Már Szent István korában megtaláljuk a gyermekvédelem első csíráit Magyarországon, hiszen az uralkodó az árvák és az özvegyek ügyét törvényben támogatta. Hatóságilag szervezett lelencházak alapításáról azonban majd csak II. József hozott rendeletet 1784-ben. Az intézkedésnek azonnal voltak társadalmi következményei, ugyanis például Szlavnitzai és Lukai Sándor István az árva és elhagyott gyermekek számára az örökségéből egy lelencház létrehozását dotálta. Ezt a felajánlást továbbiak is követték.
A XIX. században az állam mind nagyobb szerepet vállalt a közegészségügyi, közoktatási, népjóléti és szociálpolitikai ügyek terén. Ahogy egy 1869-es híradás is tudatta: „A kormány körében lelenc gyermekek befogadására szolgáló intézetet terveznek, gyermekkórházzal összekötve.” A család nélkül élő gyermekek számának növekedése társadalmi okokra vezethető vissza: az iparosodás és a gazdaság fellendülésével a fiatalok a nagyvárosba költöztek, gyári munkásnak vagy cselédnek álltak, munkásszállásokon, hónapos szobákban éltek. Megváltozott a kapcsolatok jellege, és ezzel összefüggésben növekedett a nem kívánt, nem tervezett gyermekek száma.
Az árva gyermekek támogatásáról és gondozásáról először a karitász szellemében az egyházak gondoskodtak, valamint magánegyesületek, mely kezdeményezések az intézményes gyermekvédelem alapjait jelentették. Megalakult 1870-ben a Budapesti Első Országos Gyermekmenhely Egyesület (más néven az Országos Első Gyermek Menedék Egyesület). Létrejött 1885-ben a Szegény Beteg Gyermekek Egyesülete Szalárdi Mór vezetésével, valamint a Fehér Kereszt Egyesület, amely megépíttette a Tűzoltó utcai Fehér Kereszt Gyermekkórházat. Az 1896–97-ben emeltetett házat (ma Semmelweis Egyetem II. Sz. Tűzoltó utcai Gyermekgyógyászati Klinika főépülete) Hauszmann Alajos tervezte. Alapkőletételénél Ferenc József is jelen volt.
A két utóbbi egyesületből szerveződött 1895. március 15-én a Fehér Kereszt Országos Lelencház. Elnöke volt Károlyi Alajosné és Teleki Géza, védnöknője Stefánia trónörökösné. A Fehér Kereszt a beteg gyermekeket ingyen gyógyította, és az árvák és lelencek megfelelő gondozását is biztosította. A szülőket is támogatta, míg munkaképesekké nem váltak. Ugyancsak gondoztak várandós nőket is, anyagi segélyt nyújtva neik. Az intézetbe 0–14 éves korú gyerekeket vettek fel.
A Fehér Kereszt mellett ismert volt a Protestáns Országos Árvaház (1859), a Pesti Izraelita Leányárvaház (1867), a Pesti Izraelita Hitközségi Fiúárvaház (1869), a Mayer Ferenc Fiúárvaház (1887), a Báró Hirsch Árvalány-Menhely (1875). Tegyük hozzá azt is, hogy az árvaházak létrehozásának ügye nem mindenkit lelkesített. Szalárdi Mórt, a Rókus Kórház szülészetének orvosát, a Szegény Beteg Gyermekek Egyesületének vezetőjét támadások is érték. Az ellenzők ugyanis attól tartottak, hogy az árvaház intézménye felmenti az anyákat a felelősség alól, ezért növekedni fog az elhagyott gyermekek száma. Mindezt németországi statisztikákkal is alátámasztották.
Mérföldkő volt a hazai gyermekvédelemben, hogy Széll Kálmán miniszterelnök kezdeményezésére a parlament elfogadta a gyermekvédelmi törvényt 1901-ben. A jogszabály egyik fő intézkedése az volt, hogy minden nagyobb városban gyermekmenhelyet kell felállítani. Létrejött 1903-ban a Budapesti Magyar Királyi Állami Gyermekmenhely (másként a Budapesti Állami Gyermekmenhely), melynek élére Széll Kálmán Ruffy Pált nevezte ki. Körmendiné Pók Zsófia kutatásaiból tudjuk, hogy az igazgató nagy elszántsággal és lelkesedéssel kezdte meg a munkát. A gyermekmenhely saját épület híján először a Fehér Kereszt Tűzoltó utcai házában működött. Az összesen 21 990 korona bérleti díjért rendelkezésre állt négy szoba, ezenfelül külön helyezték el a beteg gyerekeket, de voltak termek anyáknak és újszülöttjeiknek is. Az első évben a menhely 120 nagy ággyal, 120 csecsemőággyal, 19 gyermekággyal összesen 5892 gyermeket fogadott.
A cél a családba helyezés volt: vagyis az, hogy a gyermekek minél hamarabb családba kerüljenek, és minél kevesebb időt töltsenek az intézményekben (a fővárosin kívül 16 városban hoztak létre állami menhelyet). Ezért az egészséges, gyógyításra nem szoruló gyerekeket vidékre helyezték ki nevelőszülőkhöz, az ellátásukat pedig ellenőrizték. A tartósan beteg, alulfejlett, ápolást és orvosi gondozást igénylő gyerekek Budapesten maradtak. A továbbiakban évi közel 2000 gyermek került a fővárosi Menhely gondozásába.
Fontos állomás volt, hogy 1907-ben elkészült a gyermekmenhely saját épületegyüttese Ybl Lajos tervei alapján egy 4500 négyszögölnyi területen, az Üllői út 86. szám alatt. A ház már az első évben fogadta a kis lakókat, bár az avatóra csak 1908-ban került sor. Az Üllői útra nézett a kétemeletes igazgatósági épület, az udvar bal oldalán állt a „megszállóház”, az udvar jobb oldalán a sebészet épülete, míg a főépülettel szemben a belgyógyászat épülete kapott helyet. A Delej utcai határvonalon kapott helyet a fertőzőpavilon, valamint a ravatalozóépület. A menhely összesen hat épülete közül a legfontosabb a megszállóház volt, ahova az egészséges, Budapesten csak átmenetileg tartózkodó gyerekek kerültek (ők egy-két nap után már tovább is mentek vidékre).
Kialakításában a több, különböző méretű szobával, fürdő- és mosdószobával rendelkező Menhely a kor minden igényének megfelelt. Volt központi fűtés, modern villanyvilágító, villámhárító, telefon és villanyos csengő. A főépületet Róth Miksa által festett ablakok díszítették. Ligeti Miklós jegyezte a homlokzat figurális díszeit, a külső homlokzatra Zsolnay-féle majolikadíszek kerültek, a kertet Hein János tájkertész tervezte.
Ruffy Pál 1914-ben tartott előadásában így határozta meg a gyermekmenhelyeket: „Az állami gyermekmenhely az az intézmény, mely az elhagyatott gyermeket a saját kezdeményezéséből, vagy mert az arra illetékes hatóság oda utalta, felveszi és a számára körülhatárolt területen elhelyezéséről gondoskodik. Az állami gyermekmenhely három feladatkört tölt be: az egyik, hogy felveszi a gyermeket; a második, hogy visszatartja mindaddig, míg kihelyezéséről gondoskodik; a harmadik, hogy a beteg gyermeket gyógyítja.”
A későbbi igazgató, Barabás Zoltán feljegyzéseiből tudjuk, hogy az I. világháború és a Tanácsköztársaság idején rengeteg gyerek került a menhelyre, nemcsak árvaság miatt, de a pénztelenség és a nyomor okán is. Akkortájt szinte élhetetlen volt az intézet a zsúfoltság miatt, nem is beszélve a fertőző betegségekről, az alultápláltságról. Nevelőszülő a szegénység miatt egyre kevesebb jelentkezett, így a családba helyezés is problémát jelentett.
A gyermekotthon nevét 1918-ban Magyar Állami Gyermekmenhellyé változtatták, a Tanácsköztársaság idején pedig néhány hónapig a Magyar Tanácsköztársaság Gyermekkórháza néven működött. Egyre kevesebb pénz jutott a gyermekek ellátására, nemcsak a fa és a ruha, de az alapvető élelmiszerek is hiányoztak. Jól mutatja a helyzetet, hogy egy ágyban az idő tájt már 2-3 gyermeket szállásoltak el. Ebben a kétségbeejtő helyzetben a Népjóléti Minisztérium Pestszentlőrincen és Hűvösvölgyben is ideiglenes szállásokon fogadta a gyermekeket.
A világháború viszontagságait követően lassan rendeződtek a viszonyok. Sőt, 1925 nyarán már nyaralni is vitték a gyerekeket Egerbe. Ekkor már gondozói tanfolyamok is működtek. A kétéves képzésnek a 4 polgári iskola volt az előfeltétele. Elsősorban óvónők, tanítónők jelentkeztek, akik nemcsak presztízshez, de meglehetősen magas fizetéshez is jutottak. A betegeskedő gyermekek oktatását megoldandó, 1928-tól egy tanítónő is működött az intézetben, majd egy óvónőre és négy tanítónőre bővült a pedagógusok létszáma hamarosan.
A II. világháborúban a gondozottak egy részét vidékre menekítették, másik részük Barabás Zoltán családjával Budapesten maradt és kapott szállást. A harcok során az épületegyüttes számos sérülést szenvedett. A háborút követően az első intézkedések között volt a névváltoztatás: a Menhely neve 1949. január 1-től Állami Gyermekvédő Intézet lett. A Menhely már korábban is végzett gyógyító tevékenységet, 1953-tól pedig az állami vezetés úgy döntött, hogy teljesen kettéválasztja a gyermekvédelmi és a gyógyító funkciót. Az intézmény nevét 1954-ben Bókay János Gyermekkórházra, majd 1957-ben Heim Pál Gyermekkórházra változtatták.
A gyermekvédő intézet előbb a Donát, majd az 1960-as években a VIII. kerület, Alföldi utca 9–13. szám alá költözött át, ahol ma a Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szolgálat működik.
A Heim Pál Gyermekkórház átépítésének terveit, benne a Menhely eredeti, Üllői úti igazgatósági épületének lebontását 1975 szeptemberében hagyta jóvá a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága. A döntést akkor azzal indokolták, hogy az épületek elavultak, állapotukon a metróépítés is rontott. Ekkor már folyamatban volt az 555 férőhelyes kórház konyhájának és üzemi étkezdéjének alapozása, a főépület bontását azonban csak azt követően kezdték el, hogy felhúztak egy új, ideiglenes igazgatósági épületet (a későbbi nővérszállót) a Delej utcai oldalon.
„A bontókalapács már kicsipkézte az Üllői úti Heim Pál kórház főépületét: januárban felrobbantják az épületet, s végképp eltűnik a hajdani Állami Gyermekmenhely” – olvashatjuk a Népszabadság 1978. december 30-i számában, tehát az épületet 1979-ben bontották el. Az Üllői út 86. szám alatt, a régi menhely főépületének helyén ma a Heim Pál Gyermekkórház modern központi épületét találjuk.
Nyitókép: A Budapesti Magyar Királyi Állami Gyermekmenhely főépülete az Üllői úton (Forrás: oszk.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció