A kettévágott Budapest – Nyolcvan éve rombolták le a Duna-hidakat

A hidakat szinte mindenütt a világban, ha a front átvonul rajtuk, háború esetén, sajnos felrobbantják. A Pestet és Budát összekötő dunai átkelőket ugyan a német hadsereg semmisítette meg, de azokat a szovjet csapatok is el kívánták pusztítani, azért, hogy a német védőket a pesti oldalon tartsák, és ne jussanak vissza Budára. Az oroszok nem jártak sikerrel, a németek rombolásának okát pedig megkérdőjelezi, hogy a főváros szovjet ostroma eleve úgy kezdődött, hogy a teljes várost bekerítette a Vörös Hadsereg, azaz nem a budapesti Duna-hidakon múlt, hogy a szovjetek át tudnak-e jutni a budai oldalra vagy nem.

A hidak mindegyike megsemmisült 1945. január 18-án hajnalra, a pusztítás hatalmas volt. Felrobbantásuk akkor már egy évszázados hídépítési munkát tett tönkre, és biztosra volt vehető, hogy hosszabb időre megszakadt a stabil kapcsolat a két városrész között. Valószínűleg kevés katonai jelentősége volt a budapesti hidak elpusztításának, viszont a város életét alapvetően megnehezítette. A két part közötti közlekedés hetekre leállt.

A rövid távú és nyilvánvaló következménye a hidak pusztulásának az volt, hogy megszakadt a fizikai kapcsolat Pest és Buda között, azaz nem lehetett átjárni a folyón. Ha azt vesszük alapul, hogy a háború okozta forgalomkorlátozások előtt, 1940-ben még napi 54 ezer jármű kelt át a budapesti hidakon, a gyalogosokat nem is számolva, érzékelhető, mennyire hiányoztak a hidak Budapestnek, hiszen egy olyan helyzet állt elő, amelyet a Lánchíd megnyitása óta nem tapasztalt meg a város, a két part közötti teljes forgalomszünetet. (A Lánchíd átadása előtt telente, a hajóhíd elbontása után is csónakok jártak, vagy ha befagyott a Duna, akkor külön megerősített, szalmával felszórt és megvilágított átjárók voltak a jégen. Ilyenkor csak a jégzajlás alatt voltak napok, amikor csónakokkal sem lehetett közlekedni.)

Azért is volt nagy gond, hogy nem lehetett közlekedni, mert 1945 februárjától Budapesten nem voltak harcok, de a nyugati országrészben igen, és a város élelmiszerrel való ellátása jórészt a keleti országrészekről, a vasúton érkező termékektől függött, amiket át kellett valahogy juttatni Budára.

A város budai oldalán a harcok február 13-án értek véget, az első, még evezővel hajtott csónakok is ez után közel két héttel, 1945. február 26-án keltek át a folyón, a motoros hajók még később kapcsolódtak be a személyszállításba. 1945 tavaszán az orosz hadsereg építette meg az első szükséghidakat, ezek katonai pontonhidak voltak, és viszonylag gyorsan több ilyen szükséghíd is épült. Azt azonban mindenki tudta, hogy ezek a hidak csak 1945 végéig létezhettek, mert a téli jégzajláskor (akkor még a Duna rendszeresen befagyott) várható volt, hogy a jég elpusztítja azokat. Ezért azonnal megindult egy állandóbb, ha nem is 100, de legalább egy évtizedig használható híd tervezése, ez lett a Kossuth híd.

A hidakon azonban nemcsak közlekedtek az emberek, akár gyalog, akár járművel, hanem számos vízvezeték, gázvezetéket, villamos- és telefonkábelt vezettek át rajtuk, ezek szintén megsemmisültek. Ezt orvosolandó a magyar szakemberek Palotás László tervei alapján gyorsan a Margit híd roncsain alakítottak ki egy fa pályával rendelkező, kábelekre függesztett szerkezetet, amelyen gázcsövet és egyéb közművezetékeket is átvezettek, így a két városrész közötti közműkapcsolat valamelyest helyreállt. A gáz jelentősége ugyan kisebb volt, mint ma, mert a lakások nagy részét fával és szénnel fűtötték, a városi gázt elsősorban főzésre használták.

Azonban 1945 januárjában ezek az ideiglenes átkelők, átvezetések még messze voltak, ekkor a lerombolt hidak más problémát is okoztak, okozhattak volna. A roncsok bent feküdtek a Duna medrében, azok gátolták a Duna vizének lefutását, azaz jelentősen növelték az árvízveszélyt. E problémának az orvoslása azért volt sürgős, mert a tavaszi olvadást általában magas vízállással vezeti le a Duna, azaz ekkor szokott kialakulni a zöldár, amely a roncsok miatt még egy átlagos, normál tavaszi vízhozamnál is gondokat okozhatott volna.

A Dunában fekvő roncsoknak volt még egy nagyon súlyos hatása, az, hogy lehetetlenné, illetve nagyon veszélyessé tették a folyón való hajózást.

A roncsmentés ezért szinte azonnal megindult, hiszen a folyót valamiképpen fel kellett szabadítani. Ám a roncsokat nemcsak a közlekedés és az árvízvédelem miatt kellett eltávolítani, hanem mert azok elsőrendű alapanyagok voltak.

A város élete tehát 80 évvel ezelőtt, 1945 januárjában szinte lehetetlenné vált, ezért is volt kiemelkedően fontos a Duna-hidak valamiféle pótlása és a roncsmentés elindítása.

Nyitókép: Az átkelésre váró budapestiek  1945-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 223884)