Szinte közhelyszámba megy, hogy Budapest, miként a világ nagy metropoliszai, „holtakra épült város”, hiszen területén temetők sokasága működött az évszázadok során, amelyek helyén ma utcák, terek terülnek el, lakóházak állnak, és emberek élik mindennapi életüket. Bár temetéskor az elhunytakat „örök” nyugalomra helyezik, a temetőről pedig úgy beszélünk, mint „végső” nyughelyről, ám a történelemi tapasztalatok azt mutatják, hogy a végső nyughely földi értelemben általában igencsak viszonylagos.
A XIX. század derekán Pest városa összehasonlíthatatlanul kisebb volt a mainál, de három legnagyobb temetője ekkorra már igencsak megtelt. E három temető közül a Váci úti volt a legnagyobb, ezt a Józsefvárosi, majd a Ferencvárosi temető követte.
Az egykori Váci úti temető Pest 1852-es topográfiai térképének részletén
A Váci úti temető nagyjából a mai Lehel tér területén helyezkedett el, s az 1790-es években nyílt meg. Számos neves személyiséget temettek el itt, köztük Miller Jakab Ferdinánd jogakadémiai tanárt, a Nemzeti Múzeum igazgatóját vagy Pauer Jánost, a Szépítő Bizottmány jeles tagját. Az 1818-ban megnyitott Józsefvárosi temető a későbbi Ganz-MÁVAG területén, a Kőbányai út mentén feküdt, a XVIII. század végétől használt kis Ferencvárosi temető pedig a mai Haller utca mentén terült el.
A XIX. század negyvenes éveinek végére ezek a sírkertek tehát megteltek, ezért Pest város tanácsa 1847-ben a Kerepesi úti temető megnyitásáról döntött. Ezzel párhuzamosan a Váci úti temető megszüntetését is elhatározták, ez egyelőre azonban csak korlátozást jelentett, mely szerint csak azoknak engedték meg itt a temetkezést, akik családi sírbolttal rendelkeztek.
A város temetkezésében beállt új időszámítás a refromkorhoz kötődött tehát, s néhány évtized múltán a temetőt nemzeti panteonként is majd a reformkor és az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ide temetett nagyjai miatt kezdik el kezelni, amint azt majd látni fogjuk.
Hogy miről határoztak 1847-ben, arról a Honderü című lap június 22-i számában is beszámoltak. A lapban az alábbiakat olvassuk:
„Az új sírkert a kerepesi út mellett czélszerüen fog fölszereltetni, kápolnával és egyéb szükséges épülettel elláttatni; legkedvesb pedig a város azon határzata, hogy czélszerű halottkamra is fog építtetni.”
A sírkert kijelölt területe jóval nagyobb volt a mainál, mintegy 230 holdat tett ki, keleti határa a mai Asztalos Sándor útnál húzódott. Ezen a területen egyébként volt már egy felhagyott korábbi temető, illetve egy katonai temető.
Az 1847 júliusában megnyílt Kerepesi úti temetőben a szakirodalom szerint már az első időkben elkezdődtek a temetések, de elsősorban görögkeletiek temetkeztek ide. De a temető általános használatbavételére várni kellett két esztendőt. Ez 1849. április 1-jén, virágvasárnap történt meg. A szakirodalom szerint ennek oka a kolerajárvány volt. Még ugyanebben a hónapban viszont történelmi esemény zajlott le a temetőben: az isaszegi csatában megsebesült és a pesti Rókus Kórházban elhunyt tizenegy honvédet temettek el itt.
A temető Honderü által említett, ma is álló kápolnája csak egy évtizeddel később, 1857-ben készült el.
A Kerepesi temető (Neuer Friedhof = Új temető) részlete a jobb sarokban az egykori katonai temető és a másik felhagyott temető feltüntetésével Pest-Buda belterületének 1854-ben készült várostérképén. Ma ismert közterületeink közül a térképen jól beazonosítható a II. János Pál pápa tér (Heumarkt = Szénapiac néven) és a Teleki László tér (Viehmarkt = Marhavásártér néven)
A temetőt hamarosan fallal vették körül, és megkezdődött a falak belső oldala mentén húzódó kriptasor kialakítása. Ez ma is a temető legpatinásabb része, ahol a sírkert XIX. századi közepi jellege szinte érintetlenül megmaradt. Az 1850-es évek elejére a parcellabeosztást is megtervezték.
Az első igazán nagy formátumú személyiség, akit itt temettek el, és akinek megkérdőjelezhetetlenül helye van a nemzeti panteonban, Vörösmarty Mihály volt. De már a Szózat nagy költője előtt is temettek ide fontos embereket, többek között a Szózat megzenésítőjét, az 1851-ben elhunyt Egressy Bénit.
Az ő sírhelyéről így számol be a Pesti Napló, 1852. november 4-i számában:
„Nemzeti színházunk néhai jeles tagjai – életkoruk világában elhunyt Egressy Benjamin s Császár György sírhalmait a kerepesi út melletti temetőben tegnapelőtt este nagyszámú zeneművészek s nemzeti színházi tagok vették körül, s illatos immortelekkel [örökzöldekkel – a szerk.] ékítették föl.”
Néhány évvel később Vörösmarty Mihály 1855-ös temetése aztán valóban az egész nemzetet megmozgatta. Itt megint érdemes fellapozni a korabeli sajtót:
„Novemb. 21-kén ment végbe a temetés, mely valóban minden tekintetben nagyszerű volt. A város minden rendű és rangú közönsége megjelent a költő temetésére [...]. Nem egyhamar emlékszem, hogy temetésen illy vegyes roppant tömeg gyűlt volna össze utczáinkon. Midőn a sírkertbe forduló után a vámháztól vissza befelé néztem a kerepesi úton, nagyszerű látvány kínálkozott szemeimnek. [...] a haza első költőjének temetése méltó volt a halotthoz, méltó az országhoz”
— írta a Családi Lapok zsurnalisztája 1855. november 30-án.
Vörösmarty Mihály síremléke napjainkban a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
Időközben, ahogy a Váci úti, illetve a Józsefvárosi temető felszámolása megkezdődött, azok nevezetes sírjai közül sokat átszállítottak a Kerepesi úti temetőbe. Kisfaludy Károlyt is így temették itt újra 1859. november 21-én.
Az immár nagy halottak nyughelyéül szolgáló temető első évei azonban nem teltek zökkenőmentesen. A sírkert karbantartását a várossal szerződésben álló vállalkozók végezték, sajnos nem tökéletesen. A szakirodalom elsősorban Hochhalt György nevét jegyezte fel, aki hanyagságával „kivívta” nevének fennmaradását.
Halottak napja a Kerepesi úti temetőben a Vasárnapi Ujság 1899. október 29-i számának metszetén
A temető már említett, 1857-re felépített kápolnájával kapcsolatos érdekesség, hogy egy ideig német nyelvű karmeliták látták el itt a lelkipásztori teendőket, ám miután sokakban ellenérzést keltett, hogy magyarul nem beszéltek, s a latin mellett már akkor is használt „népnyelvi” imákat sem magyar, hanem német nyelven mondták, ezért 1861-ben Scitovszky János hercegprímás, esztergomi érsek intézkedésére el kellett hagyniuk a temetőkápolnát, de Pest városát is.
A temetőkápolna napjainkban a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
A temető sorsának rendezésére eközben 1858-ban nyolctagú bizottságot állított fel a város, amely végül 1860. június 23-án a saját kezelésébe vette, és Pest város köztemetőjévé nyilvánította a Kerepesi úti temetőt.
Az első évtizedeknek történetét kiegészítendő érdemes néhány ismertebb személyiség nevét felsorolnunk azok közül, akiket itt temettek el ezekben az években. Birly Ede Flórián, a pesti egyetem rektora, Bauer Mihály szobrász, Beöthy Lászlót író, Bajza József költő, Reguly Antal néprajzkutató, Lendvay Márton színművész, Szontágh Gusztáv, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Emich Gusztáv nyomdász, Gozsdu Manó jogász, politikus, mecénás mellett ide kerültek három pesti polgármester, Szepessy Ferenc, Terczy Szilárd és Rottenbiller Lipót földi maradványai is. 1860-ban itt temették el a pesti diákok tüntetésén halálos sebet kapott Forinyák Géza joghallgatót is, akinek temetése nagy nemzeti megmozdulássá, tüntetéssé vált.
Toldy Ferenc síremléke a Kerepesi temetőben a Vasárnapi Ujság 1880. október 31-i számának metszetén
1865-re Walthier G. Antal elkészítette a temető teljes területének rendezési tervét. Ezekben az években már nagy építészek és híres szobrászok alkotta síremlékeket és mauzóleumokat is állítottak a sírkertben, a sírokon megjelentek többek között Izsó Miklós, Huszár Adolf, Engel József és mások alkotásai. A temető Salgótarjáni út felőli sarkán álló, városképileg is meghatározó, Ybl Miklós tervei alapján épült Ganz-mauzóleum már az 1870-es években, 1872-ben épült.
A Ganz család mauzóleuma napjainkban a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
Közben az 1867-es kiegyezés után előállt új helyzetben a temető számára is új korszak kezdődött. Ennek első látványos emléke gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Schickedanz Albert tervei alapján 1874-re elkészült mauzóleuma. Ezt követte az 1884–1887 között Gerster Kálmán tervei alapján épült Deák-mauzóleum, majd az 1903 és 1909 között épült, szintén Gerster tervezte Kossuth-mauzóleum, amelyek a temető egyedülálló kegyeleti helyszínei.
Batthyány Lajos miniszterelnök mauzóleuma napjainkban a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
A fenti névsort látva nem meglepő, hogy ezekben az években fogalmazódott meg a gondolat, hogy a Kerepesi úti temető legyen a nemzet első számú sírkertje. Nagy építészünk, Feszl Frigyes ezzel kapcsolatban 1871-ben azt javasolta, hogy Pest városa szüntesse meg a Kerepesi úti temető köztemető jellegét, és csak kimagasló személyiségek temetésére tartsa fenn.
Majd másfél évtizeddel később, 1885-ben a fővárosi közgyűlés határozata dísztemetővé nyilvánította a Kerepesi úti temetőt, s egyben elrendelte, hogy a rossz anyagi körülmények között vagy magányosan elhunyt tudósokat, művészeket ingyenes temetés és díszsírhely illesse meg a sírkertben. Szimbólumértékű lépés volt, hogy még ebben az évben,1885-ben hazahozták az 1868-ban Bécsben elhunyt és ott eltemetett magyar író, Vas Gereben hamvait.
A Piarista rend sírboltja szép példája a Kerepesi temető korai arculatának (Fotó: Juharos Róbert/pestbuda.hu)
A temetőnek ezekben a korai éveinek fontos esemény volt még 1874-ben a Salgótarjáni Utcai Zsidó Temető 4,8 hektáros területének leválasztása. Ez a sírkert a Kerepesi temető történetében külön fejezetet érdemel, számos, páratlanul gyönyörű síremlékével.
A temető későbbi történetének ismertetésére most nem vállalkozhatunk, hiszen az olyan hosszú, mint az itt eltemetett nagyjaink sora Arany Jánostól közelmúltunk nagyjaiig. Néhány fordulópontot azonban még meg kell említenünk.
A Fővárosi Tanács 1956. május 17-én zárt temetővé és Nemzeti Panteonná nyilvánította a Kerepesi úti temetőt. Négy évtizeddel később, az 1997. évi LIV. számú, a hazai műemlékvédelmet szabályozó törvény műemlékké nyilvánította a sírkert teljes területét. 2013 decemberében az Országgyűlés a kulturális örökség védelméről szóló törvény módosításával nemzeti emlékhellyé nyilvánította a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertet, ami ezzel Magyarország tizenhét kiemelt helyszíne közé került. A Fiumei úti sírkert nemzeti emlékhelyet 2016-ban a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) vette vagyonkezelésbe. A sírkertet 2019-ben Magyar Örökség díjjal ismerték el.
A 175 éves Fiumei úti sírkerttől az e temetőben nyugvó Arany János versrészletével búcsúzunk, amely Temetőben című verséből való:
„A holtak álmai felett
Szépen virúl a kegyelet
E nyúgalom-hazában;
Hűs a berek és zöld a hant:
A hála műve megfogant”
Nyitókép: Halottak napja a Kerepesi úti temetőben a Vasárnapi Ujság 1889. november 3-i számának metszetén
A CIKK MEGÍRÁSÁHOZ FELHASZNÁLT FONTOSABB FORRÁSOK:
Fehér Jolán Antónia: Budapest székesfőváros temetőinek története. Budapest, 1933.
Tóth Vilmos: A Kerepesi úti temető másfél évszázada. Budapesti Negyed, 1999/2. 5–126
https://fiumeiutisirkert.nori.gov.hu/
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:
Gyertyagyújtás nemzetünk nagyjainak sírjainál a Fiumei úti sírkertben
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció