Még javában tervezték a budapesti expót 1994 tavaszán. Ugyan ekkorra már eldőlt, hogy nem Béccsel közösen, és nem 1995-ben, hanem egyedül, és 1996-ban próbálkozik meg az ország és Budapest a világkiállítással. A tervezett helyszín a Duna két oldala lett volna, a két helyszínt pedig gyalogostengellyel kívánták összekötni. Ennek megvalósítására pályázatot is kiírtak, amelyre több terv is beérkezett.

A Világkiállítási Programiroda egy olyan tervet támogatott, amely szerint az itteni hidat később elbontották volna, és másutt mint közúti hidat újra felépítették volna. A végleges helyszínek közül Mohács látszott a befutónak. Ezt a tervet az Uvaterv és Sigrai Tibor jegyezte, ugyanaz a tervező, aki a Lágymányosi hidat is tervezte. 

Azonban párhuzamosan egy kanadai–magyar csoport is megjelent a saját terveivel. Az általuk álmodott híd nem ideiglenes, hanem állandó lett volna. Az expó után sem maradt volna funkció nélkül, hiszen a világkiállítási pavilonokat később egyetemi épületeknek szánták, és a híd a Duna mindkét partján lévő felsőoktatási intézményeket kötötte volna össze, szervezte volna valódi campussá. A híd ráadásul nemcsak közlekedési tengely szerepét töltötte volna be, hanem kulturális központként is működhetett volna, és egyben ez lett volna Budapest legmagasabb épülete az óbudai kémény után. 

A Népszabadság 1994. február 8-i számában így írtak a hídról: „A Petőfi híd és a Déli összekötő vasúti híd között a Haller utcával szemben induló gyalogoshíd az egyetem két épülettömbjének középpontjában helyezkedne el. Úgy, hogy a budai parttól száz méterre lévő 150 méter magas kristálytoronyra, mint pilonra, kettős lánchídként függeszkedne. A torony szintjeiről feltárulna Budapest látképe.”

A kristálytorony a Népszabadság 1994. február 8-i számában

Azaz itt a Duna közepéből egy 150 méteres torony nyúlt volna ki, amely nem egy tűként meredt volna ki a tájból, hiszen a cikk szerint a torony szintenként 320 négyzetméteres.  (Összehasonlításképp: a Kopaszi-gátnál most épüllő „felhőkarcoló” is csak 120 méteres lesz.) 
A tervekből is látszik, milyen jelentős építményt terveztek. Az üvegfalú toronyból, amelyben üzletek, galériák és éttermek kaptak volna helyet, impozáns kilátás nyílt volna a városra. A pesti hídfőben pedig mozi kapott volna helyet.

A torony azonban nemcsak kulturális és üzleti szerepet töltött volna be, hanem, ahogy a cikkben is olvashattuk, egy egypilonú lánchídnak lett volna a pilonja. Valóban láncok tartották volna a 13 méter széles (a Lánchíd útpályájánál kétszer szélesebb), üvegezett, fedett hídpályát. A Lánchídtól eltérően itt a két láncköteg nem szorosan egymás felett, hanem egymástól elég távol kapott volna helyet. A hídon ráadásul, aki nem akart, annak nem is kellett volna gyalogolnia, mert mozgójárdát is üzemeltettek volna.  Aki pedig mégis a sétát választotta volna, az éttermekbe és üzletekbe is betérhetett volna a hídon. 

A nyílásbeosztásról sokat nem tudunk meg e cikk alapján, de mivel itt a Duna 400 méter széles, és a torony a budai parttól 100 méterre helyezkedett volna el, ebből következik, hogy a medernyílás 300 méter körüli lett volna, ezzel a legnagyobb nyílású magyar híd címét hódította volna el az Erzsébet hídtól, azaz nemcsak Budapest legmagasabb épületét, hanem legnagyobb nyílású hídját is megalkották volna. Sőt, ha valóban lánchídként épült volna meg, akkor Budapest visszahódította volna a világ legnagyobb nyílású lánchídja címet, amelyet 1926-ban vesztett el. (Addig az eredeti Erzsébet hídé volt ez a rekord.) 

Az Uvaterv által javasolt ideiglenes híd, amelyet később Mohácsra kívántak szállítani (Forrás: Uvaterv-archívum)

Az akkori döntéshozók azonban az ideiglenes hídra tették a voksukat, annak megépítését támogatták, egészen addig, amíg az egész világkiállítást az 1994-es választások után megalakult új kormány le nem mondta, így semmilyen híd nem épült a Haller utca tengelyében, annak ellenére hogy azóta is számos elképzelés látott napvilágot egy ide elképzelt hídról.