„Itt áll már, örök időkre szóló dicsőségének századokra szóló érczszobra, kellős közepén Magyarország fővárosának, melynek kebelében harsogta el: »Talpra magyar!«-ját” – adta hírül lelkesült hangon a Vasárnapi Ujság 1882. október 15-i száma. A mából nézve magától értetődőnek tűnik, hogy a nagy költő és forradalmár szobrot kapott, de ez korántsem volt az a maga korában. 

Gyűjtés és közadakozás

És nem is ment egyszerűen, míg eljutottak odáig, hogy itt álljon, a Duna partján ez az alkotás. Elsősorban a politikai helyzet miatt, hisz akár tudatosították, akár feledni próbálták, mégiscsak az a Ferenc József volt Magyarország királya, akiknek a dolgozószobájában a Pestet rommá lövető Hentzi tábornok képe függött. 

Természetesen az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc bukása után évtizedekig fel sem merült a forradalomhoz bármilyen módon kapcsolódó szoborállításnak még a gondolata sem. (Pontosabban a másik oldalon igen: az említett Hentzinek csakhamar emlékművet emeltek a Várban.)

Alsó-Duna sor az 1850-es években: az ortodox templom még a régi homlokzattal, a szobor későbbi helyén piacozók; ezért nevezték Börze térnek is egyidőben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum )

Csak az 1860-as évekre kezdett enyhülni a hatalmi terror. Ekkor tért haza az emigrációból Reményi Ede is, egy időközben világhírűvé lett magyar hegedűművész – korábban őt itthon arról ismerték, hogy Görgey tábornok kedvenc zenésze volt. Sajátos módon Reményi lett az egyik legkitartóbb kezdeményezője és szószólója annak, hogy Petőfi Sándornak emeljenek szobrot Pesten. Nem az egykori harcostársak, nem Arany vagy Jókai, hanem ez a hegedűművész. Talán éppen azért, mert a Bach-korszak éveit nem itthon vészelte át. 

Reményi kezdeményezésére 1860-ban megindult a közadakozás a felállítandó szoborra. Ő maga a buzdító röpiratokon túl tevékenyen szervezett, intézkedett, sőt országos hangversenykörutat is tartott, hogy összeszedje a szükséges pénzt. A lassan gyűlő összegből 1871-ben a kor egyik legkiválóbb magyar szobrászát, Izsó Miklóst bízták meg, hogy formázza meg a szobrot. Izsó a munkát azzal kezdte, hogy tanulmányútra ment Európába, miképpen is néznek ki az efféle alkotások. Máshogy telt akkor az idő, az bizonyos, és hát internet se volt, hogy az ember szétnézhessen a témában.

A szobor leendő helye 1875-ben az Ybl Miklós tervei szerint megújított ortodox templommal (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum )

Két évre rá a Közmunkatanács kijelölte a szobor számára a megfelelő helyet: a Duna-parti Heinrich-ház előtti ligetre esett a választás. Sőt 1874-től Petőfi térnek nevezték el ezt a kis zöld területet, amelyet korábban csak Alsó-Duna sorként emlegettek. Pestnek ezt a részét egyrészt az ortodox templom, másrészt a kegyesrendűek nagy épülete uralta. Itt volt a közelben a város szíve, a Városház tér, és mögötte az a régi Pest, amelyet most már nem ismerünk, hisz az Erzsébet híd építése miatt a területet alaposan átszabták.

Köztéri szobrokban nem bővelkedett a város, és ami volt, az is javarészt vallási tartalmú volt. Csak a Múzeumkertben állt néhány, a nemzet nagyjának emléket állító alkotás: 1860-ban Berzsenyi mellszobrát még ünnepség nélkül állították fel (a Helytartótanács nem engedélyezett díszes avatást), 1861-ben pedig Kazinczynak állítottak hasonlóképpen emléket, Kisfaludy szobra pedig csak 1875-ben került ide.  A Lánchíd pesti hídfőjénél Eötvös József szobrát is már régóta tervezték megvalósítani, de végül csak 1879-ben avatták fel, Széchenyi szobra az Akadémia elé pedig 1880-ban került.

