A budapesti árvizek krónikája – A védekezés soha nem érhet véget

Pest környéke az ókorban és a középkor elején mocsaras terület volt, viszont egyes helyeken, északon Óbudánál, illetve a Gellért-hegy lábánál jó átkelési lehetőségeket kínált. Ezért is telepedtek le ide viszonylag korán az emberek. Pest már a középkor elején virágzó településsé vált, és annak ellenére a pesti síkon kezdtek el építkezni az emberek, hogy a szemközti oldalon az árvizektől mentes hegyek voltak. (Buda királyi parancsra, a tatárjárás után létesült.) Pest ugyanis egy kis magaslaton állt, amelyet egy természetes vízfolyás vett körül, ennek nyomai egészen a XVIII. századig megmaradtak.

Természetesen voltak áradások, már 1012-ből vannak feljegyzések árvízről, és a tatárjárásig öt nagyobb áradásról tudunk. A török kor után az újjáépülő várost is többször fenyegette áradás, Pestet 1775-ben sújtotta az addigi legnagyobb árvíz, amely egész Ferencvárost (amely akkor külváros volt még) elpusztította. Majdnem ugyanekkora volt az 1799-es árvíz, de súlyos károkat okozott a Duna magas vize 1809-ben, 1810-ben és 1830-ban is. Természetesen az árvizek ellen megpróbáltak az adott kor technikájával védekezni, a város felett és alatt gátak épültek, az 1775-ös árvíznél pedig már elzárták a Rákos-árok medrét is.

Azonban az 1838-as árvíz mindenen túltett. Az oka sem volt mindennapi, a hideg tél után az olvadás későn, de gyorsan jött, és az eleve magasan álló, befagyott Duna összetöredező jégtáblái a Kopaszi-zátonynál, ahol akkor a folyó még 1 kilométer széles, de sokkal sekélyebb volt, összeálltak, és gyakorlatilag egy jégből épült duzzasztógátat emeltek. A hatóságok tudták, hogy baj lesz, a katonaság megpróbálta ágyúval szétlőni ezt a természetes duzzasztást, ideiglenes gátakat emeltek, csónakokat helyeztek készenlétbe az utcákon, de minden kísérlet eredménytelen volt, ezért 1838 közepén a város történetétek legpusztítóbb áradása következett be.

Az előkészületek azért voltak sikertelenek, mert arra senki sem számított, hogy a vízszint meghaladhatja az 1775-öst, pedig 1838 tavaszán ez megtörtént. A körülmények szerencsétlen összejátszása miatt ugyanis március 13-án a Dunán feljebb, Kisoroszinál képződött hasonló jégdugó átszakadt, de ezzel egy időben Csepelnél kialakult egy újabb torlódás, és pont ekkor érte el a várost a Dunán levonuló árhullám, amely végül március 13-án átszakította az ideiglenes gátakat. A víz csak 1838. március 15-én tetőzött 929 centiméteren, az addig mért rekordnál másfél méterrel magasabban. A pusztítás hatalmas volt, a házak több mint fele, 2200 épület összedőlt, szerencsére a gyorsan meginduló mentés miatt „csak” 153 halálos áldozatot követelt a víz. A pesti terepviszonyokra jellemző, hogy a Bazilika helyén egy kis dombocska állt, itt sok ember talált menedéket.

Az 1838-as árvíz hatása felmérhetetlen, hisz nemcsak Liszt Ferencben buzdította fel a magyarság érzését, hanem a pest-budai lakosságot még elkötelezettebbé tette egy állandó híd megépítése iránt, de ezután évtizedekig a városfejlesztés egyik fő feladata a Duna szabályozása, és Budapest árvízmentesítése lett. Módosították az építési szabályokat, de a jelentősebb munkálatokhoz csak a kiegyezés után tudtak hozzálátni, annak ellenére, hogy már 1839-ben és 1850-ben is volt egy 700 centimétert meghaladó áradás.

Az árvíz elleni védekezés alapvetően Reitter Ferenc tervei szerint valósult meg, igaz,  nem úgy, ahogy korábban elképzelte: egy hajózható csatornát képzelt a város köré, ennek vízelvezető szerepet is szánt, de ez a csatorna nem valósult végül meg.

Évtizedek munkájával megépültek azonban a jelentősen megmagasított rakpartok, amelyek szintje az 1838-as árvíz szintje fölé nyúlt, feltöltötték Pest nagy részét, és ahol kellett Budát is. Elzárták a soroksári Duna-ágat, és a Kopaszi-zátonynál egy hosszú töltéssel (ez ma a Kopaszi-gát) összeszűkítették a folyót, az így nyert területen ma a Műegyetem és az Infopark található, valamint a Lágymányosi-öböl is egykor a Duna medre volt.

Az addigi munkák eredményét a várost sújtó 1876-os árvíz „tesztelte le”, amikor összeért a téli jeges ár és a tavaszi olvadások miatti ár. Igaz, hogy Óbudán és Budán okozott károkat, 20 000 embert kellett kitelepíteni, de az elárasztott terület jóval kisebb volt, mint 1838-ban. Emellett a víz sem érte el az addigi szintet, hiszen 60 centiméterrel alacsonyabban tetőzött, de azt megmutatta, hogy az árvíz elleni védekezés iránya jó, és azt is, hol kell a terveken módosítani.

Az 1876-os árvíz után újraszervezték a védekezést, és a rakpartok tervén is módosítottak, további 62 centiméterrel megemelték a partfalakat. Ennek nyomán a későbbi hatalmas árvizek, így az 1899-es vagy az 1954-es árvíz sem okozott pusztítást a 845 centiméteres szintjével.

Nehéz próbának tette ki a budapesti védekezést (és az országost is természetesen) a 2002 augusztusi áradás, amikor a folyó Budapestnél 848 centiméterrel tetőzött, és a legutóbbi, 2013-as rekordmagas, 891 centiméteren tetőző árvíz, amelynek szintjét talán a mostani ár nem éri majd el.

Vannak azonban olyan budapesti területek, ahol fokozottan kell védekezni, hiszen például a Margit-sziget és a Rónai-part nem olyan árvízvédelemmel rendelkezik, mint a város többi része, és a meglévő rakpartoknál is fokozott figyelemre van szükség.

Árvíz azonban nemcsak a Dunától lehet Budapesten, hanem a patakokon lezúduló villámárvizek miatt is. Erre elrettentő példa az Ördög-árok 1875 júniusi kiöntése, hiszen ez a vihar miatt lezúduló, helyi, alig egyórás áradat a Rácvárosban okozott jelentős pusztítást, a halottak száma meghaladta a száz főt. A lezúduló esők okozta villámárvizek ellen az egyes patakok, kisebb vízlevezetők esetén ezért is épültek nagyobb medencék, hogy a hirtelen vizet felfogják.

Remélhetőleg az árvíz Budapestet most is megkíméli, köszönhetően a közel kétszáz éves, soha véget nem érő munkának, amely folyamatosan felkészíti és védi Budapestet az áradásoktól.

Nyitókép: Az elárasztott Buda 1876-ban (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)