Az 1960-as években, a szocialista rendszerben a turizmus, ezen belül is Budapest turisztikai fejlesztése kiemelten fontos feladattá vált. Ezért 1967 májusában tanácskozást tartott az Egészségügyi Minisztérium Központi Gyógyhelyi, Üdülőhelyi és Gyógyfürdőügyi Bizottsága, ahol közölte a SZOT, azaz a Szakszervezetek Országos Tanácsának illetékese, hogy abban az évben megkezdik a Rózsadombon egy 506 ágyas gyógyüdülő-szálloda építését. A létesítményt a hazai közönségnek szánták, nem a külföldi, valutával fizető vendégeknek.

A szálló építése 1969-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 178266)

Az ekkori elképzelések szerint a szállót közvetlen siklóval vagy lifttel kívánták a Lukács és a Császár fürdővel összekapcsolni. A SZOT – ahogy a tanácskozáson elhangzott – hajlandó volt az 506 ágyas szállóban 350 ágyat a mozgásszervi, a többit az asztmás betegek rendelkezésére bocsátani.

Még abban az évben, 1967-ben, de már augusztusban a szakszervezetek XXI. kongresszusa olyan állásfoglalást hozott, amely kimondta, hogy minden eszközzel bővíteni kell az üdülési lehetőségeket. Hozzá kell tenni, hogy a szocializmusban a szakszervezet nem a dolgozók érdekképviseletét látta el elsősorban, hanem a jóléti igényeket, például az üdülést.

A szakszervezetek 70 millió forintnál is többet szántak az új, hatalmas budapesti szálló felépítésére. Az senkit sem zavart, hogy a hatalmas épület egy villanegyed közepére épül, sőt ezzel bevallottan a korábbi, a Rózsadombra jellemző, polgári egyéni építészettel szemben foglaltak állást. Az épületre több elképzelés is született, felmerült torony, lapos, elhúzódó ház vagy több, kisebb pavilon építése is: a végleges döntés és a kivitelezés megkezdése előtt még gerendákból fel is építették a végül kiválasztott épület kontúrját.  

Az elkészült épület (Fotó: Fortepan/Képszám: 195331)

Az alapkövet 1968 júliusában helyezték el. A Népszabadság július 2-án ezt írta:

„Vass Antal, a KÖZTI mérnöke, a gyógyszálló tervezője modellen mutatta be, hogy milyen lesz majd az új létesítmény. – Az volt a cél, hogy minél kisebb területet vegyünk igénybe, ugyanakkor a zsúfoltságot elkerüljük. Lehetővé akarjuk tenni, hogy a betegek a helyiségek többségéből láthassák a várost, hiszen innen csodálatos a panoráma. Éppen ezért nagyon sok üveggel dolgozunk, ahol lehet, még a falakat is üvegből alakítjuk ki. Az egyik legnehezebb probléma az alapozás volt. Ezt a munkát a Hídépítő Vállalat dolgozói végzik: hat pillért süllyesztenek a földbe, amelyeknek a felső átmérője 14 méter, s ezekből összesen 90 láb áll ki, amelyeken az egész épület elhelyezkedik.”

A 114 méter hosszú épületben jellemzően kétágyas, fürdőszobás, erkélyes szobákat alakítottak ki. A középső három szinten 230 szoba volt, a legfelső szinten presszó és étterem működött. Bár a szobák nem, de a közös helyiségek és az étterem légkondicionáltak voltak. A szálló 1971 áprilisára készült el, mivel a kivitelezés csúszott, és a költségek is magasabbak lettek a tervezettnél: az épület végül 90 millió forintba került. A pluszköltségeket olyan dolgok is tetézték, mint a menet közbeni áttervezések, például a fűtésrendszert négyszer kellett újragondolni a hatóságok változó elvárásai miatt. Elsőként gázfűtést terveztek, de azt szénre, majd olajra kellett változtatni, végül újra gázfűtést kellett tervezni.

A SZOT-gyógyszálló a város felett 1976-ban (Fotó: Fortepan/képszám: 118266) 

Annak ellenére, hogy gyógyszálló volt a neve, nem klasszikus szállodaként kezdte meg a működését, hiszen ide beutalták a vendégeket, azaz az orvosi kezelésre szorulókat a szakszervezetek rendszerén keresztül helyezték el. Az eredeti elképzelésekkel szemben se lift, se sikló nem épült, hanem mikrobusz szállította a beutaltakat a Lukács fürdőbe. A gyógykezelésre érkező vendégek azonban lehettek külföldiek is, hiszen voltak csereüdülések a „testvéri” szakszervezetek között.

A szálló belső tere 1972-ben (Fotó: Magyar Építőipar, 1972. 1. szám)

Az épülettel a korban sem volt mindenki kibékülve, az Építés és Építészettudomány című folyóirat 1973. 1–2. számában Román András ezt írta az akkor vadonatúj építményről:

„A rózsadombi SZOT üdülő teljesen más környezetben igazolja ugyanazt a tételt, hogy tudniillik szinte biztos a rossz eredmény akkor, ha egy épület nem tartja be környezetének kialakult és uralkodó lépték-arányait. A Rózsadombon az egy-két emeletes villák tömege, köztük az arányosan megválasztott telekméretből adódó feloldó zöldterülettel, olyan épületszövetet hozott létre a múlt században, ami a budapesti városképnek egységes és megnyerő része volt. […] Ebbe a homogen szövetbe robbant bele a SZOT üdülő. Óriási tömege – magassága és szélességi kiterjedése egyaránt - semmit sem vesz tudomásul abból, hogy körülötte milyen a beépítés, milyen a városkép. Uralkodni kíván és uralkodik is.”

A SZOT-szálló a rendszerváltás után kísértetházzá vált, közel negyed századig üresen árválkodott a Rózsadomb oldalában. Számos terv készült a hasznosításra, a vasbetonváz felhasználásra, de inkább a bontás és az újraépítés mellett döntöttek az új tulajdonosok, és ma egy luxusaparmanház áll a helyén.

Nyitókép: A SZOT-szálló a Rózsadombon (Fotó: Fortepan/Képszám: 118266)