Petőfi, a nehéz örökség

Látszólag minden együtt volt az 1870-es évek közepére, hogy Petőfit bronzba öntsék: mégis csaknem tíz év kellett, mire valóban felavathatták a műalkotást. Reményi Ede hiába hegedülte össze tíz esztendő alatt a szükséges összeg negyedrészét, a többi nehezen akart összejönni. Holott a kor nagyjait tagjai között tudó szoborbizottság sok ajtón kopogtatott. Nemcsak a fővárosban, hanem a vármegyékben, nagyobb városokban is köröztettek aláírási íveket. Az utolsó hiányzó 5000 forintból kettőt végül ifjabb gróf Károlyi István vállalt be (aki a bizottság lelkes tagja is volt), a maradék 3000 forintot pedig  Budapest városa szavazta meg mint rendkívüli kiadást. 

A szobor a felállítása után, 1883-ban (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum )

A Petőfi tér a XIX. század utolsó éveiben Klösz György fotográfiáján, háttérben az Ybl Miklós tervei szerint megújult homlokzatú ortodox templommal (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Petőfi, finoman szólva, nem számított politikailag korrektnek még az 1870-es években sem. Sokan emlékezhettek még az uralkodó környezetében az Akasszátok föl a királyokat! versére, és arra is, hogy Magyarország függetlenségéért, szabadságáért adta az életét. Így érthető, hogy 1873-ban, születésének 50. évfordulóján nem volt semmiféle országos megmozdulás, csak csendes megemlékezések. Pedig eredetileg Reményi erre az évfordulóra szerette volna a szobrot elkészíttetni. 

Komoly nehézséget jelentett a szervezésben az is, hogy a tervező szobrászművész, Izsó Miklós 1875-ben váratlanul meghalt. A szoborbizottság némi tanakodás után a befejezetlen mű elkészítésével a fiatal Huszár Adolf szobrászt bízta meg, aki korábban az Eötvös József-szobor pályázatán már bizonyított. A talapzatot is „profi” tervezte: Ybl Miklós, aki az említett Eötvös-szobor talapzatát is készítette. Huszár Adolf némileg módosította Izsó Miklós terveit, de megőrizte annak lényeges vonásait: elsősorban a felemelt kézzel, lobogó ruházattal jelzett forradalmi hevületet. 

Huszár Adolf műterme a Vasárnapi Ujság metszetén, középen a készülő Petőfi-szoborral (Forrás: OSZK, Digitális képarchívum )

Munkájáért a Vasárnapi Ujság szerint 10 000 Ft-ot kapott: ez tekintélyes díjazás volt. Beszédes adat az is, hogy az öntésre a hazai gyárak közül senki sem vállalkozott, így az végül Bécsben készült el. A talapzat finoman csiszolt mauthauseni gránitból készült. 

Avatóünnepség: néma forradalom vagy lelkes kiegyezés?

Az 1882. októberi avatóünnepségre feldíszítették a várost. Zászlók lobogtak mindenfelé, a legtöbb természetesen a Petőfi téren. Az Akadémia palotáján is lengett jó néhány, és itt sorakoztak fel a különböző testületek, régi honvédek, veteránok, ipartársulatok is. Délelőtt tíz órakor bevonultak a díszteremben felállított emelvényre a szoborbizottság tagjai, mellükön nemzeti színű kokárdával.

Az elnöki asztalnál Ráth Károly főpolgármester ült mint a szoborbizottság alelnöke, mellette Jókai Mór, az ünnepi szónok és Reményi Antal bizottsági jegyző foglaltak helyet díszmagyarban. Ott volt még a díszes asztalnál Tisza Kálmán miniszterelnök is, a kormány tagjai, a kassai püspök és számos tábornok, no meg a megyék, városok, a főváros, az intézetek és egyletek küldöttei, az akadémikusok, az irodalmi társaságok képviselői. Egyszóval az egész ország felsorakozott.

