A Dunaparti teherpályaudvar (a mai Rákóczi híd és a Petőfi híd közötti terület) az 1880-as évek végétől hatalmas forgalmat bonyolított le. A vasúton érkező nyersanyag és a közeli malmok és húsüzemek által gyártott késztermékek idehozatala és elszállítása mellett természetesen a raktározás feladatát is meg kellett oldani. A Fővámpalotától (ma Corvinus Egyetem) egészen a vasúti hídig 16, egyenként 1500 négyzetméter alapterületű raktárépületet emeltek 1879 és 1881 között, közülük négy téglából, a többi fából készült. Az épületek között vasúti sínpárok tették lehetővé az áru ki- és berakodását.  

Dörre Tivadar: Az Elevator a Duna partján (Forrás: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványsorozat IX. kötete)

A teherhajókon érkező szállítmányok raktározására is szükség volt természetesen, ezt, a közvetlenül a Duna-partra néző speciális raktárat 1883-ban adták át és Elevátor-háznak nevezték el. A bécsi építész, Ulrich Keresztély által tervezett monumentális alkotás hosszú évtizedekig Budapest legnagyobb raktárépülete lett. A folyó közelsége miatt különleges alapozást igényelt az Elevátor: az építményt egy több mint 4000 facölöpre helyezett tölgyfa rács tartotta. A cölöpöket olyan mélységig verték le, hogy azok külön-külön 40 tonna súlyt legyenek képesek megtartani. 

Az Elevátor Budapesten (Forrás: Magyarország és a Nagyvilág, 1883. július 22.)

A mintegy 50 méter magas Elevátor-házban több szintet alakítottak ki, ezek között liftek, vagyis elevátorok segítségével mozgatták a zsákokba csomagolt árut. Az épületbe sínpárok vezettek, a közraktárakhoz hasonlóan a vasúti áruszállítás zökkenőmentesen működött. A teherhajókból három másik, géppel hajtott, páternoszternek is nevezett elevátorszerkezet emelte ki a zsákokat, majd futószalagon az épületbe kerülve ismét liftekre rakodták és a megfelelő silóba szállították.

Összesen 290, különböző méretű, légmentesen zárható gabonasiló várta a szállítmányokat. A rakodás, a megfelelő helyre való szétválogatás kapacitására jellemző adat, hogy óránként 85 tonnányi zsákot emeltek be az érkező vagonokból és hajókból. A vízi úton érkező szállítmányoknál gyakorta előfordult, hogy ömlesztve érkeztek, ezeket külön zsákológépekbe adagolták, és csak utána helyezték el. Az Elevátor-ház több mint 30 ezer tonna árut volt képes egyszerre elraktározni.

Az Elevátor-ház hátsó része 1940 körül (Fotó: Fortepan/Képszám: 25689)

Ez a hatalmas épület nemcsak a feladatát látta el mintaszerűen, de építészeti megoldásait tekintve is igazi látványosságnak számított. A nyers téglaburkolat, a harmonikus színvilág, az impozáns tetőszerkezet valóban kiemelte a délpesti Duna-parton magasodó építményt a közvetlen környezetéből. 1944-ben bombatalálatot kapott, majd a világháborús ostrom is jelentős károkat okozott benne. 

A sérült Elevátor-ház 1950 körül (Fotó: Fortepan/Képszám: 25688)

A masszív alapok és a vastag főfalak azonban megtartották az épületet, a tetőszerkezet és a délkeleti sarokoromzat újjáépítése nem tűnt lehetetlen feladatnak. A főváros vezetése majdnem két évig várt a döntéssel, végül 1947 novemberében az elbontás mellett döntöttek. Ez azonban nem ment egyszerűen. Tizenhárom évig tartott, míg szisztematikusan, szintről szintre szedték darabokra az „Elevátort”.  

Még 1947-ben külön vállalatot hoztak létre „Elevátor-ház Bontás Munkaközössége” néven, mely az épület felszámolásáért volt felelős. Ez a cég 1948-tól folyamatosan árusította a kibontott és más építkezéseken felhasználható különféle vasanyagot, gerendákat, vaslemezek, oszlopokat, szegecselt és hengerelt tartókat. A fokozatosan felszabadult helyen két hídépítő üzem, a Közúti Hídfenntartó Vállalat és a Ganz-MÁVAG Hídgyár rendezkedett be. A II. világháború idején a német csapatok által felrobbantott hidak újjáépítésénél az összeszerelő munkák nagy részét ezen a helyen végezték. 

Az Elevátor kazánházának kéménye és az épület maradványa 1962-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 91819)

1964 szeptemberében először a Hídfenntartó Vállalat, majd az új Erzsébet híd november 21-i átadását követően a Ganz-MÁVAG Hídgyár is új telephelyre költözött. 1965 elején több hónapig tartó robbantásos bontással takarították el véglegesen az épület még megmaradt nagyobb részeit és az Elevátor-ház kazánjának kéményét. 

Fénykép a bontásról a Magyar Építőipar 1968. évi 5. számából

Robbanóanyag elhelyezése az épület bontásakor (Forrás: Magyar Építőipar, 1968. 5. szám)

Robbantják az Elevátor kazánházának kéményét (Forrás: Képes Újság, 1965. január 2.)

1965 augusztusában a területen közparkot avattak, mely ekkor még csak néhány fácskával és frissen ültetett bokrokkal rendelkezett. A parkot a következő évtizedekben többször is rendezték, 1988-ban pedig India egykori miniszterelnöke, Dzsaváharlal Nehru után saját nevet is kapott. A Nehru part ma kedvelt kutyasétáltató hely, de korszerű játszóterének és a Petőfi híd alatt kialakított gördeszkapályának köszönhetően a fiatal városlakók is sok időt töltenek itt. Egy emléktábla biztosan elférne valahol, hogy az itt élők és az utazóközönség is megtudja, milyen hatalmas raktárépület állt valaha a Duna partján. 

A Közraktár utca és a még meglehetősen csupasz közpark 1966-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 252267)

A Közraktár utca és a közpark 1969-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 252599)

A közpark 1976-ban (Fotó: Fortepan/Képszám: 141367)

Nyitókép: Az Elevátor-ház a budai partról nézve 1900-ban (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.025)