Kirándulásunk Budakeszi határában, a KFKI-tól indul. Ide a Széll Kálmán térről a 221-es, vagy a Boráros térről a 212B jelzésű buszokkal juthatunk el (Csillebérc, KFKI megállónál kell leszállni). Innen a Konkoly-Thege Miklós úton, a sárga + jelzésen haladunk, majd arról jobbra, a piros és sárga jelzésekre térünk rá, aztán balra kanyarodunk, immár csak a piroson.
500 méter után egy érdekes, magányos sziklatoronyba botlunk. Ez a Végvári- (más néven Szent Mihály-) szikla, amely 7 méteres magasságával rögtön felhívja magára a turista figyelmét. E dolomitképződmény azért maradt meg ebben a formájában, mert az egykori hőforrások kovasava összecementálta, így ellenállóbbá vált az erózióval szemben. Hasonlóan keletkezett a zugligeti Tündér-szikla vagy éppen az Ördög-orom sziklája is.
Budakeszierdő több beszédes nevű magaslattal is büszkélkedhet, mint például: Diófás-tető, Ingovány, Meredek-csúcs, Magas-kő. Mi a Szent Mihály-szikla után ez utóbbit keressük fel: a piros jelzésen visszasétálunk a legutóbbi elágazásig, majd a sárga jelzésen balra még negyedórás séta után érjük el a Magas-kő régi kőfejtőjét, amelynek területén a Budapesti Természetbarát Sportszövetség (BTSSZ) által 2010-ben létesített emlékhely látható: kopjafákkal és névtáblákkal emlékeznek meg elhunyt túratársaikról. Innen felsétálhatunk a Magas-kő 351 méter magasságban lévő kilátópontjára, ahonnan a ködös idő miatt mi épp nem sokat láttunk, egyébként szép kilátás nyílik innen Budakeszi és a Csíki-hegyek irányába.
A hegykúpról visszatérünk a sárga jelzésre, azon balra tartunk, majd ismét balra, egy kerékpárútra fordulunk. Ezen érjük el a Makkosi-rétet, amelynek végében áll az 1768-ban épült, híres Angyalok királynéja kegytemplom, közigazgatásilag már Budakeszi területén. A település Makkosmária (vagy Máriamakk) városrészén álló barokk templom előzménye egy 1737-ben épült kápolna volt, amelyet egy hat évvel korábbi, itteni csodás esemény miatt emeltek. 1731-ben ugyanis egy Traub János nevű legény a közeli szőlőbe sietett, amikor egy útszéli tölgyfán állítólag Krisztus arca jelent meg neki. Traub később megbetegedett, majd gyógyulása után hálából egy Szűz Máriát ábrázoló festményt vásárolt, amelyet a tölgyfára helyezett (innen a „Makkosmária”/„Máriamakk” név).
A helyszínt egyre többen látogatták, a korabeli források csodás gyógyulásokról számolnak be. Adományokból aztán felépült a kápolna, majd a templom, amelyben elhelyezték a tölgyfa törzsét és a szentképet. Ezután a trinitárius rend működtette a templomot és a mellette felépült kolostort. Miután – a legtöbb szerzetesrenddel együtt – II. József császár a trinitárius rendet is feloszlatta, a templom és a kolostor rommá vált, a kegyképet valamint a fatörzset a budakeszi plébániatemplomba szállították át. A hely kultusza azonban nem szűnt meg: a második világháború alatt és után sokan jártak a romokhoz a Fogolykiváltó Szűzanyához imádkozni a hadifogságba esett szeretteikért.
A háború után aztán a hívek adományaiból újjáépült a templom, immár a szervita rend irányításával; ez idő tájt a kegyképet és a fatörzset is visszahelyezték ide. 1950-ben a kommunista hatalom azonban ismét feloszlatta a szerzetesrendeket, így a frissen (abban az évben) felszentelt templom egyházmegyei fennhatóság alá került, de legalább tovább működhetett. Az 1964-ben felújított templomot napjainkban – 1995 óta – a domonkosok működtetik, és a legtöbben ma is „foglyokért” imádkoznak itt: az alkohol-, kábítószer- és szerencsejáték-függőkért, és minden egyéb káros szenvedély rabjaiért. A templomtól kitérőt tehetünk a közeli, vadregényes Mária-(más néven Meteor-)szurdokba, amelyről már egy korábbi cikkünkben írtunk.
