Az 1836. május 2-án kihirdetett hídtörvény úgy rendelkezett, hogy Pest és Buda között egy részvénytársaság hidat építhet, azon meghatározott ideig vámot szedhet, majd a meghatározott idő után a híd az államé lesz. Mindezek mellett a törvény kinevezett egy bizottságot a még szükséges ügyek, így a részvénytársasággal kötendő szerződés létrehozására.

A törvényt a közteherviselés felé tett fontos lépésként is szokták emlegetni, mert kimondta, hogy:  

„2. § A részvényes társaság költségén Buda és Pest között építendő állandó hidon, - mindazonáltal egyedül ezen esetben, és minden innen vonható következések nélkül, csak az Országos Küldöttség által a részvényes társasággal kötendő szerződési és alább kijelelendő határidő alatt, - hidvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik.”

Vagyis a hídpénz nem egy szolgáltatásért fizetendő díj volt. A szolgáltatásokért ugyanis a nemesek addig is fizettek, például a fogadókban a szállásért, az étkezésért, a postakocsin a fuvarért.  A hídtörvénnyel Pest és Buda közötti vámszedési jogot kapott a részvénytársaság. 

A hajóhíd a városok tulajdonában volt, és őket illette a hídvám is, erről nehezen mondtak le (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A városoknak ezért kárpótlást rendelt a 185 éve kihirdetett törvény, de egyben leszögezte, hogy ez alól a vám alól – az addigi rendelkezésekkel és a nemesi adómentesség évszázados elvével ellentétben – a nemesek sem kivételek.

Mai szemmel nézve meghökkentő lehet, hogy a középkorból eredeztethető vámjogot egy polgári részvénytársaság kapott meg, de ez volt az első olyat törvény, amely a közteherviselés elvét alkalmazta Magyarországon.

A törvény másik forradalmi újdonsága, hogy kimondta: részvénytársaság építi meg a hidat. Addig ezt a vállalkozási formát itthon nem ismerték, magyar szó sem volt rá (a törvény eredeti szövege természetesen latin volt). A részvénytársaság szót Széchenyi István találta ki.

Az ország konzervatívabb nemessége hallani sem akart arról, hogy egy magántársaság építsen hidat úgy, hogy azon a vámot mindenki fizesse, hiszen ez az ősi alkotmány egyik sarokpontjába ütközött. A bécsi kormányzat számára a pest-budai híd kérdése érdektelen volt: ugyan nem ellenezték, de pénzt sem áldoztak rá. Szerencsére az ország nádora, József főherceg támogatta a híd építését, és az ő befolyása nagyon sokat segített.

A Lánchíd építését lehetővé tévő törvényt nagy vita előzte meg (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu) 

A két város, Pest és Buda is sokáig ellenezte a híd ilyen formában való megépítését. Egyrészt attól tartottak, hogy a Dunába építendő pillérek árvizet okozhatnak. A műszaki problémán túl pedig komoly gazdasági-jogi ellentét is volt a hidat tervező Széchenyi és köre, valamint a két város között.

Ugyanis Budának és Pestnek komoly bevétele volt az addig használt hajóhídból, amelynek üzemeltetését bérbe adták egy vállalkozónak. Most pedig arra kérték őket, hogy mondjanak le erről a bevételről, vámszedési jogukat adják át évtizedekre egy magántársaságnak. Természetesen nagy vita volt, számos egyeztetést tartottak a hidat támogató politikusok és a városok vezetői. 

A kérdés sürgős volt, hiszen a hídtörvény elfogadásának feltétele volt, hogy a két város mondjon le a hajóhídról és a vámról, hiszen ha megmarad a városok által üzemeltetett hajóhíd, azon az addigi szabályok maradnak érvényesek, az új, állandó hídon pedig nem lesz elég bevétel, és a társaság tönkremegy. 

A megoldás érdekében Széchenyiék még egy kisebb csalást is bevetettek. Viszota Gyula a „Széchenyi híd története” című munkájában így írta le Pest tanácsa által hozott határozat sorsát:

„A szavazásból kiderült, hogy a tanácsi [a tulajdonjogról lemondó határozat – a szerk.] mellett 21, a Kolb [a tulajdonjoghoz a végsőkig ragaszkodó tanácsos – a szerk.] javaslata mellett 48-an szavaztak. Ezt az eredményt a javaslattal együtt megjelentették a nádornak. És a nádor a választott polgárság nyilatkozatáról mégis azt jelentette ki a főrendi táblán, hogy a választott polgárság is hozzájárult a rendek kívánságához.”

Ez azért volt lehetséges, mert a városi jegyző, Lechner János kétértelműen fogalmazta meg a városi nyilatkozatot, amelybe minden fél beleérthette a saját változatát.

A Karok és Rendek ülése Pozsonyban, az 1832–1836-os Országgyűlésben (A. J. Groitsch rézmetszete) 

A két város kárpótlását ugyan a törvény kimondta, de arról egy szó sem esett, hogy mennyit is kell fizetni. Emiatt a városok és a későbbi Lánchíd Részvénytársaság perre mentek, és csak 1863–1864-ben állapodtak meg egymással. Az egyezség szerint a társaság majdan (Pestnek 1931-ben, Budának 1936-ban) 200-200 ezer forintot fizet, addig viszont annak az összegnek a kamatait, évi tizenkétezer forintot.

Ezt a kötelezettséget később az állam vette át, de a kamatokat csak 1885-ig fizette az állam, akkor erről Budapest lemondott. Magáról a kártérítési összegnek a kifizetéséről Budapest és az állam csak 1938-ban állapodott meg.

Nyitókép: A Lánchídról készült egyik első fotó (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)