Csak Arany János nem volt ott: ő már betegen feküdt, talán éppen a fal másik oldalán, akadémiai szolgálati lakásában. Még értesült a nagy hírről, amely egyfelől elégtétel lehetett számára, másfelől talán a hatalommal való kiegyezés jele is – és hét nap múlva már halott volt. (A hagyomány ismeri azt a verziót is, hogy ott volt, sőt éppen a szoboravatáson fázott meg, és ebbe halt bele, de a korabeli beszámolók ezt nem erősítik meg. A jeles eseményen viszont fia, Arany László bizonyosan képviselte a családot.)   

A Petőfi tér 1932-ben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum )

És ugyanott 21 évvel később, 1953-ban, kommunista címeres zászlók között (Forrás: Fortepan)


Jókai emlékbeszédében kitett magáért. Személyes, Petőfihez kötődő emlékeket vegyített a jövőbe és felemelkedésbe vetett hit jóslataival. (Beszédét utána sok példányban ki is adták.) Jókai tulajdonképpen a fennálló hatalmat és az elért eredményeket ünnepelte – volt is mit – , mint ahogy az egész díszmagyarba öltözött társaság is. Sőt, odáig ment, hogy a kiegyezés jegyében még azt is mondta: Petőfi „még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé.” Ebben nem biztos, hogy egyetértettek volna, ha a költő megéli ezt a kort... 

Petőfi 1956-ban (Forrás: Fortepan)

Petőfi 1962-ben az épülő új Erzsébet híd felé intve (Forrás: Fortepan)

Pest, a rohamléptekben fejlődő dualista város fellobogózva ünnepelt, a szobor talapzata körül vagy száz koszorú volt letéve. Fél tizenkettőkor érkezett a szoborhoz az Akadémiától a díszes menet, ahol Ráth Károly, az egyesített főváros első polgármestere tartott nagy beszédet. A leleplezési ünnep alkalmából persze pompás lakomát is rendeztek a közeli Vigadóban: így az egybegyűltek ezt is megcsodálhatták. Este a Népszínházban díszelőadás volt Petőfi emlékére – egyszóval megadták a módját az eseménynek. A szoborbizottság a szobrot okirattal a fővárosnak örök időkre átadta. Az okmányt pergamenre írták, a kezdőbetű arany mezőben állt, vörös cirádákkal körülvéve.  

Mindenki Petőfije

A Petőfi-szobor tehát már több mint 136 éve áll ugyanott a helyén. Kitüntetett pontja lett a városnak, megemlékezések, ünneplések és tüntetések fontos helye. Körülötte megváltozott a város és az épületek, de a szobor maradt. És minden korszak igyekezett egy kicsit Petőfit a maga szempontjai szerint újraértelmezni. 

A Petőfi tér az 1970-es években, már a Finta-féle modern szállodával a háttérben (Forrás: Fortepan)

A felirat az eredeti (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A talapzatnál gyülekezők volt, hogy Petőfi „szegénylegény” voltát emlegették, más korszakokban magyarsága vagy éppen forradalmisága került előtérbe. „Hirdetjük s valljuk, hogy Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk” – írta róla Ady Endre 1910-ben. Számára is, mint ahogy évtizedekig sokak számára, Petőfi szabadságvágya, haladásba vetett hite volt a fontos. 
A szocializmus proletár hőst látott benne, 1956-ban pedig újra a szabadság és a szabad sajtó szimbóluma lett a talapzatánál gyülekezők számára. A Kádár-korszakban itt tartották a hivatalos koszorúzási ünnepségeket, de a rendszerváltáskor is fontos szerepe volt az ellenzéki tüntetéseken. 
A talapzatba vésett felirat azonban a kezdetektől változatlan: „Nemzeti adakozásból 1882”.

Nyitókép: A Petőfi-szobor a Március 15. téren (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)