A Lánchíd megépítésével kapcsolatban mindenkinek Széchenyi István neve ugrik be elsőként, esetlegesen még a két Clark, a tervező William Tierney Clark és az építésvezető Adam Clark neve ismerős. Azonban a hídon a Széchenyi család mellett egy másik család címere kapott helyet, ugyanis volt még egy ember, aki nélkül semmiképp nem épülhetett volna meg a híd.

Ő Sina György volt, a híd főrészvényese, fővállalkozója. A magyar állammal ő kötött megállapodást 1838-ban a híd megépítésére. Ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas vállalkozást meg lehessen valósítani, a dúsgazdag bankár pénze, befolyása és üzleti érzéke kellett. Sina a Széchenyihez fűződő barátsága miatt vállalta a beruházás hatalmas kockázatát. Annak ellenére vett részt a vállalkozásban – nagyon sok pénzzel –, hogy tisztában volt vele: a befektetés nagyon lassan, évtizedek alatt fog megtérülni.

Sina György portréja (Kaufmann Handel képe)

A híd ugyanis rendkívül sok pénzbe került. Az építésre ugyan egy részvénytársaság jött létre, azaz bárki vehetett részvényeket, ám a híd valójában kifejezetten rossz üzlet volt, a részvények nagy része a kibocsátók nyakán maradt, a legtöbb részvénnyel Sina György rendelkezett. A jó üzleti érzékkel megáldott Széchenyi István viszonylag kevés részvényt vett, és azok nagy részétől is gyorsan megszabadult. Ráadásul az építkezés jelentősen túlfutott a megszabott költségkereten, és a többletet Sina és két másik bankár kölcsönözte a vállalkozásnak.

A Lánchidat építő és üzemeltető vállalkozás, a Lánchídtársaság második közgyűlését 1851. július 8-án tartották. A helyzet nem volt rózsás, a híd veszteséget termelt, az adósság kifizetésére nem volt mód, nagyon sok vitája volt a kormányzattal is a társaságnak, hiszen nem tudtak megállapodni a katonaság közlekedéséről. A vállalkozás annyira rossz pénzügyi helyzetben volt, hogy még – az ekkor már súlyos beteg – William Tierney Clarknak azt a kérését is elutasították, hogy fizessék ki neki a korábban megígért 5 ezer forintos prémiumot.

A Sina család címere a hídon 1894-ben (fotó: Fortepan/képszám: 93393)

A nem túl jó hangulatú közgyűlés végén azonban az egyik részvényes, Carl Frommhold szót kért, és azt javasolta, hogy a híd építésében nagyon sokat tett két férfiú, Sina György és – a közgyűlésen részt nem vevő, Dölingben, elmegyógyintézetben lévő – Széchenyi István érdemei elismeréseként a hídon, az oroszlánok talapzata alá helyezzék el a Sina és a Széchenyi család címereit. A közgyűlés – azzal a módosítással, hogy az építésben jeleskedők neveivel külön táblát is elhelyeznek – elfogadta a javaslatot.

A címerek elkészítésére ugyanaz a műhely kapta a megbízást, mint amelyik a Lánchíd oroszlánjait készítette, azaz Marschalkó János műhelye. A Pesti Napló című lap 1852. március 10-én ezt írta:

„A budapesti lánczhid egyik oszlopára, mint mondják, e híd két alapítójának gróf Széchenyi István és báró Sina György uraknak családi czimereit is föl fogják tenni nem sokára, nyilvános elismeréséül mintegy azon érdemeknek, melyeket ők e nagyszerű vállalat létesítése által szereztek. Az illető czimereket egyik helybeli szobrászunk Marschalko úr fogja készíteni.” 

Milyen címerekről volt szó? A Széchenyi család grófi címet viselt, így a családnak természetesen volt címere. Sina György, ugyan eredetileg aromán (cincár) származású, Bécsben székelő gazdag bankárcsalád volt, ám Sina György 1818-ban magyar nemességet, majd 1832-ben hodosi és kizdiai előnévvel bárói rangot kapott, azaz e bárói címert kívánták elhelyezni a hídon.

A címerek tehát 1852 tavaszán felkerültek a hídra, külön nagyobb ünneplés nélkül. Azonban a címerek 1852-es elhelyezése egy nagyon súlyos félreértésre adott alapot, és szinte minden ismertető, sőt a szakirodalom is átvette. A címereket ugyanúgy Marschalkó János műhelye készítette, mint az oroszlánokat, ezért sok helyen olvasható az, hogy az oroszlánok is ekkor, 1852-ben kerültek a helyükre. Ezt a Lánchíd néhány ábrázolása is „megerősíti”. Ám ezek az ábrázolások egy olyan eredeti rézkarcot vettek alapul, amelyek még 1842 előtt készültek, ezért nem szerepelnek rajta az oroszlánok.

Ideológiai zavar: a pilonokon a Rákosi-címer, a lámpákon a Kossuth-címer, a hídfőnél meg egy grófi, a Széchenyi-címer és egy bárói, a Sina-címer, mindez 1962-ben (fotó: Fortepan/Főfotó) 

Tehát 1852-ben a címereket helyezték el a már eleve ott lévő oroszlánok talapzatán. E címerek a budai oldalon a mai napig láthatók (a pestiről a háború után eltűntek, illetve nem állították helyre), hirdetik annak a két férfinak a barátságát és üzleti összefogását, akiknek a Lánchíd megépítése köszönhető: Széchenyi Istvánét és Sina Györgyét.

Nyitókép: A címerek a pesti hídfőnél 1938-ban (fotó: Fortepan/képszám: 158310)