Az 1920-as években a mindennapok részei lettek az addig csak sport- vagy katonai célból gyártott repülőgépek. A légi közlekedésben gyakorlatilag mindenki üzletet látott, annak ellenére, hogy a gépek viszonylag kicsik, hangosak, kényelmetlenek voltak, a repülés pedig kifejezetten drága volt.

A repülőgépeket és a repülést persze nem úgy kell elképzelni, ahogy ma gondolunk a több száz főt befogadó, több ezer kilométert átrepülő tömegközlekedési eszközre. A pár fős gépek néhány száz kilométert tudtak megtenni leszállás nélkül. Budapestről eljutottak mondjuk Bécsig vagy a Balatonig.

Repülőgép a Gellért térnél 1923-ban (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, ltsz, TFGY. 11036.1) 

A Balaton ideális célpont volt, hiszen viszonylag közel volt, de már aki sietett, annak megérte a repülés borsos felára a vasúthoz képest. Másrészt a Balaton vízfelületén egyszerűbb volt kialakítani leszállóhelyet a hidroplánoknak, és Budapesten sem volt gond, hogy a vízről felszálló gépek honnan induljanak vagy hova érkezzenek, hiszen itt volt a Duna.

Akkoriban szokás volt – azok körében, akik ezt megengedhették maguknak –, hogy míg a családfő hét közben dolgozott, a feleség a gyerekekkel a Balatonnál töltötte az időt, a férjek pedig a szombat esti vonattal utaztak a családjukhoz. Ennek a végét így jósolta meg a 8 Órai Ujság 1923. július 4-i száma, amikor a repülőjáratok indulását beharangozta:

„Megkezdődtek a repülőjáratok Pest és Siófok között, a szombati esti gyorssal érkező férjek helyett most mára repülő férjek lesznek divatosak és vége annak a biztonságnak, mely a monda szerint a siófoki asszonyok erényét könnyitette. Most már senki sem lehet majd biztos abban, hogy nem fog-e este hat után meglepetésszerűleg egy-egy hétköznap is a váratlan férj leereszkedni a felhőkből.”

Pilóták és szerelők az egyik Junkers F13-as előtt. A kor egyik legmodernebb repülőgépe volt (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, ltsz, TFGY. 2018.50.20.1) 

Persze az üzlet nemcsak a kikapós feleségeket ellenőrizni kívánó férjekre épített, hanem minden tehetősebb nyaralóra. A fővárosi elit ugyanis rendszeresen rándult le Siófokra, ahol akkoriban nemcsak a strand várta a felső tízezer tagjait, hanem három elegáns kaszinó is. A közlekedés viszont megoldatlan volt, a lapok beszámoltak olyan esetekről is, hogy a vonatokon nem volt elég első osztályú fülke, Budapesten nem volt elég bérkocsi az érkezők elszállítására, de olyanról is, hogy az autón a Balatonhoz érkezők sofőrjei egymás autójából lopták a benzint. (Rendes burkolt úthálózat és benzinkúthálózat akkor még nem nagyon volt.)

Azonban 1923 júliusától a tehetősek akár egy rövid repüléssel is elérhették a siófoki kaszinókat és az itteni éjszakai életet, hiszen elég volt csak a Ferenc József híd budai hídfőjéhez elhajtatni, és itt felszállni az Aeroexpress modern, négy utast óránként 160 kilométeres sebességgel szállítani képes egyik Junkers F13-as repülőgépére, hogy rövid idő alatt már a balatoni mulatóhelyeken legyenek. Az utazást a Nemzeti Újság tudósítója a lap 1923. július 3-i számában így mutatta be:

„Korán reggel a Ferenc József-híd mellett a hidroplán-állomást a menetkész gépek zaja veri fel, mire a jó budaiak seregestül tódulnak az indulni készülő Junkers-gépek közelébe. Motorpróba után Maier József igazgató-pilóta gépébe szállók. A gépmadár elindul s rohamosan emelkedünk, a magasságmérő gyorsan szalad a számok mellett el. Ercsi fölött vagyunk, közel háromezer méter magasságban. Jól bebújunk kabátunkba, mert itt bizony elég hideg van. Pilótánk, Maier igazgató, biztatóan mosolyog, szemei a ködös messziségbe fúródnak. Terepszemlét tart. Célunk a Balaton szemeivel azt keresi. Néhány perc s a Velencei tó fölött suhanunk el, rövid idő múlva már feltűnik a Balaton kenesei partja. Mind nagyobb és nagyobb lesz, majd teljes pompájával bontakozik ki a sötét víztömeg. Pilótánk itt lassan lejtésre állítja be a gépet s fokozatos siklóval szállunk a ragyogó víztükör fölé. A magasságmutató lassan-lassan halad a nulla felé. Siófok már előttünk terül el Néhány száz méter magasságban szép köröket írunk le, majd simán a vízre írünk a siófoki móló mellett.”

A Gellért téri hidroplánkikötő 1923-ban (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, ltsz, TFGY. 10332) 

A rendszeres repülések 1923. július 10-én indultak, viszont nem menetrend szerint jártak a repülők (ahogy például Bécsbe reggel 9-kor), hanem megrendelés esetén bármikor. A jegy ára oda vissza 80 000 korona volt. A légitársaság irodái a Gellért szállóban voltak, amelytől a repülőgépek néhány lépésre, a Dunán várakoztak. Ha azt vesszük, hogy négy utas esetén egy oda-vissza repülés 20 ezer koronába került fejenként, míg ugyanez első osztályú vasúti jeggyel 16 ezerbe, annyira nem is volt drága a szolgáltatás, főleg ha azt nézzük, hogy akár a Budapestre hazatérőket a vasút a 8 Órai újság által már idézett cikk szerint az alábbi szolgáltatással várta:

„Siófokon, szó nélkül adták ki tömegesen a nyolcezerkoronás elsőosztályú vasúti jegyeket a pesti vonatra, amelyen, mikor berobogott, összesen négy elsőosztályú félfülkét találtak az utasok. Két vagon fele volt mindössze első osztály, nyolc- ezer koronáért aztán ülhettek koffereken és vergődhettek a szűk folyosókon a kirándulók.”

A vállalkozás azonban nem volt hosszú életű, ugyanis nem igazán termelt nyereséget, így a járatok 1926-tól nem közlekedtek, és a céget 1930-ban megszüntették.

Nyitókép: Budapest egyik első repülőtere (Fotó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, ltsz, TFGY. 11598)