A Petőfi híd ma Budapest egyik legforgalmasabb hídja. Mégis mi volt az oka, hogy az 1945 utáni nagy újjáépítések során szinte minden más híd megelőzte? Az okok között forgalmi és politikai tényezőket is találunk. Nézzük meg előbb, hogy mik voltak a forgalmi okok.

A Petőfi híd, az egykori Horthy Miklós híd 1937-es átadásokor a budai oldalon alig volt valami, ez a városrész csak az 1950-es években kezdett valamennyire beépülni, hiszen a Lágymányosi lakótelep építése is 1954-ben kezdődött meg. A két háború között még a balatoni autóforgalom sem volt jelentős, Bécs felé pedig nem erre, hanem Óbudán át, a Bécsi úton lehetett eljutni. A Horthy Miklós hídon a megnyitásától kezdve kevesebb jármű haladt át, mint a jóval keskenyebb Ferenc József hídon vagy a Lánchídon, tehát a legkisebb forgalmú budapesti átkelő volt.

A háború után a gyér forgalmat az ideiglenes hidak is elbírták, hiszen az 1950-es években, egészen 1958-ig csak a kiváltságosoknak lehetett saját gépkocsijuk. Vasúti okok sem igényelték a híd gyors helyreállítását (ahogy az Árpád híd megépítését igen, hiszen azon vasúti közlekedés is zajlott 1955-ig), mert az Összekötő vasúti hídon igen gyorsan helyreállt a kapcsolat.

A felrobbantott Horthy Miklós híd (Fotó: Fortepan/Képszám: 52041)

A politikai okok már kicsit érdekesebbek. Picit nézzünk mélyebbre a múltba, egyáltalán miért épült meg 1937-re az akkori Horthy Miklós híd, ha Dél-Budán valójában alig volt olyan városrész, amely itt hidat kívánt volna? Ennek az oka a nagy gazdasági válság volt, ugyanis az jelentős munkanélküliséget okozott, amit a kormányzat közmunkákkal kívánt enyhíteni. Ehhez kapóra jött az itteni hídépítés, ami sok munkáskezet kötött le. A másik lehetséges helyszín egy hídra Óbuda volt, de itt nem tartott olyan fokon az előkészítés, hogy gyorsan bele lehetett volna vágni egy híd építésébe.

Azonban 1945 után az új hatalom – kihasználva, hogy a híd eredeti neve Horthy Miklós híd volt – már azt állította, hogy csak urizálásból épült meg ez az átkelő az 1930-as években, és fontosabb lett volna az északi, az Árpád híd, amit a „munkás hatalom” 1950-re be is fejezett. (Az Árpád híd építését csak elkezdték a háború előtt, félkészen érte meg a háború végét).

A híd újjáépítése (Fotó: Fortepan/Uvaterv)

A Boráros térnél egyébiránt egy viszonylag nagy kapacitású pontonhíd működött, az, amelyet korábban az Erzsébet híd pótlására a Petőfi és a Döbrentei tér között használtak, és így azt Petőfi pontohídnak hívták, míg a régi Horthy Miklós hidat 1945 után egyre inkább Boráros téri hídként nevezték meg.

Újjáépítéséhez csak a Szabadság híd 1946-os, a Lánchíd 1949-es és az Árpád híd 1950-es átadását követően fogtak hozzá. A szerkezetet a régi tervek szerint valósították meg, csak némileg módosították azokat. A híd gerendahíd, négy párhuzamos, rácsszerkezetű főtartóval. Ezek közül a két szélsőt kissé messzebb rakták, mint ahogy az eredeti hídon volt, ezért a híd útpályája a korábbi 15,7 méter helyett már 18 méter széles lett, és a járdák, amelyek ekkor, 1952-ben kerékpárutat is magukban foglaltak, 3,5-ről 3,8 méterre nőttek.

A kerékpárútra valóban szükség volt, hiszen ebben az időszakban magánhasználatban személyautó nem lehetett, és nagyon sokan kényszerből kerékpárral jártak munkába. A híd teljes szélessége 22,7 méterről 25,6 méterre, azaz közel 3 méterrel növekedett. Az új hídhoz 50 százalékban a régi híd roncsait – természetesen újragyártva – használták fel, de sikerült némi anyagmennyiséget megtakarítani, így az új szerkezet 500 tonnával könnyebb lett, valamint a híd meredek emelkedését is kissé mérsékelték. A korábban a budai oldalon álló Haditengerészeti Emlékművet elbontották.

A híd még eredeti állapotban a Haditengerészeti emlékművel (Fotó: Fortepan/Képszám: 20747)

Az új híd szürke lett, míg a háború előtti szerkezet kék színű volt, de valójában 1952. november 22-én az átadáskor ez senkit sem érdekelt. A hatalmas tömeg már megszokott volt az akkori hídavatásokon, ahogy a politikusi beszédek sora is. A Magyar Nemzet így tudósított az avatásról 1952. november 23-án:

„A miniszter beszéde végén köszönetét fejezte ki a hídépítésben részt vett munkásoknak, mérnököknek, technikusoknak, akik most újabb hatalmas békealkotással gazdagították fővárosunkat. A főváros dolgozó népe nevében Pongrácz Kálmán, Budapest Városi Tanácsának VB-elnöke vette át a hidat. A híd budai hídfőjének két korlátja között feszülő nemzeti szinü szalagot az egybegyűltek tapsvihara közben Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter vágta el. Ezután a zenekar hangjai mellett, zászlók és feliratok alatt vonultak át a hős hídépítők alkotásukon, az új hídon, majd megindult a villamos-, autóbusz- és gyalogforgalom.”

A híd átadása után a Szabadság hídról napközben kitiltották a teherautókat, a kerékpárokat, a lovas és kézi kocsikat, ezt a forgalmat az új hídra terelték át, ezzel tehermentesítve a Szabadság hidat és növelve az új híd forgalmát.  

Az újjáéptett híd a Gellért-hegyről 1955-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 129229)

Érdekes, hogy a Rákosi-kultusz közepén, a legsötétebb diktatúra idején nem Rákosiról vagy Gerőről nevezték el a hidat (Sztálinról már volt elnevezve híd, az Árpád híd ekkor hivatalosan a szovjet diktátor nevét viselte), hanem Petőfiről. Az elnevezésről a Fővárosi VB, azaz a tanács legfőbb szerve döntött, és ebben közrejátszhatott az is, hogy az itt korábban ideiglenesen felállított pontonhidat Petőfi pontonhídnak nevezték, azaz az új állandó híd megörökölte annak a pontonhíd nevét, amelyet az előző helyéről, a Petőfi térről helyeztek át ide.

Nyitókép: Az újjáépített Petőfi híd (Fotó: Fortepan/Uvaterv)