A kereszténység legfőbb tana, hogy a halállal nem ér véget az élet, egyszer mindannyian feltámadunk. Ahogyan az élet és a halál szerves egységet alkot, úgy a templom és a temető is egymás mellett kapott helyet már a középkor kezdete óta. Hazánkban Szent László király foglalta törvénybe ezt a szokást az 1092-es szabolcsi zsinaton, de a mai főváros területén már korábban keletkezett temetőről is szólnak források. Az óbudai Fehéregyház plébániatemplomát a hozzá tartozó temetővel együtt Anonymus szerint Szent István király alapította, és Árpád sírja fölé épült. A történelem viharaiban megsemmisült, pontos helye nem is ismert, de valószínűleg a Bécsi út mentén lehetett.
Temetők a szerzetesrendek templomai körül is létesültek, amire a középkorból a legjobb példa a Margit-szigeti dominikánus apácák épületegyüttese. E kolostorban töltötte rövid élete legnagyobb részét Szent Margit, majd a szomszédos temetőben helyezték örök nyugalomra. Később apját, IV. Bélát és bátyját, V. Istvánt is ide temették. A szigeten lakó közemberek viszont általában a közeli ferences templom melletti temetőt választották végső nyughelyül. Ma már nehéz elképzelni, de egykor a ma álló középkori templomokat is temetők vették körül: a budavári Nagyboldogasszony-templomot például a bejárat előtti szakaszát leszámítva teljesen körülfogták a sírok. A temetkezés szokását bizonyítják a templomhoz épített sírkápolnák is, például az északi oldalához csatlakozó egykori Garai-kápolna, melynek helyén ma a Szent István-kápolna áll.
A zsidóknál természetesen más volt a szokás. Ők a középkorban főleg Budán éltek, kezdetben a mai Császár fürdő környékén, ahonnan IV. Béla utasítására a Várba települtek. Temetőjük viszont a falakon kívülre, a mai Krisztina tér környékére került. A XV. századra a népességnövekedés következtében a Vízivárost is elfoglalták, és feltételezhető, hogy itt is nyitottak egy temetőt, bár annak nyomait nem találták meg a régészek. A török hódoltság idején a keresztények is a városon kívülre kényszerültek, hiszen a templomok többségét mecsetté alakították. A budai oldalon a temetők a Várhegy északkeleti lejtőjén feküdtek, míg Pesten a városfaltól délre, a Központi Vásárcsarnok környékén voltak. A száznegyvenöt év alatt törökök nemzedékei temetkeztek Budán és Pesten is: sírjaik a Várhegy keleti lejtőjét, illetve a mai Erzsébet tér környékét foglalták el.
Buda visszafoglalása után ismét a templomok és azok környéke vált a temetkezések helyszíneivé, de már nem hosszú évszázadokra, és nem is mindig közvetlenül az épületek körül voltak a sírhelyek. A Batthyány téri Szent Anna-templom temetője például a Medve utcában, a mai Csik Ferenc Általános Iskola és Gimnázium helyén terült el, és már 1760 körül megtelt. Mivel a város körbenőtte, bővíteni sem lehetett, így a falakon kívül, a Városmajorban nyitottak újat. Az 1766-ban felszentelt Bécsi úti Sarlós Boldogasszony-templomot eleinte még körbevette a temetője, de már 1780-ban kénytelenek voltak a kiscelli domboldalra áthelyezni.
Budán a Vártól északra, a mai Varsányi Irén utca – Kapás utca – Margit körút – Erőd utcák által határolt háztömbök helyén is terült el egy nagyobb temető, melybe az 1739–1740-ben pestisben elhunyt emberek tömegeit helyezték. A járvány megismétlődésétől tartva a területet ezután már nem bolygatták, így a hosszú életűnek szánt temetőt is csak fél évszázadig vehették igénybe. Pesten a mai Fővám tér közelében volt egy járványkórház, amit temető is körülvett. A pestistemetők ügyét egyébként 1784-ben úgy szabályozták, hogy azokat az utolsó halott elhelyezését követően száz évig nem lehetett a felszín alatt használni. A Várhegytől délre és nyugatra is voltak temetők, a katolikusok számára a Szent Katalin-templom körül, a Tabánban élő ortodox szerbek számára pedig a Szent Demeter-templom közelében. A mai Krisztinavárosban a Déli pályaudvar helyén lévő temetőt kifejezetten katonáknak tartották fenn, de azt már a XVIII. század végén felszámolták.
Pesten is volt katonai temető, méghozzá a mai Városháza mellett, amit eredetileg hadirokkantak kórházaként és kaszárnyájaként építettek. Az úgynevezett Invalidus-ház vezetősége a telkük melletti, de már a városfalon kívüli területet 1746-ban vásárolta meg temető céljára, mely azonban pár évtized alatt betelt. Ezért 1780-ban a mai Lipótvárosban egy régi téglagyár mellett jelöltek ki új helyet katonai temető céljára, amit egyúttal a protestáns polgári lakosság is használt. A pesti ortodox szerbeknek és románoknak a templomaik körül volt temetőjük. A katolikusok szintén a falakon belüli templomok köré, illetve azok kriptáiba, de ezeken túl még a városfalon kívülre, a Váci kapu és a Kecskeméti kapu közelébe is temetkezhettek. Előbbi a mai Erzsébet tér déli részén feküdt, de átnyúlt még a Vörösmarty térre is, utóbbi pedig nyugaton a Lónyay utcáig, délen az Erkel utcáig tartott. Mindkettőt fallal vették körül, bennük pedig kápolnát emeltek.
A temetkezések történetében fordulópontot jelentett Mária Terézia 1775. július 17-én kiadott rendelete, mellyel közegészségügyi okokra hivatkozva megtiltotta az elhunytak városon belüli elhelyezését. Egyúttal természetesen biztosítottak e célra használható területeket a lakott területektől messzebb, például Óbudán a mai Kórház és Raktár utcák között, Budán a Szilágyi Erzsébet fasor és a Kútvölgyi út között (vízivárosi temető), valamint a Budaörsi út és a Csörsz utca találkozásánál (tabáni temető), Pesten pedig a Váci és Lehel utak között, a Haller utca és a Mester utca találkozásánál, valamint a Kálvária tér körül. Utóbbit később még kijjebb, a Kőbányai útra helyezték át. Többségük környékén létesítettek temetőket a zsidó lakosoknak is.
A népesség emelkedésével természetesen nőtt az elhunytak száma is, így a temetők gyorsan beteltek. A pesti városi tanács 1847-ben úgy oldotta meg a helyzetet, hogy egy 230 holdnyi területet engedett át sírkert céljára a Kerepesi út mentén. Saját hatáskörében ezt köztemetőnek nyilvánította, ahová minden keresztény felekezethez tartozó elhunytat örök nyugalomra helyezhettek. Ez az intézkedés szolgált mintául az Országgyűlésnek is, mely az 1868. évi LIII. törvénycikk értelmében általánosan lehetővé tette a köztemetők létesítését. A mai nagy temetők már ilyenek: a Rákoskeresztúrit 1886-ban, a Farkasrétit 1894-ben, az Óbudait pedig 1906-ban nyitották meg. Ezek mellett is biztosítottak helyet a zsidók számára, a Kerepesi úti temető szomszédságában 1874-ben (Salgótarjáni utcai), a Rákoskeresztúri mellett pedig 1893-ban nyílt meg (Kozma utcai).
Összegzésként azt mondhatjuk, hogy a város növekedése és a szokások, illetve a törvények változása miatt meglepően sokszor számoltak fel temetőket a mai Budapest területén. Nem is gondolnánk, hogy lépten-nyomon egykori temető fölött járunk, akár a Vörösmarty téren sétálunk, akár a Lehel téri piacra megyünk bevásárolni, vagy a Csörsz utcai sportpályákon mozgunk. Egyetlen sírkert maradt a városban, amelyet annak ellenére is megőriztek, hogy már több mint száz éve betelt: a Fiumei Úti Nemzeti Sírkert, mely a Kerepesi úti temető újabb, hivatalos neve. Erre már a XIX. század végén is egyfajta nemzeti pantheonként tekintettek, hiszen hazánk aranykorának nagyjai alusszák itt örök álmukat.
A nyitóképen: A Fiumei Úti Nemzeti Sírkert két árkádsora (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció