A budai Alagút legutóbbi felújítására 1973-ban került sor. Ehhez teljesen lezárták az átjárót, mert szinte minden részéhez hozzányúltak a felújítás során. Az Alagút felújítása egy nagyobb beruházás része volt, ugyanis ekkor a Lánchidat is felújították.

Az Alagút a XIX. század végén (Fotó: Fortepan/Képszám: 23822)

 Eredetileg a Clark Ádám teret is felújították volna, és az egész munkára összesen 85 millió forintot szántak, amiből az Alagút felújítására akkori áron 22 millió forintot kívántak fordítani, de ennyi pénze a fővárosnak nem volt. Az előkészítés során a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságában 1972 nyarán nagy vita volt a beruházásról. Az ugyanis biztos volt, hogy a hidat fel kell újítani, de a VB előtt Giltner Andor, a Közmű és Mélyépítési Főigazgatóság főigazgatója elmondta, hogy az Alagúttal lehetett volna még várni pár évet, de a közelgő, 1973-as centenárium miatt is összekapcsolták e munkákat.

Az Alagút eredeti nyugati kijárata, amely a II. világháborúban elpusztult (Fotó: Fortepan/Képszám: 1939) 

A VB tagjai nem voltak azonban elragadtatva attól, hogy nem sokkal azt követően, hogy a metróépítés után – ami szintén jelentős felszíni forgalomkorlátozásokkal járt – újból lezárnak egy fontos közlekedési átkelőt, sőt egyszerre hármat, a hidat, a Clark Ádám teret és az Alagutat. Az Alagútnál az volt a fő baj, hogy ott az autóforgalom fenntartása mellett dolgozni nem lehetett, vagy ahogy a vitában elhangzott, csak gázálarcban, ami persze kivitelezhetetlen lett volna. További gondot jelentett, hogy az Alagút felújításának idejét hosszabbra kalkulálták, mint a hídét.

Az Alagút belső burkolata 1970-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 4540)

Persze vitát váltott ki, hogy mit kell csinálni. A tanácstagok értetlenkedtek, hogy a szellőztetést például korábban már javították, akkor miért kell 1972-ben ismét átalakítani? Valójában addig kézzel kapcsolták a ventilátorokat, és 1972-ben automata vezérlésű, modernebb szerkezetet építettek be.

Sokan kritizálták, hogy kell-e csempe az Alagútba, nem lehetne-e egy egyszerűbb megoldás? Szépvölgyi Zoltán, a Fővárosi Tanács elnöke így fogalmazott a vita összefoglalásaként a VB 1972. augusztus 30-i ülésén a jegyzőkönyv szerint:

„Sok vita folyt a csempéről. Nem azért, mert technológiailag nem jó, vagy nem szép, de rengeteg pénzbe kerül, és egy kicsit luxusnak is tekinthető a mi anyagi helyzetünkben. Az merült fel, hogy szerény, egyszerű megoldásokkal kell rendezni az Alagút problémáját.”

De mit is kellett felújítani az Alagúton? Az átjáró valójában elég rossz állapotban volt, ugyanis beázott. Ez a probléma már a megnyitása óta állandóan jelentkezett, sok kísérlet volt a vizek elvezetésére, mellékjáratok épültek, vízelvezető rendszer készült, de a víz így is bejutott az Alagútba, és a falazat burkolatát kezdte megbontani. A Bányászati Tervező Intézet 1967 és 1970 között részletesen megvizsgálta az Alagutat, arra voltak kíváncsiak, hogy a víz, és a korábbi víztelenítő munkák mennyire gyengítették meg a szerkezetet. A szellőzést is javítani kellett, a növekvő forgalom miatt mindenképp erősebb elszívó rendszerre volt szükség.

Természetesen voltak ekkor is nagyszabású tervek az Alagút kibővítésére, vagy vele párhuzamosan egy 2×3 sávos új átkelő építésére is, de ahogy a Fővárosi Tanács VB ülésén láttuk, a tanácstagok még a tervezett régi alagút felújításán is spórolni akartak, tehát ekkor egy új, Vár alatti alagút építésére nem volt pénz, végül még a Clark Ádám tér átépítését is elhagyták a munkák közül, azt elhalasztották későbbre, ugyanis akkor még azzal számoltak, hogy itt is felüljáró épül majd. 

A sokat vitatott csempék felrakása. A 2×2 centiméteres csempéket nem egyenként, hanem nagyobb lapokban rakták fel (Fotó: Fortepan/Képszám: 138956)

Az Alagútban a tényleges munkálatatokat 1973. január 8-án kezdték el, ekkor zárták le a forgalom elől, ami nemcsak az autósokat érintette hátrányosan, hanem a munkák miatt több autóbuszjárat útvonala módosult, azok a Várhegyet megkerülve az Erzsébet hídon keresztül jártak, és két részre, 4/A és 4/B vonalra bontották a 4-es busz útvonalát, annak ellenére, hogy a Lánchíd munkái ekkor még nem kezdődtek el.

Munkák az Alagútban (Fotó: Fortepan/Képszám: 138954)

A felújítás persze korábban kezdődött, hiszen eddigre elkészült egy, a régi járattal párhuzamos újabb szervizjárat (több is megy az Alagút mellett, ezek részben a szellőzést, részben a víztelenítést szolgálják), az 1973-ra befejezett járat a friss levegő szállítását volt hivatva biztosítani. A Hétfői Hírek így foglalta össze a munkálatokat 1973. január 2-i számában:

„Elkészült a Vár-alagút mellett egy ugyanolyan hosszú, vele párhuzamosan futó két méter átmérőjű szellőzőalagút; ebből fújnak majd be a nagy teljesítményű ventillátorok folyamatosan friss levegőt a nagy alagútba. Megkezdik ez évben az Alagút korszerűsítését is. Oldalfalait speciális eljárással — akár a habszifonból a tejszínhabot — különleges vízszigetelő betonréteggel fújják be, majd fehér és világoskék színű üveg mozaiklapokkal borítják. Felújítják az úttestet is, a járda mellé korlát kerül. Teljesen átalakítják az Alagút világítását is.”

Az Alagútban gyakorlatilag levésték a teljes falburkolatot, és új épült, amibe keskeny vízelvezető csövek hálózatát építették be, így vezetve el a járatba beszivárgó vizet. A munkába osztrák cégeket is bevontak, különösen a vízzáró burkolat kialakításakor, ezt így indokolták az Élet és Tudomány 1973. május 18-i számában:

„A szigetelés kényes munka, hazánkban nem is akadt vállalat, amely szavatossággal vállalta volna. A választás így az osztrák Iso-Bau cégre esett, mert ez öt évre szavatosságot vállalt munkájáért. […] Az osztrák cég érdekes újdonsággal egészítette ki a korábbi megoldást. Hogy a víz ne moshassa ki az épp felhordott szigetelő rétegből a cementet, és nyomása később se nehezedjék a megszilárdult burkolatra, járatokat készítettek a veszélyeztetett nedvesedő felületrészekben. A szivárgások vonalában zegzugos drótbetéttel merevített, 7 cm széles műanyag csíkokat ragasztottak a letisztított téglaboltozatra […]. Az így kiképzett csatornácskák (a burkolat mögött) a járdák alatt húzódó, műanyagból készült vízgyűjtő csövekbe vezetik le a vizet, s az ezeken kifolyik az alagútból.”

Lényeges volt a világítás átalakítása is, a korábbi alig pislákoló fények helyett akkor korszerű nátriumgőzös lámpákat szereltek fel, amely az Alagút közepén a korábbi fényerő ötszörösét adta.

Idilli kép a felújítás utánról, 1974-ből, persze a levegő az Alagútban azért nem lett annyira jó, hogy ott kényelmesen sétálgatni lehessen (Fotó: Fortepan/Képszám: 219504)

A teljes munkával 1973. június 15-re készültek el, és ekkor ismerhette meg a nagyközönség a korábban sokat emlegetett csempeburkolatot is, amely 88 százalékban fehér, és 12 százalékban kék 2×2 cm-es csempékből állt. El is nevezte az akkori pesti közbeszéd az Alagutat az ország legnagyobb fürdőszobájának.

A munkák során még egy változás történt az Alagút képén, a keleti bejárat felett a címert lecserélték, a korábbi Rákosi-címert az akkor érvényes Kádár-címer váltotta fel. 

Nyitókép: A lezárt Alagút (Fotó: Fortepan/Képszám: 88016)