Az ember az egyetlen olyan élőlény a Földön, amely képes absztrakt gondolatokat megfogalmazni és az általa fontosnak tartott szimbólumokat, értékeket a művészet nyelvén meg is jeleníteni. Ezek a történelem során legtöbbször a társadalmak számára kiemelt helyszíneken csoportosultak: vallási építmények és uralkodói, nemesi központok környékén. Így volt ez Budán is. A Várhegy és a királyi palota környéke a mai napig képes izgalmas leletekkel gazdagítani a műalkotások gyűjteményét, amelyek a magyar történelem számos korszakáról mesélnek.
A várost először alapítója, IV. Béla király tette székhelyévé a XIV. század közepén, azonban valódi, európai szintű uralkodói központtá csak a XV. század elején vált Luxemburgi Zsigmondnak köszönhetően, aki innen irányította hatalmas birodalmát. Az egyik legkülönlegesebb műalkotás sem származik sokkal korábbról: a XIV. századi Anjou-kárpit igazi kincs, hiszen szövetanyagból készült tárgyak csak a legritkább esetben maradnak fenn ennyi ideig. Az 1999-ben a jelenleg újjáépítés alatt álló József főhercegi palota mélypincéjéből előkerült, 240-szer 110 centiméteres selyemtaft kárpitot egy kút iszapja őrizte meg ilyen épségben. Rajta az Anjouk kék alapon arany liliomos és az Árpádok vörös-ezüst vágásos címere látható, és bár hasonlít Károly Róbert trónkárpitjára, eredeti rendeltetése ismeretlen.
Bár az régóta ismert tény, hogy Zsigmond a maga korában rendkívül művelt uralkodónak számított és budavári palotája – építkezései nyomán – jelentős épületegyüttessé vált, az úgynevezett gótikus szoborlelet 51 évvel ezelőtti megtalálása mégis megdöbbentő erővel hatott. A palota mai – jelenleg újjáépítés alatt álló – északi szárnyától („A” épületétől) nyugatra, a tereprendezést megelőző régészeti feltárás során 1974 elején szobortöredékek kerültek a felszínre. Már az első darabok után nyilvánvalóvá vált, hogy minőségük és kidolgozottságuk okán rendkívüli jelentőségű alkotásokról van szó. Bár a róluk való ismereteink éppolyan hiányosak és töredékesek, mint maguk a szobrok, ma már széles körben elfogadott tény, hogy Zsigmond idején készültek, méghozzá nem külföldön, hanem ott, a budai szobrászműhelyben, és alkotóikban koruk kiemelkedő tehetségű mestereit tisztelhetjük. Hogyan kerülhettek a földbe, nem tudjuk biztosan, lehet, hogy a szobrászműhelyt felemésztő tűz nyomán, lehet, hogy más miatt, a leletegyüttes azonban egyértelműen igazolja, hogy a középkori budai Várban a XV. század legmagasabb színvonalú művészete volt jelen.
Ez a nem sokkal később, Mátyás idején újrainduló budai építkezések idején is így volt. A késő gótika után ekkor már a reneszánsz is megjelent, Európában Itália után itt először. Ebből a korszakból mindenki számára ismertek például a Mátyást és Beatrixot profilból ábrázoló carrarai márvány domborművek, amelyek Firenzében készülhettek Benedetto da Maiano műhelyében, és eredetileg a budai Királyi Palotát díszíthették. És persze a Corvina-könyvtár, amely fénykorában mintegy 2500-3000 darab kötetet tartalmazhatott, s annak idején a legjelentősebb gyűjtemények közé tartozott. A mára fennmaradt 219 Corvina (amelyből 53 darab van hazánkban) bizonyítja, hogy a kézzel írott kötetek nemcsak tartalmukban, de díszítettségüket tekintve is valóságos műalkotások voltak.
Hogy maga a palota épületegyüttese milyen pazarul festhetett egykor, arról több egykorú leírás, így Mátyás krónikása, Bonfini mellett a király és Beatrix esküvőjén 1476-ban részt vevő Hans Seybold is beszámolt. A beszámolók szerint a budai palota zárt, trapéz alakú második udvarán állt egy ércből készült szökőkút, csúcsán Pallas Athéné szobrával, fehér márvány táljába a Duna partján álló vízmű juttatta fel a vizet. Egy másik díszkútról a II. Ulászló király és Candale-i Anna esküvőjére érkező Pierre Choque írt 1502-ben, sőt vázlatosan le is rajzolta. A többszintes kútba oroszlánfejes vízköpőkön csorgott le a víz (ünnepeken bor), carrarai márvány tálját pedig csőrében gyűrűt tartó holló díszítette. Utóbbi töredékét később meg is találták, a – kúttál, amelyet egykor ékesített, két méter átmérőjű lehetett. Mátyás palotájának szépségéről számos kisebb lelet és töredék is mesél: a királyt ábrázoló kályhacsempék, díszes majolika padlótéglák, puttófejes vörösmárvány kazettás mennyezetdíszek, és használati tárgyak, így például egy velencei üvegserleg darabjai.
A humanista műveltség és a reneszánsz otthonává vált budai palotát Ulászló is tovább gyarapította, a török korban azonban legtöbb kincse az enyészeté lett, a megmaradt épületeket pedig drasztikusan átalakították. A művészet, ha más formában is, mégis jelen volt Budán. Erről a török kori építészet máig ismert alkotásai, a fürdők, Gül Baba türbéje és számos használati és dísztárgy tanúskodik: szépen megmunkált arany ékszerek, fülbevalók, pecsétgyűrűk, nyakláncok, de a Budapesti Történeti Múzeum őriz egy öntött ezüst írókészletet és számos díszes edényt, köztük egykor luxuscikknek számító kínai porcelánokat is.
Ám a török megszállás korszaka inkább a lassú enyészetet jelentette Buda számára, a helyzetet pedig az 1686-os, két és fél hónapig tartó visszafoglalási ostrom és az utána kitört tűzvész tovább súlyosbította, az ágyúzások során az is elpusztult, ami az addigi viszontagságokat túlélte. Ezt követően pedig, bár új épületet emeltek a javarészt elpusztult palota helyén, a régihez méltó épületegyüttes létrejöttére egészen Mária Terézia koráig várni kellett. A palotát főképp a bécsi Hofburg raktárából hozott tárgyakkal rendezték be, de érkeztek berendezési tárgyak és műalkotások Pozsonyból is. Valószínűleg utóbbi várból érkezett 1700-as évek végén egy több mint 240 darabos festménygyűjtemény is, amelynek egy részét aztán az egyetem Budára költözése miatt Bécsbe szállítottak. Miután ez elkövetkezendő néhány évtizedben az épület több funkcióváltáson és átépítésen is átesett, berendezését is oda-vissza szállították, a tárgyak sorsa is követhetetlen, azt azonban tudjuk, hogy 1848-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba került a Budavári Királyi Palota egykori értékes képgyűjteményének egy része, amely jelentős alkotásokat is tartalmazott, köztük Tintoretto Férfi képmás, Női képmás néven ismert műveit, vagy Salvator Rosa Táj vízeséssel és a Táj kikötővel című képeit, amelyeket ma a Szépművészeti Múzeum őriz.
Mária Terézia – bár 40 évig ült a magyar trónon – alig kétszer járt a budai palotában. Az épület ugyan alkalmas és méltó volt az uralkodó és kísérete elszállásolására, ám I. Ferenc 1809-es néhány hónapos itt tartózkodásán kívül (amikor Napóleon elől menekült ide Bécsből) valódi udvari élet nem alakult ki. Az 1848-as forradalom és az azt követő időszak természetesen ismét nem a művészet gyarapodásáról szólt, ám Ferenc József koronázásakor, a kiegyezés idejére nyilvánvalóvá vált, hogy az épület túl kicsi ahhoz, hogy a király és kísérete huzamosabb ideig Budán tartózkodhasson. A végül 1890-ben Ybl Miklós tervei által megkezdett, végül Hauszmann Alajos elképzelései alapján megvalósult palotabővítés azonban a művészet reneszánszát hozta el Budára. Olyan nagyszabású vállalkozás volt ez, amelyhez csak a Zsigmond- és Mátyás-korabeli építkezések mérhetőek. A hauszmanni munkáknál azonban az is szempont volt, hogy ahol csak lehet magyar mesterek dolgozzanak a palotán.
Az épületeken kívül, a várkertekben és udvarokon éppúgy a kor művészi csúcsteljesítményének számító alkotásai sorakoztak, mint az épületen belül. Gondoljunk csak a közelmúltban felújított szökőkutakra, Mátyás kútjára vagy a Halászó gyerekek kútjára, a Stöckl-lépcsőre, a Főőrség és a Lovarda épületére, a Lovát fékező csikós szobrára, vagy éppen a Sikló melletti Turul-szoborra. Az archív fotók alapján nehéz átérezni, milyen élmény lehetett végigsétálni a palota káprázatos teremsorán, Lotz Károly, Feszty Árpád, Than Mór freskói alatt. Bár aki járt a Nemzeti Hauszmann Program keretében újjáépített Szent István-teremben, mégis képet kaphat arról, mit élhettek át a hajdani királyi palota vendégei. A falakon a legnagyobb magyar festők, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Zichy Mihály, Barabás Miklós festményei függtek, a kályhákat és kandallókat Zsolnay-kerámiák díszítették, a bútorokat Thék Endre és Gelb Manó műhelye készítette, a szöveteket – mint a Szent István-terem aranybrokát falikárpitjait – Haas Fülöp és fiainak gyára szállította, a csillárok és függönyök egy részét maga Hauszmann Alajos álmodta meg. A bronzdíszítésekben felfedezhettük Jungfer Gyula, Zellerin Mátyás vagy éppen a Ganz-gyár munkáját, és az üvegpoharaknak sem kellett Velencéből utazniuk, csak az Első Magyar Üveggyárból.
Az 1900-as évek első évtizedére elkészült épületegyüttes Mátyás után ismét bebizonyította, hogy világszínvonalú műalkotásokért még a városhatárt sem kell átlépni, elég felmenni a budai Várba. Ezt ma az újjáépítéseknek köszönhetően kicsit újra átérezhetjük: hiszen a „letisztultság” korában különösen értékes és figyelemre méltó minden olyan alkotás, amely az ember számára fontos értékeket a művészet nyelvén is megjeleníti.
Nyitókép: Buda vára egyik fénykorát Mátyás idején élte. Ábrázolás a Nürnbergi krónikában, 1493
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció