Pesten az 1857-es népszámlálás idején 131 ezer ember élt. Ezt a népességet kellett megfelelő mennyiségű hússal ellátni, ami nem volt könnyű feladat. Egy 1860-ban készült kimutatás szerint egy év alatt mintegy kilencezer disznót és 40 ezer ökröt fogyasztottak el a fővárosban. A marhavásárokat ebben az időben a Józsefvárosban két helyen, a disznóvásárokat pedig Kőbányán tartották. Ez utóbbi a városrészben egyébként, az Üllői úthoz közel eső területen mintegy 75 ezer sertést hizlaltak.

A népesség száma a következő évtizedekben megsokszorozódott, a húsigény is egyre nagyobb méreteket öltött, a város vezetése pedig hamar belátta, ha a közegészségügyi szempontokat és a húskereskedők, valamint a mészárosok ellenőrzését egyszerre akarja megoldani, sürgősen lépnie kell. Pesten 1861-ben 113 mészáros- és 112 hentesmester rendelkezett működési engedéllyel, mindannyian a régi céhes kereteken belül végezték munkájukat (a mészárosok elsősorban szarvasmarha, ló, ritkábban juh levágásával foglalkoztak, a hentesek a kisebb testű állatokkal: sertéssel és baromfival dolgoztak). Legtöbbjük a Dunához közel, négy erre a célra kijelölt helyen végezték munkájukat, de ezek a vágóhidak nagyon kis alapterületűek voltak, nem igazán elégíthették ki a folyamatosan növekvő húsigényt.

Mészárosok 1890 körül (Fotó: Fortepan/Képszám: 19895)

A mészárosokon kívül sokan végeztek titokban a házuk udvarán állatvágást, a városi hatóságok pedig nehezen tudták ellenőrizni a külvárosok (így a Ferencváros vagy a Józsefváros) falusias jellegű házakkal sűrűn beépített részeit. 1861-ben a város tanácsa arról rendelkezett, hogy az árszabályozással, a higiénével, az engedély nélkül végzett vágásokkal kapcsolatos szerteágazó problémákat egy központi, Pest által fenntartott vágóhíd létesítésével oldja meg. Külön bizottságot is alakítottak az előkészületek felügyeletére. A bizottság 1866-ban már építészekkel kiegészülve külföldi tanulmányúton ismerkedett meg a német és francia területeken működő vágóhidakkal. Két évvel később nemzetközi tervpályázatot hirdetettek meg.

A Közvágóhíd egy 1903-ban kiadott térképen (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Az 1200 forintos első díjat Julius Hennicke porosz építész nyerte, a második helyezett Hunträger Mór bécsi, a harmadik pedig Samuel Pelka porosz tervező lett. Az egyetlen magyar versenyzőt, Benkó Károlyt a bírálóbizottság 400 forintos különdíjban részesítette. A munkálatok 1870-ben kezdődtek a Hennicke-féle terv alapján a mai Soroksári út 58. alatt.

Először földmunkákat végeztek, és bizony helyenként 5 méterrel kellett megemelni a földszintet, hogy a városközponttól és a Duna-parttól déli irányban fekvő, erősen lejtős terület szintkülönbségét kiegyenlítsék. A nagyszabású építkezést Rathey Ottó irányította, a kőműves- és kőfaragómunkákat Diescher József végezte, az ácsmunkákkal a Neuschloss-féle vállalatot bízták meg, a vasmunkákat Oetl Antal nyerte el. A beépítendő terület nagyjából 138 ezer négyzetméternyi volt.

Távlati kép a Vasárnapi Ujság 1872. augusztus 18-i számából

Két év alatt készült el ez a hatalmas épületegyüttes, melyet egy több mint két méter magas fal vett körbe. A főbejárattól jobbra és balra az úgynevezett kezelési épületek emelkedtek, melyeket istállók és fészerek egészítettek ki. A négy saroképületben fecskendőraktárat, műhelyt, a beteg állatok ellátására alkalmas teret alakítottak ki. A mai Vágóhíd utca és Máriássy utca mentén húzódó falak tövében trágyagödröket, valamint pacal- és bélmosó helyeket létesítettek. A vágóhíd közepén az igazgatóságnak, és a tőzsdének emeltek épületet, ezek mögött, a Soroksári út felé eső részen pedig a legmagasabb és talán legszebb építmény, a víztorony kapott helyet, melynek a felső részében elhelyezett tartály 185 köbméter víz tárolására volt alkalmas.

A főbejárat egy 1890 körüli képeslapon (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

A víztorony, előtte levágásra váró ökrök (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

A telep hivatalosan 1872. július 23-án nyílt meg. Mintegy 300 meghívott vendég jelenlétében Kamermayer Károly alpolgármester felavatta az intézményt, majd Hennicke építész röviden bemutatta a vágóhidat, végül pedig egy 5 mázsás bikát vágtak le, majd ahogyan a Budapesti Közlöny július 26-i számában írták: „ezután az ünnepély barátságos villásreggelivel, 12 órakor véget ért”.

A díszvágást bemutató fametszet a Magyarország és a Nagyvilág 1872. augusztus 11-i számából

1874-ben a lipcsei Illustrierte Zeitung is közölt képet a Közvágóhídról (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

A Közvágóhíd mögött marhavásártér is létesült, melyet a mai Mester utca, Máriássy utca és Vágóhíd utca határolt. Ennek a területnek a kerítéseit és a nagy befogadóképességű fedett karámokat a norvég származású építőmester, Gregersen Gudbrand és az akkor fiatal, pályakezdőnek számító Thék Endre készítette el. A vágóhíd összköltsége 1.300.000 forintra rúgott, a marhavásártér berendezése pedig nagyjából 350 ezer forintot tett ki.

A Marhavásártér mögött, a mai Mester utca vonalán gőzvasút szállította a feldolgozott árut (rajz a Budapesti közvágóhidak és állatvásárok című könyvből)

A hatalmas beruházás sikeresnek bizonyult, és évtizedekre megoldotta az élőállat-kereskedés dolgát, az állatvágással, a húsfeldolgozással és továbbszállítással kapcsolatos addigi problémákat.  A Közvágóhíd istállóiban az első évtizedekben nagyjából 600 szarvasmarha fért el, és a 30 vágókamrában naponta mintegy 180 ökröt tudtak levágni és feldolgozni. Az 1900-as évek elejére (a városlakók számának további növekedése és az egyre nagyobb méreteket öltő exportigény miatt) újabb, a főváros által kezelt vágóhidakra volt szükség.

A Marhavásártér 1900 körül (fotó a Budapesti közvágóhidak és állatvásárok című könyvből)

1902-ben készült el a Gubacsi úton a Sertésvágóhíd, három évvel később pedig a mellette kialakított Lóvágóhíd is megnyílt. A régi Közvágóhídhoz közel, a Máriássy utca másik oldalán 1927-ben Borjúvásárcsarnokot is építettek, s ezzel hosszú évtizedekig működött hol állami, hol fővárosi vállalatként ez az óriási húsipari központ.

Az irodaházzá átalakított és így megmaradt Borjúvásárcsarnok épülete 2004-ben (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Vendéglő is működött a vágóhídon az 1890 körül kiadott képeslap szerint (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

A Soroksári út 58. alatt utoljára az 1980-as évek elején vágtak le szarvasmarhát, ezután inkább hús-nagykereskedelmi központként volt ismert a Közvágóhíd területe. A rendszerváltozás után több, kisebb cég folytatta a kereskedést, a vágókamrákat raktárként használták, de a 2000-es évek elején zenekarok próbatermekként is bérelhettek egy-egy ilyen helyiséget. Működött itt még szerencsejátékoknak helyet adó vállalkozás is, de olyan ötlet is felmerült, mely vigalmi negyedet hoztak volna a vágóhíd területére.

A különböző tervekből végül nem sok minden valósult meg. Aki manapság autóval, villamossal vagy gyalog arrafelé közlekedik, láthatja, hogy szinte felhőkig magasodó lakóparkok sorakoznak egymás mellett és egymás mögött, az építkezés pedig még korántsem állt le. A 150 évvel ezelőtt átadott vágóhídból mára a víztorony, az igazgatósági és a tőzsdeépület, valamint a főbejáratot díszítő két gyönyörű szobor, egy bika, egy bivaly és az őket megszelídítő fiúk alakja maradt meg. Örüljünk annak, hogy jól látható mementóként őrzik az egykori ipari épületegyüttes emlékét.

Bivaly és fiú (Reinhold Begas német szobrász alkotása)

Bika és mészároslegény (Reinhold Begas német szobrász alkotása)

A vágókamrák egy átkötőfolyosó alól fotózva 2018-ban (Fotó: Lugosi Lugo László / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Látkép az egyik raktárépület tetejéről 2018-ban (Fotó: Lugosi Lugo László / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Építkezés a volt Közvágóhíd területén 2019-ben (Fotó: Lugosi Lugo László / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Nyitókép: A Közvágóhíd főbejárata egy 1890 körüli képeslapon (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)