A templom előtti réten egy nagy kereszt áll, a közelében lévő fán pedig az egykori Mária-kegykép másolata függ. Ezek mellett elsétálva, a tisztás hegy felőli oldalán egy kis emlékkő áll, amelyet a tragikus sorsú Kelényi Krisztián Tódor (1965–1998) emlékére állítottak. Az 1980-as, 1990-es évek budapesti underground kultúrájának egyik jellegzetes alakja, a Sziget Fesztivál előzményének tekinthető NapNap Fesztivál elindítója 1998-ban a közelben halt meg.
Ha innen a zöld + turistajelzésen haladva a hegyoldal felé vesszük az utunkat, rögtön jobb kéz felé egy úgynevezett piktortégla-üreget láthatunk. A környéken (főként a Budaörs feletti Csíki-hegyekben) többfelé is jellemzőek ezek az üregek, amelyeket a XIX. század második felében vájtak a földbe helyi sváb családok. Az üregekből – amelyek mára már omladékossá és éppen ezért balesetveszélyessé váltak – a festéshez szükséges alapozóanyagot bányásztak. Az egykori hőforrások működése által létrehozott fehér, szürke vagy okkersárga tűzálló agyagot kitermelése után megőrölték, beáztatták, masszává keverték, majd tégla formában újra kiszárították, és így árulták. Ebből – kevés vízzel összekeverve – egy újabb, ragadós massza keletkezett, amelyet a mészfestékhez hozzákevertek, ezáltal a festék jobban megtapadt a felületen, továbbá a festékből is kevesebb rétegre volt szükség a fedéshez. A különleges anyagot 1950-ig nagy mennyiségben bányászták errefelé, nem csak saját használatra, hiszen a piktortéglákat „budai festékföld” néven értékesítették is.
A piktortéglaüregtől nem messze (mintegy 400 méterre) érdemes a zöld + jelzésről egy kitérőt tenni balra, a Csacsi-rét felé. A kicsiny tisztáson – amely a Virág-völgy része – padok, esőbeálló és kijelölt tűzrakóhelyek várják a kirándulókat; sőt, ottjártunkkor még a Mikulásba is belebotlottunk! Az itteni Mikulás-járásnak egyébként komoly hagyománya van. Az 1980-as évek végén egy közelben lakó házaspár, Komáromi János és felesége, Mária kezdték el szervezni az erdei rendezvényt, amelynek során a gyermekek találkozhattak a Mikulással (pontosabban Szent Miklós püspök követével), aki piros színű püspöki ornátusban és süvegben, ajándékokkal várta a Normafáról és Budakesziről családjukkal ide kiránduló lurkókat. A házaspár nem titkolt célja volt, hogy ellensúlyozza az ekkortájt megjelenő vattaszakállú, áruházi Télapók világát, megmutatva a Mikulás igazi lényegét. A tanár és festőművész Komáromi János testesítette meg a Mikulást, akinek 2017-ben bekövetkezett halála után fia – az egyébként informatikával foglalkozó –, Attila vette át a stafétabotot (így bármilyen hihetetlen, de Mária a Mikulás feleségéből a Mikulás anyukájává vált).
A Csacsi-rétről a sárga + jelzésen a Normafa felé emelkedve, az út mellett három ismeretlen magyar katona sírját találjuk. Az épp behavazott kőrakásból kiálló kereszten tábla is megemlékezik róluk. Mint ismeretes, 1945. február 11-én, a budai Vár területén rekedt magyar és német katonák, valamint civilek kitörést kíséreltek meg az ostromgyűrűből több irányban, így a Svábhegy felé is. A várban harcoló mintegy 30 ezer magyar katonából mindössze néhány száz jutott át a szovjet vonalakon nyugat felé a következő napokban. A kitörők egy része fogságba esett, többségük azonban – mint az itt nyugvó három katona is – a budai hegyekben vagy a Zsámbéki-medencében lelte halálát. A hólepte sírhant eszünkbe juttatta, hogy a kitörési kísérletet a mostanihoz hasonló téli körülmények is nehezítették.
A katonasírok után – egy jelzetlen ösvényen – elérjük a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút Virágvölgy állomását, amely a szocialista időszakban még a hangzatos, a közeli csillebérci úttörőtáborra utaló „Előre” nevet viselte. Az akkoriban Úttörővasútnak nevezett erdei kisvasút idén 75 éves, az évfordulóról lapunk is megemlékezett. A Gyermekvasút érdekessége, hogy 2015-ben bekerült a Guinness-rekordok közé, ugyanis a világ leghosszabb olyan vasútvonala (11,7 kilométer), amelyen a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.
Az állomástól már csak egy karnyújtásnyira van a Budakeszierdő határát jelentő Jánoshegyi út, amelyre kibukkanva rögtön egy 1880-as határkőbe botlottunk: ugyanis itt, a Jánoshegyi úton húzódott Budapest határa, mielőtt – 130 évvel ezelőtt – Budakeszierdőt a fővároshoz csatolták volna. Közvetlenül a határkő mellett találjuk Beták Imre (1922–1997) emlékfáját. A sokszoros sífutó bajnok, olimpikon, mesteredző évtizedeken át volt a Vasas sífutószakosztályának edzője, és ezáltal kötődött az egykori sísport életéről híres Normafához, amely azonban közigazgatásilag a XII. kerületen belül már Svábhegy városrészhez tartozik. Ha továbbgyalogolunk a Jánoshegyi úton, még találunk egy-egy régi határkövet a Vasas Síház után és a Budai Sport Hotel Panoráma mellett, majd elérjük – immár sötétben – a furcsa nevű Erzsébet-térdeplőt. (Tanulság: legközelebb előbb kell kezdeni a túrát, főleg, ha rövidek a nappalok.)
Ezt a Sisinek emléket állító emlékhelyet többféle néven is emlegeti a helyi lakosság, de a fenti elnevezés a leggyakoribb. Az emlékhely mindössze egy imazsámolyból és egy faoszlopra erősített Mária-képből áll, amelynek már a XIX. század elején is létezett itt egy előzménye, egy terebélyes bükkfán. Mária-napokon főleg a budakesziek jártak fel ide imádkozni, s innen mentek tovább a közeli Szent Anna-kápolnához. Erzsébet királyné – aki nagyon szeretett a budai hegyekben kirándulni – erdei sétái során e zarándokhelyet gyakran felkereste, imádkozott is itt.
Állítólag volt olyan alkalom, hogy egy hirtelen lecsapó vihar miatt egy rozoga szekéren vitette le magát innen Disznófőig. De egy olyan történet is ismert, amely szerint egyszer egy környékbeli utcazenész cigány gyerek hegedűszóval kísérte le innen a királynét egyik kedvenc hegyvidéki étterméhez, a közeli – ma már nem létező – Szép Juhászné Vendéglőhöz. Sisi halála (1898) után Glück Frigyes (1858–1931) szállodatulajdonos, székesfővárosi tanácstag, a Svábhegy Egyesület egykori elnöke egy Sisi-mellszobrot (Stróbl Alajos alkotása) állíttatott itt. Az 1900-as évek elején az emlékmű az imazsámollyal együtt már itt állt. Innentől kezdve hívják a helyet Erzsébet-térdeplőnek.
A szobor 1933-ban eltűnt, helyére Csucs Ferenc szobrászművész 1942-ben egy újabbat készített, azonban ismeretlenek a míves imazsámollyal együtt ezt is ellopták. S ha mindez nem lenne elég, a Mária-képet tartó bükkfába villám csapott, így a fa is elpusztult. A ma itt álló imazsámoly és oszlop (rajta a Mária-képpel) tehát nem túl régi, de azért még így is érdemes itt tartanunk egy kis pihenőt, igénybe véve az emlékhely melletti padokat vagy az esőbeállót. (A királyné emlékét a szemközti János-hegy tetején 1910-ben átadott, róla elnevezett Erzsébet-kilátó is őrzi.)
Innen a „kék Mária-út” jelzésen haladva négy újabb határkő érintésével érkezünk meg a Libegő felső állomásához, ahonnan Budakeszi felé a piros jelzésre térve, egy 5 perces sétával elérjük a Béka-tavat, amely mellett szintén találunk pihenőhelyet is. A kicsiny tó elsőre nem tűnik izgalmasnak, hiszen alig nagyobb egy termetes pocsolyánál, mégis ez a Budai-hegység legnagyobb felületű, természetes eredetű tava. Különlegessége, hogy alját agyag fedi, így a víz nem tűnik el belőle, mint máshol a hegység üledékes, szivacsszerű kőzetében. Utóbbi körülmények miatt a budai hegyekben ritkák a tavak, de hajdan azért volt belőlük néhány: a XX. század közepéig több, hasonló természetes állóvíz létezett errefelé (például az Istenszeme- és a Disznófő-forrás tavacskái), de attól kezdve, hogy az ezeket tápláló forrásokat bekötötték a fővárosi csatornahálózatba, eltűntek, s velük az élőviláguk is.
A Béka-tó és környezete szerencsére még mindig otthont ad a névadó békáknak, valamint a pettyes gőtéknek, vízi csigáknak, szitakötőknek is. Emellett a nagyobb emlősök és madarak számára fontos itatóhelyként is szolgál. A tavat kizárólag a csapadék táplálja, így aszályosabb időszakokban fennállna a kiszáradás veszélye, ha nem pótolnák mesterségesen a vizét (mint ahogyan tették ezt például 2022 nyarán is).
Itt, a Béka-tónál zárjuk kirándulásunkat. Innen visszatérhetünk a Jánoshegyi útra, ahonnan a Libegővel lejuthatunk Zugligetbe, de lesétálhatunk a Gyermekvasút Jánoshegy állomására is, ahonnan a kisvasúttal – alkalmanként akár gőzvontatású nosztalgiavonattal is – Hűvösvölgybe vonatozhatunk, onnan pedig már többféle busszal és villamossal is lecsoroghatunk a Széll Kálmán tér felé. Aki szeretne még egy kicsit sétálni, az bátran gyalogoljon le Normafára (2,5 kilométer, 45 perc) vagy Szépjuhásznéra (igen, ezen a helyen állt az 1930-as évekig az a bizonyos vendéglő, amelyet Sisi olyannyira kedvelt; 2 kilométer, 35 perc). Ezekről a helyekről buszok repítenek vissza minket a városba.
Ezt a túrát bárkinek jó szívvel ajánljuk, hiszen nem nehéz teljesíteni: a KFKI-tól a Béka-tóig a táv mindössze 6,5 kilométer, 2,5 óra alatt kényelmesen megtehető. A szintemelkedés 243 méter, a szintcsökkenés 206 méter. Akár kisgyermekes családok is nekivághatnak az útnak, a nebulók jutalma pedig az út végén – kicsivel a Béka tó előtt – egy erdei játszótér is lehet. A táv természetesen rövidíthető (több lecsatlakozási lehetőség is van menet közben), de ki is egészíthető.
Bármilyen túraútvonalat is választunk Budakeszierdő területén, örömmel nyugtázhatjuk, hogy ez az erdőség ma is azt a szerepet tölti be, amelyet eredetileg szántak neki, mert 130 év után is a főváros szinte lakatlan, érintetlen részének számít, a Budai Tájvédelmi Körzet védelme alatt áll, és a budapestiek kedvelt kirándulóhelye. Vigyázzunk rá mi is, hogy ez az állapot így is maradjon!
Nyitókép: A Mikulás a Csacsi-réten. A rendezvény már közel 40 éves hagyománnyal rendelkezik (Fotó: Benyó Gergely/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció