Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-ban elvesztette az első világháborút, és a szomszédos országok elkezdték megszállni a történelmi Magyarország területét. Az impériumváltás során a magyar tisztviselőket az állásuktól megfosztották, és kiutasították őket. A nincstelenné vált vasutasok, postások, hivatalnokok a családjukkal nagy számban Budapestre menekültek, ahol akár évekig is abban a tehervagonban éltek, amelyben az ország területére léptek.
De már ezt megelőzően is sok ezer menekült érkezett Magyarországra. Az első világháború kitörését követően, miután az Orosz Birodalom mozgósította a csapatait, 1914 szeptemberétől nyugaton előretört, elfoglalva az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galícia tartomány nagy részét, vagyis az ukránok és lengyelek által lakott területeket. De az oroszok ekkor átcsaptak a Kárpátokon is – veszélyeztetve a történelmi Magyarország területét. Az orosz előrenyomulást csak 1914 végén sikerült megállítani, majd 1915 nyarán a galíciai területeket visszafoglalni.
Aki tehette, menekült az orosz hadsereg elől, elsősorban a vasutasok, akik az életüket kockáztatva az orosz betörés elől rengeteg mozdonyt és vasúti kocsit menekítettek a hátországba, hogy az értékes közlekedési eszközök ne kerüljenek az ellenség kezére. Őket ideiglenesen Pestszentlőrincen és Soroksáron szállásolták el. 1914 októberében 6-8000 lengyel és ukrán menekült tartózkodott Magyarországon, többségük a fővárosban és környékén.
Románia 1916-ban az antant oldalán szállt be a háborúba, és azonnal megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, feldúlva Székelyföldet. A román betörés következtében földönfutóvá lett székelyeken mindenki segíteni szeretett volna. Sokan az ország belsejébe is eljutottak, itt találtak menedéket. Budapestről is többen jelentkeztek, akik menekült gyermekeket fogadtak volna magukhoz, biztosították volna az ellátásukat.
A tömeges menekültáradatra 1918 őszén, a katonai összeomlás után került sor. A frontokról rendezetten-rendezetlenül áramlottak haza a katonák, akiket leszereltek. Ezzel egy időben megindult az ország megszállása: délről a francia és a szerb, keletről a román, északról a cseh hadsereg indult meg, hogy elfoglalja a sajátjának kívánt területeket.
Sokan a megszálló hadseregek miatt hagyták el otthonukat, de a tisztviselőknek és családjuknak sem volt maradása, különösen az után, hogy – bár a Magyarország számára tűzszünetet biztosító belgrádi konvenció kimondta, hogy a közigazgatás a megszállt területeken továbbra is magyar kézben marad – az utódállamok hűségesküt követeltek az állami alkalmazottaktól. A megszállt területekről 1919 elején már teljes vasúti szerelvényekkel jöttek, első állomásaik a meg nem szállt nagyobb városok voltak, végső céljuk azonban Budapest volt.
A XIX. században az állam irányítása az állami közigazgatáson túl mind több szektorra terjedt ki. A kiegyezést követően Magyarországon is felállították az állami postát, megalakult a Magyar Államvasutak, mely a hazai vasútvonalak többségét igazgatta, az általános alapismeretek terjesztése érdekében állami elemi népiskolákat létesítettek. A nagy állami rendszerek működtetéséhez nemcsak kézbesítő, masiniszta, tanító kellett a legkisebb településre is, hanem a nagyobb központokba postaigazgatóságokat, vasútigazgatóságokat is telepítettek számos hivatalnokkal. Az állami alkalmazottakat rendszeresen másik állomáshelyre vezényelhették, így sok magyar tanító, hivatalnok a nemzetiségi területeken élt és dolgozott.
Éppen ezért a menekülők többsége ezekből az állami foglalkoztatású rétegekből került ki. A kereskedők, ügyvédek, orvosok, akik helyben építették fel egzisztenciájukat, ügyfélkörüket, nehezebben hagyták ott üzletüket, praxisukat. Például a Gömörből menekültek fele városból származott, többségük közigazgatási tisztviselő, postás, vasutas, tanár volt. Jellemzően a 20-as éveikben jártak, vagy még nőtlenek voltak, vagy már megházasodtak ugyan, de a családjuk nem volt nagy. Hasonló adatokat láthatunk a Szepesből menekültek esetében is, a városi középosztályi-kispolgári elem itt is a többséget adta.
Az 1918–1924 között Csonka-Magyarországra áttelepülők számát ma körülbelül 430 ezerre teszik. Pontos számuk nem ismert, mert rendszeres feljegyzéseket csak 1920 áprilisa, az Országos Menekültügyi Hivatal felállítása után vezettek róluk. A hivatal fennállásának idején, 1920 és 1924 között 350 ezer menekültet regisztráltak. A menekültáradat kezelése és elhelyezése rendkívül nagy problémát okozott a háborúban megrokkant országnak. A háború idejére bevezetett lakbérmoratórium és központi lakásgazdálkodás, valamint az építkezések befagyása miatt mindenhol lakásínség volt. Éppen ezért a menekültek hosszú ideig abban a két tehervagonban éltek, amelyben az ország területére megérkeztek – az egyikben laktak, a másikban az ingóságaikat helyezték el.
A postai, vasúti tisztviselők jelentős része előbb-utóbb el tudott helyezkedni a szakmájában, ugyanakkor sokan állást váltottak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy habár az állam igyekezett minden volt alkalmazottját a saját szakterületén elhelyezni – ezt mutatja, hogy 1931-ben a szepesi menekültek között a közalkalmazottak, köztisztviselők (postások, vasutasok, tanárok, csendőrök, katonák) még mindig a legnagyobb arányt tették ki –, a lecsökkent országterületen ez nem volt lehetséges. Ez magyarázhatja azt is, hogy jelentős számú magántisztviselő is volt köztük. Habár az 1924-es statisztikák alapján a menekülteknek csupán 2 százaléka volt független kisegzisztencia, 1931-ben a szepesiek között például az önálló iparosok, kereskedők, vendéglősök 8 százalékot tettek ki, a megyéből menekültek 60 százaléka Budapesten és környékén élt.
Nyitókép: Fortepan/ Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció