azonosítani az eredeti mintákat. A kandalló két oldalán van egy-egy mélyedés, ahol a nagyméretű csempe ferdén befelé dől, és a képeken vagy csak a széle látszik, vagy becsillognak, vagy pedig annyira sötétek, hogy nem lehet rendesen kivenni a motívumokat, csak a plasztika szerkesztését. Ezeken évekig gondolkodtam, amíg a kandalló többi részét gyártották, az utolsó pillanatig reménykedtem, hátha előkerül egy jobb fotó vagy egy jó gondolat. Illetve a kandalló fölött, a gerendán van egy olyan faragás, aminek szintén csak a foltjai látszanak. Lehet tudni, hogy nagyjából milyen szerkesztésű, ám a részletminták nem kivehetők. Ezekre a helyekre a terem többi részéből vett motívumokból terveztem meg a díszítést, ami akkorra nagyjából már a kezemben volt. A többi helyen minden bogyó, levél megszámolható, leolvasható volt a fotókról.

A fekete-fehér fotók alapján minden szín helye jól azonosítható volt (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– A fekete-fehér fotókról. De hogyan azonosította a színeket? Hogyan lett a fekete-fehér képekből színes enteriőr?

– Érdekes feladat volt, főleg a kandalló esetében, amelyen nagyon sok szín van. A korabeli fekete-fehér fotónyersanyag hullámhossz szerinti szelektív fényérzékelésének elvén tudtuk kitalálni, hogy melyik helyen milyen színek voltak. Ebben a munkában Szentirmai Boglárka festő-restaurátor, építész, műemléki szakmérnök volt a társam, akivel korábban egy asztalnál töltöttük ki Google-fordítóval az Excel-táblázatokat, és tőle kaptam azt a nagy kockás füzetet is, amibe az évek során mindent lerajzoltam kézzel. Korabeli kerámia próbadarabok, másodpéldányok is maradtak fent a pécsi múzeumban, sőt összevissza egy falba építve máshol, bár sokféle színváltozatban, meg kellett állapítani, hogy melyik látható a régi képeken. Az eredeti falikárpit feleslegéből több darab megvan, és a háború alatt a teremből kimentett egyik eredeti függönysál szintén fennmaradt.

Az északi fal (balra) és a mennyezet (jobbra) színterve, Angyal Tibor és Szentirmai Boglárka közös munkája

– Hauszmann kiharcolta, hogy a palotát magyar mesterek munkái díszítsék. És most?

– Annak idején a hímzett textíliák egy részét valószínűleg külföldön gyártották, ez jelenleg is így történt, Berlinben, Münchenben és Lyonban készítették ezeket, a többi most is magyar, mint akkor.

– Azóta eltelt 120 év, technológiai váltás volt, ez mennyiben befolyásolta a helyreállítást?

– A látható részek most is ugyanabból az anyagból készültek, mint 120 éve, minden hiteles, nincsen semmi anyagában és technológiájában a látható részek közül, ami hitványabb lenne. A kézi vázlatok után számítógéppel rajzoltam, tulajdonképpen egy nem erre tervezett szoftverrel, de ezzel a vonalak minden millimétere felett teljes uralmam volt, nem volt semmi gépesítve, inkább kézi jellegű a rajz. Arra is rájöttem, hogy nem volt abban az időben sem mereven tökéletes minden, egyforma, meg szimmetrikus, meg elvágólagosan pontos. Emberi volt. Ezért nem javítottam semmilyen esetlegességet, hanem úgy konszignáltam ki mindent, ahogy a fényképeken látszik. A mondásom: ne legyünk Hauszmannabbak Hauszmannál. 

A tükörfalról és a konzolasztalról mindössze egyetlen archív fénykép maradt fenn a újratervezéshez (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– S ha most megáll a Szent István-terem közepén és körbenéz, elégedett az eredménnyel?

– Úgy érzem, kihoztuk belőle, amit csak lehet. Mindennek maximálisan utánamentünk. Amiről úgy gondoltuk, javíttatni kell, azt kijavíttattuk, újragyártattuk. Szerencsére ebben a megrendelő, a Várkapitányság is támogatott bennünket. Nekik is fontos volt, hogy ne kössünk túl sok kompromisszumot. 

– Mit szóltak azok, akiknek kétszer vagy akár többször kellett elkészíteniük a megrendelt terméket?

– Nagyon kevés olyan ember dolgozott a terem újraalkotásán, akik pusztán üzletként fogták fel ezt a munkát. Jó páran voltak viszont olyanok, akik az eszelősségig arra törekedtek, hogy minden hiteles legyen. Újra meg újra önszántukból megcsinálták a már elkészített elemeket, hogy még jobb legyen, mert nem az anyagi hasznot nézték, hanem azt, hogy tökéletes legyen. Jártam a csillárokat is készítő Vecsey Ádám fémrestaurátor kollégámnak a lakásában, ahol szinte mindent a teremmel kapcsolatos aranyozott fémtárgyak leptek el, még az ablakpárkányon is ezek sorakoztak, és nem tudom, hányszor mondta nekem, te figyelj, rájöttem, hogy még jobbat lehet csinálni, valahol láttam hasonlót, megcsinálom újra. Persze volt, hogy mások utáltak ezért, de inkább utáljanak, minthogy utána évekig nézzem a tökéletlent. Azért annyira nem utáltak, mert például a beépítő asztalosok a terem befejezése után ajándékot adtak nekem, és meghívtak egy hortobágyi hétvégére, pedig sokszor visszabonttattam velük, ami nem volt jó.

Angyal Tibor: „Jó páran voltak olyanok, akik az eszelősségig arra törekedtek, hogy minden hiteles legyen” (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Ezek szerint e részvevőknek a szenvedélyévé vált ez a munka?

– Teljesen a szenvedélyünkké vált. Művészettörténész kollégámmal, Rostás Péterrel mi is sokszor órákon át csak bogyókat nézegettünk, s azt találgattuk, hogy 3 bogyó van vagy 4 bogyó van a mintában, jobbra tekeredik vagy balra tekeredik egy-egy levél. Gyakran éjfélig beszélgettünk, s ha előkerült egy fénykép vagy valamilyen más adat, akkor újragondoltuk az egészet, meggyőztünk minden résztvevőt, hogy újra meg kell csinálni, hogy hiteles legyen. 

Egy másik kollégámmal, Szegő Tamással, akivel a helyszíni szemléken szoktunk együtt dolgozni, szintén sokszor éjfélig beszélgettünk a napi munka után arról, hogyan is kell értelmezni a királyi palota terveit, szóljon az fűtőtestburkolatról, fedlapról. Teljesen bele kellett élnünk magunkat az adatokba, a számlákba, a tervekbe, megérteni, hogy azokból mire tudunk következtetni, kitalálni, hogyan gondolkodtak, mi volt a szokásos tervezési és kivitelezési rendszer, hogy a lehető leghitelesebben követni tudjuk, milyen műszaki megoldások voltak, mi az, amit nem szoktak csinálni mi az, amit szoktak csinálni, mániákusság kellett hozzá, másként nem lehet. Ezért csinálhattuk meg az ajtózárat, ablakvasalatot, hóhércsomós-rézkarikás redőnyhúzó zsinórt, speciális spalettazárat is az utolsó csavarig olyanra, mint volt.

A Hauszmann-korabeli ablakok igen bonyolult szerkezetek voltak (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– A mániákusság, úgy hírlik, önben valóban megvolt, hiszen, ha kellett, GIF-animációt készített, ha kellett, akkor meg sókerámiát, hogy megmutassa, mit is kell elkészíteni.

– Előfordultak ilyen történetek is, sok energiát fektettem bele, hogy átadjam a megfelelő információt. A Zsolnayban egészen fiatal fiúk és lányok mintáztak, hihetetlenül szépen dolgoztak a 120 éves formákon, de volt egy olyan elem, amiben egy szív volt, és nem akart összeállni. Elküldték a fényképét, s én bejelöltem rajta, ami nem tetszett, vagy Photoshoppal átrajzoltam. Előfordult az is, hogy GIF-animációt alkottam belőle. Egy másik esetben legvégül sókerámiát készítettem, hogy meg tudjam mutatni, mit kell gyártani. Szerencsére volt otthon liszt, megmintáztam, a sütőben éjjel kisütöttem, és másnap elvittem nekik Pécsre, az alapján a minta alapján tudtak aztán dolgozni. 

– A Szent István-terem minden egyes részletét újratervezte, ezt követően pedig végigkövette az újraalkotás minden fázisát. Pontosan mit is?

– A gyártásnál a műhelyekben a munkák ellenőrzését. Időnként elő kellett rajzolnom a kandalló egy darabjára a hullámos díszítőfestést vagy az ajtóra egy-egy faragást, néhány speciális vágást a sarokoszlopokon. A beépítés utolsó heteiben sokszor reggeltől hajnalig voltam kint művezetésen a teremben, hétvégén is. Először csak a Szent István-teremmel foglalkoztam, de később belefolytam a mellette lévő neoreneszánsz folyosóba, amit végül teljesen átrajzoltam, és művezettem is. Az előszoba csillárját is én rajzoltam fényképek alapján, emellett a déli összekötő szárnyban az összes parkettát és az összes történeti ajtót, ablakot a spalettákkal és fűtőtestburkolatokkal, rácsokkal, a nagy tölgyfakaput kivéve, ami Baliga Kornél kollégám kiváló munkája az előszoba és a földszinti előcsarnok mellett.

A déli összekötő szárny ablakait is Angyal Tibor tervezte (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Mit érdemes tudni a Hauszmann-korabeli ablakokról?

– Az ablakok elég bonyolult szerkezetek voltak. Hagyományos kétrétegű gerébtokos ablakok ezek, de a spalettatáblákon kívül a két ablakszárny között is volt árnyékoló szerkezet, méghozzá kettő is, egy római redőnynek vagy deszkácska redőnynek hívott falamellás reluxa, az volt kívül. Belül pedig, de még mindig a két ablakszárny között egy vászonroló volt, amit fel lehetett húzni.  A vászon alja, az alsó 15 centimétere csipkéből készült. Ezt az utolsó pillanatban vettem észre. Azóta kiderült, hogy a palotában sok helyen ilyen volt az ablakokon, sőt a Fortepanon egy régi képen egy villa ablakában is megtalálta az egyik textiles kolléganőnk, ahonnan vissza lehetett szerkeszteni. Tehát esetleg valamiféle konfekciótermék lehetett.

A diófa ablakszerkezet az eredeti kilinccsel, pánttal, és az archaikus, forgótengelyes ablakzárral, a szárnyak között a csipkedíszítésű vászonroló, mögötte a jellegzetes deszkácska redőny (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu) 

– Más esetekben is előfordult, hogy a palotához nem egyedi termékek készültek?

– Több esetben kiderült, hogy a palota építésekor konfekciótermékeket is használtak. A Szent István-termen kívüli kandallók tűzterét például egy dombornyomott öntöttvas lemez burkolta, aminek jellegzetes rajzolata van, erre Hauszmann Alajos saját velencei kastélyában ismertem rá, amikor belógtam oda. A Szent István-terembe sem mindent egyedileg terveztek. Ott a kandalló tűztérének a padlóját 12x12 centiméteres mázatlan csempéből rakták ki, az is Zsolnay-kerámia, azt a nádasdladányi kastély kandallójának a tűztérpadlóján ismertem fel, ott is dolgozott Hauszmann. 

– Érték még más meglepetések is ez alatt a hat év alatt?

– Azt hittem, a palotában az összes terem parkettája más és más. De ez nem így van. Az F épületben a főemeleten gyakorlatilag mindegyik parketta teljesen egyforma, csak a Szent István-terem és a Hunyadi Mátyás-terem tér el a többitől. E két terem parkettája egymáshoz nagyon hasonlít, de különleges a többiekhez képest. Számomra meglepő volt, hogy a királyi palotában mennyire racionálisan gondolkodtak a tervezők. A költségekkel is azoknak kellett elszámolniuk, akik vezették az építkezést. Fennmaradt sok eredeti számla. Megvan az is, amelyen Thék Endre kiszámlázott 2,4 négyzetméter asztalosszerkezetet, amelyben azonban volt egy tükör is. Hauszmannék jelezték, hogy nana: pirossal áthúzták, és odaírták, hogy mínusz 1,2 négyzetméter tükör. Ezeken a pénzeken Hauszmann, mint a palotáról szóló munkájában írta, még egy szobrot, még egy műtárgyat tudott venni, hogy még szebb legyen minden.

Az intarziás táblás parketta tölgyfából, diófából és mahagóniból készült, a táblákon ötféle díszítőmotívummal​ (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Most a munka végén hogyan látja, milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb?

– Rengeteg olyan ismeret birtokába jutottunk, amit a későbbiekben is tudunk hasznosítani. Például, hogy hogyan kell megmintáztatni valamit, ki az, aki egy adott stílusban tájszólás nélkül tud faragni vagy mintázni, vagy milyen műszaki megoldással lehet valamit megoldani. Az egyik legnagyobb tanulság, hogy aki ilyen feladatokon dolgozik, annak műemléki érzékenységűnek kell lennie, nem csak az építészeknek, hanem az elektromos és a gépész tervezőknek, a statikusoknak is. Mindenkinek, aki ebben részt vett, beleértve a kivitelezőket is, óriási tapasztalatszerzés volt a Szent István-terem és a déli összekötő szárny újraalkotása. 

A parketta tervrészlete, Angyal Tibor munkája

– A tudáson, tehetségen, erőfeszítésen felül mi kellett ahhoz, hogy ezt valaki jól csinálja?

– Szerintem szív kellett hozzá. Az én számomra az egésznek az a lényege, hogy volt egy csodálatos királyi palotánk, ami nem volt klasszikus királyi rezidencia, mert csak rövid ideig tartózkodtak itt királyok, de akik tervezték, mindent beleadtak. Nem csak a Szent István-termet, az egészet szívből csinálták. Látom a terveken ezt évek óta, mert napi több órában tanulmányozom, hogy mindenből a legszebbet akarták megcsinálni, és mindent a legváltozatosabban rajzoltak meg, zsenik voltak, koruk legzseniálisabb rajzolói, tervezői, építészei dolgoztak Hauszmann mellett, elképesztő geometriai tudással és rajzkészséggel.

Az összekötő folyosó falán szabadon hagyták a feltárt Hauszmann-kori stukkófelületeket a szomszédos Szent István-termet is elpusztító tűz nyomaival (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– S amit másfél évtizedes munkával a zseniális tervezők megalkottak, hamarosan odaveszett...  

– Az ostrom idejéből van egy naplója az utolsó várkapitánynak, Szabó Lászlónak. Abból kiderül, hogy már a németek is lovakat kötöttek a kápolnába meg a díszes termekbe. Leírja, melyik nap milyen belövés volt, hogyan menekítették a bútorokat, hogyan próbálták leszedni a főlépcsőház gobelinjeit, miközben fütyültek a golyók, s nem tudták megcsinálni, mert nem volt létrájuk, leírja, hogyan próbálták oltani a tetőket, amikor nem volt víz, s a németek inkább lerobbantották a tetőt, mert nem sikerült megfékezni a tüzet. S az a legtragikusabb az egészben, hogy miután a palota elkészült, mindössze negyven évet állhatott, rommá lőtték, hetekig égett, s megrendítő, hogy a hatéves háború utolsó két-három hetében pusztult el. Január végén volt az a nagy tűz, ami a Szent István-termet is elemészthette, kiégett, aztán a harcok végét követően is még többször szándékosan felgyújtották az épületet. De még így is rengeteg dolog megmaradt a palotából. 

– Nem ért egyet a háború utáni indoklással, hogy azért kellett bontani, mert nem lehet megmenteni a megsérült részeket?

– Ez egy óriási hazugság volt. Sorolhatnánk, hány olyan épület volt, amit nem azért bontottak le, mert megsérültek, vagy rossz állapotban voltak, hanem valamiféle bosszúszomjtól hajtva, mint a Haas-palota vagy a Nemzeti Színház esetében. Egy csomó dolog megmaradt a királyi palotában is. A legtragikusabb képek nem is a fénykort mutatók, hanem a háború utáni fotók. A trónterem majdnem egészében megmaradt, megvolt a Buffet-csarnok is, csak a boltozat álmennyezete szakadt le. Alig sérült a vártemplom. Megvolt az F épület díszlépcsőháza, ami szerintem a palota legszebb tere volt. Megvolt a Szent Korona a kupola tetején. Sok minden megvolt, de elpusztították.

Az államalapító Szent István mellszobra a Zsolnay-kandallón, Strobl Alajos alkotása (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Van személyes magyarázata, miért történt ez az esztelen pusztítás?

– Meg akarták semmisíteni a palotát, eszelős dühvel és módszerességgel mindent szétvertek, egyetlen négyzetméter eredeti tér sem maradt benne, eltakarítottak, átszabták, átalakították azt is, ami teljesen indokolatlan volt, mert több pénzbe került, mint ha úgy hagyták volna. Az „A” épület megszélesítése, az új kupola, a bálterem nyugati homlokzatának átalakítása, a déli összekötő szárnynak az átalakítása mind ilyen. S ha két évvel ezelőtt valaki felment a Várba, azt látta, hogy itt van egy szürreális, rideg, műszakilag nagyon leromlott épület. Ez itt micsoda tulajdonképpen? Ez a királyi palota? Nincs benne semmi királyi. „Szocreál” terek vannak benne, sok helyen a fényvédelem miatt elfalazott ablakokkal, ahonnan nem látható a csodálatos dunai panoráma. S nem volt szabad beszélni évtizedekig arról, hogy a palotát szándékosan pusztították el a legnagyobb nevek: régészek, művészettörténészek, építészek. 

– Nem volt szabad beszélni róla, de azért ezt sokan tudták. Például már gyermekkorában ön is, mint ahogy beszélgetésünk elején mesélte. Mitől olyan megrendítő ez a történet még ennyi évvel a palota elpusztítása után is?

– Talán emlékszik, mekkora döbbenetet váltott ki, amikor 1989 januárjában Pozsgay Imre bejelentette, hogy 1956 népfelkelés volt. S aztán amikor előásták a meggyilkolt embereket, szögesdróttal összekötött kézzel, arccal lefelé eltemetve találtak rájuk a 301-es parcellában. Ez a kép jutott eszembe, amikor a mostani rekonstrukció során, a Szent István-terem alatt, a földszinten befalazva előkerültek a 3 méteres oszlopok, kőpárkány meg stukkók, én magam csákányoztam ki a befalazást Szegő Tamás kollégámmal, az én szememben össze volt kötve a kezük hátul szögesdróttal, s lefelé fordítva voltak ott. 

Egyetlen négyzetméter eredeti tér sem maradt a Budavári Palotában. A képen a második honalapítóként és Buda alapítójaként ismert IV. Béla a Szent István-teremben (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)

– Most viszont már újra megépült a Szent István-terem és a déli összekötő szárny. Kimondhatjuk, hogy ezek újraalkotásával elegendő tudás és tapasztalat gyűlt össze, hogy jöhessen a folytatás? 

– Mindenképpen. Már nem titok, hogy az északi szárnnyal folytatódik a munka. A palota helyreállítása történelmi lehetőség. Sokan nem tudják, milyen fantasztikus volt és ugyanolyan büszkék lehetnénk rá, mint a Parlamentre. Sokba került a felépítése, valóban, mint ahogyan a Parlamenté is, de mivel nem maradt meg szinte semmi belőle, az egyetlen lehetőség, hogy a valóságban ott lévő falak és maradványok, a sok terv, rengeteg fotó alapján és a tapasztalatok birtokában visszaállítsuk belőle, amit hitelesen lehet. Olyan, mintha felfedeztünk volna egy, már-már elveszettnek hitt Beethoven-partitúrát, aminek előadásáról még recsegő hangfelvételünk is van, és nekünk újra elő kell adnunk élőben a leghitelesebben úgy, hogy menet közben igyekszünk magunk is felnőni a feladathoz. Nem lesz annyira értékes, mintha a palota anyagában is eredetiben megmaradt volna, de mindent megteszünk, hogy ugyanolyan legyen. És akkor kíváncsi leszek, mit fognak szólni az emberek hozzá.

Nyitókép: Angyal Tibor építész a Szent István-teremben, 2021. augusztus 18-án (Fotó: Kozics Júlia/pestbuda.hu)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó