A Pest és Buda közötti Duna-szakasz különleges. A vize mély, a vízjárás ingadozó. A Duna a szabályozása előtt rendszeresen befagyott, és ha ma már nem is fagy be teljesen, zajló jég máig előfordul. Emiatt igencsak nehéz volt e helyre hidat építeni, holott a közlekedés szempontjából az itteni átkelő mindig is nagyon fontos volt. A nyugatról érkező utak – akár Észak-Magyarország, akár a Balkán felé – itt keresztezték a Dunát, innen vezettek tovább az utak. Pest és Buda között ezért már a török korban volt hajóhíd, majd a török kiűzése után előbb repülőhíd, majd 1767-től ismét hajóhíd.

A hajóhíd pesti hídfője (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

A hajóhídnak volt egy olyan hatalmas előnye, amellyel a későbbi állandó hidak nem rendelkeztek, mégpedig, hogy valójában bárhol fel lehetett építeni. Miért volt ez fontos? Azért, mert a város igényeihez igazítva arrébb lehetett vinni. Amikor 1767-ben felállították, a híd a mai pesti Türr István utca vonalában állt, közel a város északi határához, Budán nagyjából a Várkert Bazárnál volt a híd budai hídfője. A hajóhíd itt könnyen elérhető volt a városok számára, de az átmenő forgalom részére is ideális helyen volt.

Azonban húsz évvel később Pest nagyszabású fejlesztést határozott el, az épülő Újépület és az ekkor elbontott városfalak közötti területet tervszerűen rendezték, parcellázták, és ide új városrészt terveztek, amelyet 1790-ben, II. Lipót koronázásakor a király tiszteletére Lipótvárosnak nevezték le. Mivel a hajóhíd a régi helyén már nem volt megfelelő, és az új városrészben új piacteret is ki kívántak alapítani, 1787-ben döntöttek arról, hogy a hidat kissé északabbra helyezik. Ezért az új városrész kiépülésével párhuzamosan a hajóhidat északabbra állították fel, a Nagyhíd utca, azaz a mai Deák Ferenc utca vonalában. Ugyan a távolság a régi és az új hely között nem volt nagy, de mégis az új helyén a híd jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Lipótváros gyorsan kiépüljön, a város szerves részévé váljon, illetve, hogy attól északra majdan ipari üzemek telepedjenek meg.

A hajóhídon ott állt Nepomuki Szent János szobra, ami a híd elbontása után az Eötvös tér 2. szám alá került (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Az új helyen a híd íves volt, 45-47 hajón állt. A hajóhíd ugyanis nevéből eredendően hajókon úszott, és a hossza a vízállástól változott, azaz ha magasabb volt a vízállás, a hidat újabb hajók, és arra épített pályaszerkezet hozzáadásával meghosszabbítottak.

Mivel a híd tulajdonképp a víz tetején úszott, a hajók csak akkor tudtak áthaladni, ha a hidat részben szétszedték, azaz ekkor a híd egyes részeit, a parthoz közelebbieket kinyitották, e darabjait eleve így alkották meg. A hidat általában naponta egyszer nyitották fel, így általában a nap legnagyobb részében használható volt. A hidat azonban minden év telén kiszedték, mivel a zajló jég a híd szerkezetét elpusztította volna, és csak tavasszal, a jég elvonulása után helyezték vissza. A két időpont között, ha a hatóságok engedték, csónakokkal lehetett átkelni, illetve ha a folyó teljesen befagyott (ami nem történt meg minden évben még a XVIII. század második felében sem), a jégen lehetett átkelni. Ezt a közlekedők biztonsága érdekében a hatóságok szigorúan szabályozták.

A hajóhíd tehát nem volt állandó, ez az alakjában is megmutatkozott az 1820-as években – pontosan nem tudjuk, hogy mikor, de 1821–1827 között – kiegyenesítették, ekkor már csak 43 hajó tartotta a szerkezetet.

A hajóhíd tulajdonosai a két város, Pest és Buda volt, azt azonban nem a város üzemeltette azt, kiadták bérletbe. A híd valójában jó üzlet volt, annak ellenére, hogy nagyon sokan mentesültek a hídvám fizetése alól, hiszen a hídon fizetni kellett, valójában nem a használatáért, hanem le kellett róni a Dunán való átkelés utáni vámot, amely Pest és Buda városokat illették.

A hajóhíd Barabás Miklós metszetén 1843-ban

A híd tökéletesen ellátta a feladatát, tulajdonképp elég is volt a két város közötti forgalom kiszolgálására, bár a XVIII. század közepén már a kormányzat egy második hajóhídban is gondolkodott. Ezt azonban a városok hevesen ellenezték, mivel nekik új hídra nem volt pénzük, viszont más szereplőt nem kívántak ebben az üzletágban látni. A második hajóhíd körüli vitában a városok kiszámolták, hogy mennyibe is kerülne egy új hajóhíd, a számítások szerint 17 000 forintba a felállítása, és évente 1500 forintba a fenntartása. A városok ekkor, a XVIII. század végén a meglévő híd után 16 150 forintot kaptak a haszonbérlőtől, tehát egy új híd a régi szerkezet éves jövedelmét felemésztette volna, amit a két város nem tudott kigazdálkodni.

A második hajóhidat tehát nem állították fel, ekkor valójában már egy állandó híd lehetősége foglalkoztatta a szakembereket, annak ellenére, hogy a Helytartótanács illetékes építészeti hatósága 1810-ben – tulajdonképpen a valóságnak megfelelően – kimondta, hogy az akkori technikai színvonalon Pest és Buda közé állandó híd nem építhető. A technikai fejlődés (nem itthon, hanem világszerte) csak az 1830-as évek végén érte el azt a szintet, hogy ide egy állandó hidat lehessen építeni.

Nyitókép: A hajóhíd (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)