Miután Tisza Kálmán miniszterelnök előterjesztése alapján az Országgyűlés megalkotta az 1884. évi XIX. törvénycikket az állandó országház létesítéséről, és esztendőről esztendőre pénzt tettek félre a munkálatokra, 1885. október 12-én kezdetét vette az építkezés, a kivitelezés. A közvélemény, az építészszakma és a sajtó folyamatosan figyelemmel kísérte az építkezés körüli eseményeket.
A politikai elitben pedig megfogalmazódott a kívánság, hogy a millenniumi ünnepségek idejére már álljon készen az építmény, hogy ünnepélyes díszülést tarthassanak benne. Steindl Imre, a tervező és a kivitelezés egyik vezető felügyelője nem is tartotta lehetetlennek az óhaj teljesítését, meg is határozta, hogy mely épületrészek készüljenek el addig.
Amikor 1884-ben elfogadták a Steindl tervein alapuló törvényt, akkor a beruházás költségeit 9,5 millió forintban határozták meg, a képviselőházban már azt is sokallták, a törvényben a hitelfelvétel lehetőségét is megengedték. A bokrétaünnep napjaiban, 1894-ben már 12,5 millió forint kiadást prognosztizáltak, főleg azért, mert a honfoglalás 1896-os megünneplése miatt sietni kellett, s ennek megvolt a maga ára. A korabeli sajtó minden részletről tájékoztatta az olvasóközönséget, így a társadalmi nyilvánosság előtt zajlott az építkezés.
A bokrétaünnep a középkorba, német eredetre vezethető vissza. Az építkezések folyamán egy-egy fontosabb munkaszakasz elvégzését ünnepelték meg az építők és a megrendelők, illetve az építés szellemi vezetői. A XIX. század végén Magyarországon ezt az ünnepélyes aktust az építmény tartószerkezetének elkészítésekor tartották meg, és alapvetően a fizikai munkát végzőket ünnepelték.
Társadalmi értelemben hogyan látták a kortársak a leendő országgyűlési palota bokrétaünnepét? A választ maguk adták meg erre. „Habár ez ünnep par excellence munkásünnep, s kell hogy ez legyen, de azért az építők, az építkezést vezetők és intézők, noha még sok szellemi munka végzése vár reájuk, noha gyakran még nehéz gonddal kénytelenek a jövő felé nézni, a honnan még sok, megoldást igénylő föladat tekint feléjük, e napon félretéve gondjaikat, részt vesznek a munkások ünnepén és örvendenek az örvendőkkel” – írta le ezzel kapcsolatos véleményét Steinhausz László építész, királyi főmérnök az ünnepség napjaiban.
Az Építési Ipar című hetilap így számolt be az ünnepség előkészületekor tett jutalomosztási tervekről: „Nyolc esztendei serény munka után az állandó országház főpárkánya elhelyeztetvén, f. é. május 5-én szombaton, délután 4 órakor a szokásos bokrétaünnepet meg fogják tartani. A miniszterelnök, az Építési Végrehajtó Bizottság javaslata alapján engedélyezte, hogy ez alkalommal a pallérok és munkások között, – a kik javarészt az építkezés kezdete óta ott dolgoznak – jutalomdíjak fejében összesen 10.000 frt kifizettessék.”
Mit láttak 1894 tavaszán az építmény közelében elhaladó vagy a budai Duna-partról áttekintő emberek, milyen készültségi állapotban volt a parlament leendő épülete?
„Már ma is kápráztató impozánssággal emelkedik a Duna partján. A nagy építkezésről, mely […] szakadatlanul folyik, fogalmat ad az, hogy az uj országháza palotája 270 méter hosszasság, és 120 méter szélesség mellett mintegy 17 és fél ezer négyzetméter területen épült. A főpárkányzat magassága a járótól 25 méter, a kupola csúcsáé 95 és fél méter. Van rajta valami 2000 ablak, vagy 700 ajtó, s a fölhasznált tégla száma meghaladja a 45 milliót!”
Ilyen előzmények után került sor 130 esztendővel ezelőtt, 1894. május 5-én, szombaton délután a bokrétaünnep megtartására. Az épület falait, illetve az azt körülvevő állványzatot zászlók tömegével ékesítették fel. A déli homlokzat fölé – amely előtt manapság gróf Andrássy Gyula miniszterelnök lovas szobra áll – óriási táblát helyeztek, az alábbi felirattal:
„Éljen ő felsége I. Ferenc József apostoli király, Erzsébet királyné, dicső nagyasszonyunk, Wekerle Sándor miniszterelnök, a magyar kormány, Tisza Lajos gróf, a végrehajtó bizottság elnöke és annak tagjai, Steindl Imre műegyetemi tanár, művezető építész, Szumrák Pál miniszteri osztálytanácsos, Ney Béla miniszteri osztálytanácsos, műszaki ellenőr, Tandor Ottó építész, művezető-helyettes, Steinhausz László építész, királyi főmérnök és ellenőrhelyettes, a művezetőség tagjai, Hausmann Sándor építési vállalkozó, a Hozspach A. fiai cég, Weisenbacher Endre építőmester, Hörcher József kőműves főpallér, Kaiser János kőműves főpallér-helyettes, Haschek János kőfaragó főpallér, a segédpallérok és munkások mind, a kik e nagy mű létrehozásában részesek.”
Az állványokat és az építmény homlokzatát drapériával takarták le. A palotaépület előtti téren – a mai Kossuth teret akkor még Tömő térnek hívták – dísztribünt állítottak fel, de maga a tér nem maradt szabadon, hatalmas faragott kőtömbökkel volt tele. A kormányt Tarkovich József miniszterelnökségi államtitkár és néhány miniszteri tanácsos képviselte, meghívót küldtek Wekerle Sándort miniszterelnöknek is, de ő nem tett eleget az invitálásnak, és nem jött el Tisza Lajos gróf sem. De eljött a műszaki irodaszemélyzet, a végrehajtó bizottság, az ellenőrző szervezet tagjai, a közreműködő építési vállalkozók.
Az építőmunkások, körülbelül 700–800 ember délután négy órakor katonazenekarral az élen, zászlókat lengetve felvonult az épület párkányára, onnan figyelték a dísztribünt, és hallgatták meg a szónokot.
A fal szélére kiállt Hörcher József főpallér, „teljes estélyi frakkos öltözetben, de mely elébe fehér kötény volt kötve”. Fehér kesztyűs kezében tartotta beszédét, amelyet hangosan felolvasott, összefoglalta az építkezés addigi történetét, majd poharát a király egészségére ürítette. A bokrétaünnepi szokásokhoz híven a kiürített poharat elhajította, amely nagy csörömpölés közepette összetört az alant fekvő köveken. Mindezt mozsárágyúk díszlövései követték, a katonazenekar pedig tust húzott.
A főpallér ezt követően egyenként köszöntötte a dísztáblán szereplő összes nevet, és mindegyik után kiürített és a mélybe vetett egy poharat. Arról nem szóltak a híradások, hogy Hörcher József mennyire rúgott be a sok áldomástól. Egy kivétellel az összes ledobott pohár összetört. Az nem számított jó előjelnek, ha egy pohár nem tört össze, de ebben az esetben azt Szumrák Pál rögtön megvásárolta és szuvenírként hazavitte, erről írt a Budapesti Hírlap. A Pesti Hírlap helyszíni tudósítója szerint azonban három pohár maradt sértetlen a ledobás után, de ezek sorsáról az újságíró már nem jegyzett fel semmit.
A napilapok megjegyezték, hogy az építőmunkások többsége felvidéki tót volt, akik nem értették a főpallér beszédének minden részletét, és akkor is éljeneztek, amikor nem kellett volna.
Steindl Imre mellett Tandor Ottó művezetőt dicsérték, mivel a legnagyobb része kettejüknek volt abban, hogy az építkezés jó ütemben haladt. Előbbinek életrajzi elemeit is bemutatták a lapok.
Az építőmunkások a katonazenekar muzsikájától kísérve lemasíroztak a párkányról, és a téren zenés mulatságot tartottak. „A derék munkásoknak jó kedvük volt, mert a heti béren kívül fejenkint 4–10 forint jutalmat kaptak.” A 10 ezer forint így oszlott meg közöttük. A munkások mellett azonban a tisztviselők egy része között is szétosztottak 6 ezer forintot.
Az építkezés, a palotaépület külső és belső díszítése, dekorálása, berendezése még sok évig tartott, és csak 1902 októberében költözött be az Országházba a képviselőház a Sándor utcai ideiglenes épületéből és a főrendiház a Magyar Nemzeti Múzeum díszterméből, ahol addig az üléseiket tartották. Steindl Imre azonban élete fő művének teljes befejezését és az átköltözést már nem érte meg.
Nyitókép: A bokrétaünnep 1894. május 5-én (Forrás: Az Építési Ipar)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció