Budapest ivóvízellátását a Dunából fedezik, azaz a vizünk innen jön. Ha magas a vízszint, nincs gond, de ha alacsony, akkor már problémák  lehetnek. Így volt ez 1971–1972 telén is, amikor a rendkívüli aszály miatt a Duna vízszintje leapadt. A gondokat tetézte, hogy a budapesti vízhálózat fejlesztése jó két évvel volt lemaradva az igények mögött.  A lakosság és az ipar is többet fogyasztott, mint ahogy azzal a tervekben számoltak, és ezért a megfelelő ütemű fejlesztésre nem volt elég pénz. Nemcsak az okozott nehézséget, hogy nem volt elég a meglévő vízvezeték-hálózat kapacitása, hanem az is, hogy a meglévő rendszer is elöregedett. A rendszer kapacitását a rendszeres csőtörések is befolyásolták, amelyeknek volt egy mai szemmel furcsa oka is.

Hiába épült folyamatosan a rendszer, a város igényeivel nem tudott lépést tartani. Az Újpesti rakparton a Vízművek gépházának alapozása 1957-ben (Fotó: Fortepan/Uvaterv)

A szakemberek ugyanis egy érdekes és a vízhálózatra igen veszélyes jelenséget figyeltek meg. Mivel mindenki egy tévécsatornát nézett (nem volt több), a tévéműsorok után szinte az egész város egyszerre ment ki a mosdóba, ami a vízfogyasztást igen rövid idő alatt a sokszorosára emelte, amit a hálózat rossz állapotú csövei nem bírtak, és ez a csőtörések megszaporodásához vezetett. A hibák kijavítása pedig a fejlesztésektől vonta el az eleve kevés pénzt.

A rossz állapotú, az igényekhez képest kicsi tározó- és szállítókapacitás pedig azt jelentette, hogy ha kevés volt a víz a Dunában, előfordulhatott vízhiány. Volt már vízkorlátozás korábban is, például 1969–1970 telén is, amikor egy hónapra korlátozták az ipari üzemek fogyasztását.

Azonban 1972 tavaszán azért várta már mindenki az esőt, mert akkor már 4 hónapja tartott a korlátozás, ugyanis 1971 novemberében olyan nagy hiány alakult ki – a tél szinte teljesen csapadékmentes volt – , hogy a budapesti ipari üzemeknél 25 százalékos vízkorlátozást rendeltek el. Ez akkori áron napi 3 millió forintnyi termeléskiesést jelentett, és körülbelül 500 vállalatot érintett.

Egy új víznyomócső részei a Parlament előtt 1973-ban (Fotó: Fortepan/Főfotó) 

Az ipari üzemekre érvényes korlátozás 119 napig (!) volt egyhuzamban érvényben, majd 1972 márciusában, a Duna vízszintjének emelkedése miatt előbb mérsékelték, majd feloldották, de ez a megkönnyebbülés nem volt tartós. A Duna ugyanis március 24-én már ismét apadt, és 1972 március 25-én ismét ezt a hírt jelentette több újság, így például a Népszabadság is:

„A napi 50 köbméternél több ivóvizet fogyasztó ipari üzemek és vállalatok vízfelhasználását 25 százalékkal csökkentik. A vízkorlátozás nem terjed ki az egészségügyi létesítményekre, az alapvető élelmiszereket gyártó ipar egyes területeire, a piacokra, a vásárcsarnokokra, a mosodákra, az oktatási intézményekre és a kulturális létesítményekre, valamint a gyógyszeriparra, a szállodákra, a tudományos kutatóintézetekre, a vendéglátóiparra és a közművekre.”

A kutak napi 650 ezer köbméter vizet tudtak szolgáltatni, ami viszont 80 ezerrel kevesebb volt a szükségesnél. A Duna vízszintje ekkor ugyan magasabb volt az őszi 75 centiméternél, 105 centin állt, de ez is nagyon alacsony volt. (Ez nem azt jelenti, hogy át lehetett sétálni Pestről Budára, mert csak derékig ér a víz, hanem azt, hogy a vízmércénél volt 1 méter a folyó szintje, ami persze a közepén ettől még jóval mélyebb.)

A budapesti ipari üzemek mellett a lakosság is megérezte a vízhiányt. A város jelentős részén 1972 március 25-én szombaton nem folyt víz a csapokból, így Budán, a XI. a XII. és a XXII. kerületben, valamint az V., VI. és VIII. kerületben sok helyen, a XI. kerületben, Lágymányoson pedig a lakóházak felső emeletén nem volt ivóvíz, de kevés volt a víz a pesti külső kerületekben is. A szakemberek jelezték, hogy a következő napokban Kőbánya egyes részein egyáltalán nem lesz víz, oda lajtos kocsikkal viszik majd az ivóvizet.

A lakosság számára locsolási tilalmat rendeltek el, és minden fórumon a víztakarékosság fontosságára hívták fel az emberek figyelmét.

A hatalmas Gellért-hegyi víztározó építése 1977-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 84829) 

A korlátozásoknak és a vízhiánynak csak április végén lett vége, ekkor ugyanis megérkezett az eső, és a Duna vízszintje is emelkedni kezdett, ezért a vízkorlátozásokat feloldották, sőt a kerti locsolási tilalmat is megszüntették. Az újságok beszámolója szerint az ekkori 350 centiméteres vízszint (ami egyébként még mindig alacsonynak számít) már elegendő volt ahhoz, hogy a Vízművek napi 700-710 ezer köbméter vizet tudjon biztosítani a lakosság számára. Összehasonlításként átlagosan napi 1 millió köbmétert tud a Vízművek biztosítani, és a hatalmas tározók, például az 1980-ra elkészült Gellért-hegyi víztározó is biztosítja a folyamatos ivóvízellátást,. 

A vízhiány tanulságát a Budapest folyóirat 1972 májusi száma így vonta le:

„A helyzet javulásáig fontos társadalmi üggyé kell tenni a vízzel való minden irányú takarékos gazdálkodás módszereit, lehetőségeit. Vonatkozik ez a lakosság magatartására is. Az iparnak pedig minden vonalon a kisebb vízszükséglettel járó technológiák bevezetésére kell törekednie. Ilyen módon minden beruházási költség nélkül is sokat lehet javítani a mai szűkös helyzeten.”

A helyzet valójában az 1970-es évek végéig nem javult, és rendszeresen kellett vízkorlátozásokat elrendelni Budapesten.

Nyitókép: A mai Ötvenhatosok terén (akkor Felvonulási tér) lévő szökőkút 1972-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 186593)