Már a középkorban is, de Mátyás király óta a legfontosabb útvonal a Buda–Bécs út volt, majd a XVI. századtól még inkább nőtt a jelentősége, hiszen a királyi udvar ekkor már Bécsben volt. A török kiűzése után, ha valaki valamilyen fontos ügyet el akart intézni, leginkább Bécsbe kellett utaznia, ezért igencsak fontos volt a megbízható közlekedés Bécs és Buda között.

A vasút megépülte előtt a birodalmi fővárost elérni nem is volt olyan egyszerű, és erre adott megoldást a gyorskocsi intézménye, ami nem volt más, mint egy viszonylag gyorsan haladó postakocsi, amely váltott lovakkal akár éjszaka is úton volt. Ez tette lehetővé, hogy akár 24 óra alatt elérjen az utazó Budáról Bécsbe, vagy fordítva. A kocsik Budán a város északi határától indultak, közel a mai Batthyány térhez.

Delizsánsz egy korabeli metszeten (Forrás: Ország-Világ, 1904. augusztus 28.)

A postajáratok indítását Mária Terézia rendelte el 1749-ben. A postai járatoknak három fajtája volt, a leggyorsabb az utasszállító delizsánsz, amely az embereken kívül leveleket és esetlegesen pénzt is szállított, a postaszekér, ez is vitt utasokat, de árut is, és a postai társzekér, amely csak áruval közlekedett. Bécs és Buda között a delizsánszjáratokat 1752. szeptember 18-tól vezették be. Nem napi járatokra kell gondolni, hanem heti egy alkalommal induló gyorskocsikra. Budáról, ahogy említettük, a mai Batthyány tér közeléből, azaz a mai Gyorskocsi utcából (aminek akkori neve – mivel a XVIII. században Buda német nyelvű volt – Schantz Gasse, illetve később Diligence Gasse volt, ennek a fordítása a kiegyezés után, amikor magyar elnevezéseket kezdtek használni a Gyorskocsi utca). Vasárnaponként indult és keddre ért Bécsbe a delizsánsz. A 2 aranyforintos menetjegy árában benne volt a szállás és a napi háromszori étkezés is.

Postakocsimodell a Közlekedési Múzeum gyűjteményéből (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum) 

A Habsburg-ház színeiben, fekete-sárgában pompázó kocsik a kor színvonalát tekintve kényelmesek voltak, az üléseket párnázták és bársonnyal borították. A kocsis egyenruhában hajtotta a fogatot, amely óránként átlagosan 9-10 kilométeres sebeséggel haladt.

Az útról első kézből kapunk beszámolót a drezdai illetőségű Hoffmansegg bárótól, aki a naplója szerint 1793. július 3-án írta az alábbi sorokat:

„Múlt hó 23-án utaztam el Bécsből. Lehetetlen jobb postai szolgálatot kívánni is, mint ebben az országban van. Többször megtörtént, hogy a lovakat hamarább felváltották, mint a mennyi idő alatt a kerekeket megkenhették és sohasem történnek, mint nálunk, késedelmezések s aztán bocsánatkérések, hogy a lovak nem voltak idehaza s több efféle. Csak ilyen intézmény mellett lehetséges két nap alatt, és pedig reggeli 5 órától esti, 9-ig tartó utazás után 36 mértföldnyi utat megtenni, mert ily messze van Buda Bécstől, mégis a második nap este már ott voltam. Egy éjet Győrben töltöttem.”

A könyv 1887-ben jelent meg magyar fordításban Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793–1794-ben címmel, az útleírás a fenti sorokkal kezdődik.

Ugyan a gyorskocsi nem volt olcsó, de igény volt a szolgáltatásra, ezért fejlesztették, 1825-től már heti három járat közlekedett Bécs és Buda között, a menetidő is csökkent, 24 óra alatt elért a céljához a kocsi. A Gyorskocsi utcából az állami gyorskocsi indult, de több magyar várost is el lehetett érni gyorskocsival, igaz, azokat nem az állam, hanem magánvállalkozók üzemeltették.

Egy Bécs és Buda között száguldó gyorskocsi (Forrás: Képes Magyarország, 1956. január 1.)

Bár a hajójáratok is elindultak az 1830-as években, a gyorskocsikra az igény nem szűnt meg, 1840-től már naponta jártak a kocsik Bécsbe.

Arról, hogy miképp zajlott egy ilyen gyorskocsis utazás, és milyen problémák léphettek fel, érdekesen számolt be a Századunk című lap 1839. július 19-i számában egy utazó. Igaz, itt nem Bécsbe, hanem Egerbe kívánt eljutni a történet szereplője:

„esti 8 órakor Pestre érkezvén, szállásomat ama’ gyorskocsi­intézethez közel vettem, tudván a’ tavalyi budai újságokból ’s az idei kalendáriom postai hirdetményéből a’ gyorsszekereknek Pestről melly napon ide vagy oda utazását. Ehhez képest a gyorskocsinak vasárnapon déli 12 órakor kell vala Pestről Kassára indulni, 's igy én is vasárnapon reggel azonnal jelentém magamat, hogy Egerbe szándékozván, az adandó helyért fizetni kívánok. E’ jelentésemre a’ gyorskocsi-intézetnek igazgatója azt válaszolá, hogy már korán reggel elment a’ kocsi, mire én neki mutatóm az 1838ra kitett elindulási napokat 's órákat, de ezen kimutatásomra az lön a’ felelet, hogy ezen határidő megváltoztattatott, és ezt az igazgató a’ pesti nyomtatott játékszini czédulában már kitételle, azt elegendő tudósításnak lenni gondolván. Azzal vigasztalt azonban, hogy ezt jövendőben a’ hírlapokban fogja közzé tenni, de most várakozzam szerdáig; akkor reggel elmenend egy kocsi Gyöngyösig, és ha 3 vagy 4 utas összejövend, Egerig is el fog vitetni.”

A gyorskocsiban egyébként komoly szabályok vonatkoztak az utazókra, időben, akár napokkal előbb kellett jelentkezni. A kocsival kutyákat nem lehetett szállítani, és a dohányzás is csak akkor volt megengedett, ha minden utas beleegyezett.

A gyorskocsis közlekedésnek a vasút megjelenése és kiépülése vetett véget, a posta az 1880-as években fel is számolta ezt a fajta szolgáltatást. Budán már csak a Gyorskocsi utca, a gyorskocsik indulási és érkezési helye emlékezik az egykor igen fontos, de mára szinte elfeledett közlekedési módra.

Nyitókép: A Gyorskocsi utca ma (Google Maps utcakép 2019-ben)