A Perci és Schacherer nevű társas vállalkozás volt a Fehérvári úti kábelgyár elődvállalata, melyet 1883 decemberében alapított Perci Mór Károly budapesti kereskedő és Schacherer Károly Frigyes Jakab német származású mérnök. Kezdetben Perci és Schacherer Első Magyar Távírdasodrony és Kábelgyár néven a Szigony utca 21. alatt működött. Az úttörő és Magyarországon egyedülálló gyár termékeit már a második évben elismerték: a kormánytól kedvezményt kapott, a közmunka- és közlekedési miniszter pedig minden állami vállalatot – különösen a vasút és a posta területén – felhívott, hogy a szükségleteit a gyártól rendelje meg, de magánszemélyeket is kiszolgáltak, akik otthonukban távírót vagy telefon kívántak beköttetni. A szigetelt drótok és kábelek gyártása mellett 1894-ig mindennemű elektrotechnikai cikkeket is árultak. A vállalat több szabadalmat is jegyzett a vezetékek, szigetelések területén.
Budán, a Fehérvári úton tervezték új üzemük létesítését, melyhez a 6324 négyszögöles – közel huszonháromezer négyzetméteres – területet 1898-ban vásárolták meg. Mindennel felszerelt gyárukat 1900-ben építették fel, szeptemberben már működött a gyár. Az új gyárat már részvénytársasági formában kívánták üzemeltetni, ugyanis ez volt a feltétele annak, hogy az állami kedvezményeket megkapják. Ezért 1900. december 22-én megalapították az Első Magyar Kábelgyár Perci és Schacherer Részvénytársaságot. A 800.000 koronás tőke túlnyomó többségét a korábbi vállalat szabadalmai, gépei, berendezései, nyersanyagai, valamint a budai gyártelep tette ki, melyekkel Perci Mór szállt be a társaságba, míg Schacherer százezer koronát fektetett be. Az igazgatóság a két alapítóból állt.
Fő termékük az erősáramú szigetelt kábelek mellett a védjeggyel ellátott Perci-féle gyengeáramú gyűrűs ikervezeték volt, melyet minden telefonban alkalmaztak, amelyet 1900-tól bekapcsoltak a hálózatba, de még olyan apró cikket is gyártottak – gomblyukkötő drót – amelyet korábban importálni kellett.
Ennek ellenére az osztrák iparra nehezen vették fel a versenyt, habár a termékük minősége azonos volt. Különösen a bécsi Siemens&Halske jelentősen a termelési ár alatt kínálta az áruját Budapesten, ezért a Perci és Schacherer 1904-ben körlevelet tett közzé az újságokban, hogy amilyen áron az osztrák terméket ajánlják az ügynökök, ők is azon az áron vállalják a kábelek előállítását, azonos minőségben. Hazai elsőségüket szabadalmak megszerzésével is igyekeztek kivívni.
A vállalat élen járt a szabványosításban, különösen az erősáramú vezetékekkel kapcsolatban. Szorgalmazták, hogy a gyengébb osztrákkal szemben csak magyar típusú szigetelőt lehessen hazánkban használni. A másik két magyar kábelgyárral, a budapesti Felten és Guilleaume-mal és a pozsonyi Kábelgyár Részvénytársasággal 1911-ben megegyeztek, hogy erősáramú vezetékeiket a Magyar Mérnök és Építés Egylet szabványai szerint gyártják, és hogy termékeikbe nemzeti színű és az adott gyárra utaló színes fonalat fűznek.
Fontos volt – különösen az erősáramú vezetékekkel kapcsolatban – a villanytelepek tűzbiztonsága, így a megfelelően lefektetett, egységes szabványok használata és megújítása mellett a hazai kábelgyárak vulkanizált gumiereket kezdtek előállítani. Ezért a Fehérvári úti gyárat 1912-ben egy gumihengerelő üzemrésszel jelentősen bővítették, majd piacra dobták a Danubit-szalagot, mellyel a villanyszerelők egyszerűen szigetelhették a kötéseket. A villanyszerelésben nélkülözhetetlen bergmanncsövet 1922-től állítottak elő.
Az I. világháború idején fontos szerep jutott nekik is a hadsereg kommunikációjának fenntartásában, azonban 1919–1920 fordulóján a gyár szénhiány miatt több hónapig szüneteltette üzemét.
Perci Mór fia, Perci Imre okleveles vegyészmérnök, aki korábban a gyár cégvezetője, majd üzemvezetője volt, 1920-ban helyet kapott az igazgatóságban, ugyanekkor az alaptőke felemelését határozták el. A társaság jelentős nyereséget ért el 1920-ban és 1921-ben, azonban már ekkor látszottak gondok a vezetésben. Mind ez idáig a Magyar Kábelgyár Rt. lényegében egy családi vállalkozás volt, hiszen a részvények összessége a két alapító, Perci Mór és Schacherer Frigyes kezében volt – azonban Perci részvénytöbbséget szerzett, és majoritásával élni is kívánt. Perci a többségével a műszaki igazgatói és igazgatósági állásából elmozdította Schacherert, akinek nem tetszett, hogy kirakták a saját gyárából, kizárták a döntésekből, illetve ki akarják forgatni a vagyonából, ezért bírósághoz fordult.
A Perci-féle igazgatóság 1923 decemberében rendkívüli közgyűlést hívott össze egy újabb nagy összegű tőkeemelés tárgyában. Itt a kisebbségi részvényes Schacherer hangosan tiltakozott, mire rendőrrel vezettették ki a teremből – ezt követően megszavazták a tőkeemelést. Perciék végül sikeresen szorították ki Schacherer Frigyes műszaki igazgatót az üzletből, az 1920-as évek elején Perci Károly volt a gyárigazgató-elnök, vezérigazgató, Perci Imre a műszaki igazgató.
Hogy végül is mire ment ki a játék, az csak a következő évben derült ki: a pozsonyi Kábelgyár Rt. – melynek budapesti telepe szintén a Fehérvári úton volt – 1924 májusában felvásárolta a cég részvényeit, majd a júniusi közgyűlésen törölték az alapítók nevét a cégnévből, a régi vezetés lemondott, helyüket a pozsonyi vállalat igazgatói vették át.
A két cég hivatalos összeolvadása 1926-ban következett be, ekkortól a Fehérvári úti gyártelep neve Kábelgyár Részvénytársaság lett. Ide helyezték a gummongyárat is, ahol Futurit néven műgumit – egyfajta korai műanyagot – állítottak elő, melyből hő- és tűzálló szigetelőanyagokat, alátétlapokat, telefon- és rádióalkatrészeket sajtoltak. De készültek az anyagból kávés- és teáscsészék, poharak, evőeszközök, fogantyúk is. Az egyesüléssel a gyárhoz tartozott a szintén a Fehérvári úton működő szigetelőcsőgyár is. A Kábelgyár Rt. a Fehérvári úton 1928-ban kétemeletes irodaépületet építtetett a Pittel és Brausewetter céggel, így a gyár területére költözött az igazgatóság a Belvárosból. 1930-ban felvásárolták a Barázda utca mentén a szomszédos, egészen a Szerémi útig tartó területen működő Kőműves Rt.-t, amely ingatlanok adásvételével foglalkozott – így lényegében megduplázták a gyártelepet.
Az 1930-as években a gyár egyik nagy kábelmegrendelője ismét a Magyar Posta lett. 1931-től kezdték alkalmazni a hő-, víz- és saválló bakelitet. Gyártottak belőle például elektromos alátéteket, aljzatokat, fedeleket, telefonkagylókat, rádióházakat, textilipari orsókat, WC-ülőkét és vízöblítőt, ajtó- és ablakkilincseket, cigaretta- és hamutartókat és még számtalan más mindent – a toalettberendezési tárgyakra a Hygienit márkanevet vezették be. A futuritból pedig kabátgombokat állítottak elő. A gyártás biztosítására megszerezték a német Bakelit cég szabadalmát, és jelentős befektetéssel megszervezték, hogy 1935-tól a bakelit alapanyagait (műgyanta préspor) is a gyár kebelében állítsák elő. Ehhez hasonlóan 1936-ban hanglemezgyártó üzemet állítottak fel, melyet galvanizálóval is felszereltek a hangfelvételek kidolgozásához – itt állították elő a kiváló minőségű Telefunken- és Pátria-hanglemezeket. A meglévő gyárépületeket 1938–39 fordulóján emelettel bővítették, így 8200 négyzetméterrel gyarapodott a telep, ahol három-négyszáz ember dolgozott.
A tulajdonosi szerkezetben az 1930-as évek közepén változás állt be. 1935-ben egy brünni nagybank vette meg a pozsonyi kábelgyár részvényeinek többségét, mely addig egy osztrák banké volt. Ennek egyenes következménye volt, hogy 1936-ban a cseh bank eladta a budapesti kábelgyár többségi részesedését a Felten és Guillaume magyarországi kábelgyárnak. Nem ezzel összefüggésben, de ugyancsak 1936-ban tért vissza a gyár vezetésébe egy ismert név. Ifjabb Schacherer Frigyes főmérnök, a műanyagipar megszervezője, az alapító fia 1918-ban az Első Magyar Kábelgyárnál kezdte pályafutását, most ügyvezető igazgatóvá nevezték ki. Megjegyzendő, hogy idősebb Schacherer Frigyes, aki nem sokkal fia kinevezése előtt hunyt el, 1927-től helyet foglalt a gyár felügyelőbizottságában.
Persze attól még, hogy Futurit és Bakelit nevű termékeivel élenjáró volt a hazai műanyagiparban, a Kábelgyár Rt. első számú termékei a drótok, kábelek és egyéb villamossági felszerelések voltak, melyekből jelentős exportbevétele származott, de fő hazai felhasználói – a Magyar Posta, a MÁV és a Beszkárt – az 1930-as, 1940-es években is mind több megrendeléssel halmozta el a gyárat, mely a II. világháború idején bekapcsolódott a haditermelésbe.
Budapest ostromakor a négy kábelgyár közül ez a gyártelep sérült a legkevésbé, a gépek is épek maradtak, így már 1945 elején bekapcsolódhatott az újjáépítésbe. A magyar kábelipar – melynek mindhárom nagy gyára korábban osztrák–német érdekeltség volt – a II. világháború után szovjet irányítás alá került. Miután a Fehérvári úti gyártelep 1952-ben ismét visszakerült magyar tulajdonba, felvette a két iparági profilját jobban tükröző Kábel- és Műanyaggyár nevet.
A gyár a háború után is ment tovább az 1930-as években kiépített úton. Az itt gyártott kábelek és drótok fontosak voltak a villamosítás és a telefonhálózat kiépítése terén, ugyanakkor eltérő profilú üzemek részére szállítottak különböző termékekhez alkatrészeket – például a termoszhoz bakelitpoharat, a gázmérőhöz váltókorongot. 1955-tól új műanyag termékeket vezettek be: műfa és üveggyapot lemezt gyártottak, polisztirolból toalettszettet, sakkot, dominót, turistadobozt állítottak elő. Különleges együttműködésük volt a könnyűiparral: textíliát műanyaggal itattak át, megteremtve a textilbakelitet – ebből műanyag csapágyat állítottak elő, amellyel a szövő- és fonógépeken cserélték fel a fém alkatrészeket.
És természetesen fontos terméke maradt a gyárnak a hanglemez. Kezdetben főként az 1930-as években készült felvételek, a régi His Master’s Voice gramofonlemez-présmatricák alapján állították elő továbbra is a lemezeket, 1954 első hónapjában például harmincezer példányt – operával, tánczenével és mesével –, majd 1955 folyamán megkezdték a mikrobarázdás lemezek gyártását is.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat azonban 1954-ben monopolhelyzetbe került, a maga körébe vonta a hanglemezkiadást és a gyártás irányítását, a régi matricák (anyalemezek) használatát pedig megszüntették. Csak a vállalat által ellenőrzött felvételeket állíthatott elő a kábelgyár keretében felállított Budapesti Hanglemezgyár – melynek igazgatója, főmérnöke és főkönyvelője megegyezett a kábelgyáréval. A hanglemezgyártás négy minisztériumhoz és két vállalathoz tartozott, mégis egyedül a Kábel- és Műanyaggyár gyártott hanglemezeket Magyarországon. A technikai hiányosságok miatt azonban kevés lemez készült, a felvételek közül sokat nem lehetett lemezre írni, még a jó minőségű csehszlovák nyersanyaggal sem. Ezért 1955 elején új galvanizálóüzemet létesítettek, és fröccsöntéssel kísérleteztek. Az új technikáknak és gépeknek köszönhetően javult a minőség és a mennyiség, az opera- és operettlemezek mellett itt készítették többek között az 1957 elején népszerű Honvágy-dal lemezeit is.
Még nagyobb ugrást jelentett, hogy 1958-ban külön üzemrészt létesítettek, melybe négy modern, svéd automata prést szereztek be, négyet pedig házilag állítottak elő – az egyre növekvő hazai és export igényeket azonban sohasem sikerült kielégíteni.
A gyár beépített területe 1950 és 1955 között az ötszörösére nőt, ezernyolcszáz ember dolgozott itt. Ezt követően is folyamatosan bővült a gyár, 1956-ban új eljárást fejlesztettek ki a telefonkábelek szigetelésére: az acetilezett pamut (izopa) előállítására új üzemrészt építettek. Egyik első megrendelésükként a kantoni telefonközponthoz szállítottak izopazsinórokat. Felsorolni is lehetetlen azt a három-négyezerféle cikket, amelyet itt gyártottak a különböző összetételű műanyagokból – például telefonburkolatokat, autóvillamossági felszereléseket, fékbetéteket, mérlegeket, sakkfigurákat, fecskendőket, vízcsapokat, borospoharakat, üvegkristály hatású tálcákat, egyéb konyhai és fürdőszobai felszereléseket – a fémet kiváltó műanyag csapágyak mellett. Alapanyagként használtak többek között polietilént, polisztirolt, poliamidot – de ezek többsége a Német Demokratikus Köztársaságból és Csehszlovákiából, illetve a mikrobarázdás lemezhez szükséges PVC Nagy-Britanniából érkezett.
A lemezek és a műanyag háztartási cikkek mellett fő termékeik az elektromos szigetelések, erős áramú kábelek, zsinórok voltak, a gyár termelésének háromnegyedét a műanyag gépalkatrészek, csapágyak, fogaskerekek adták.
A gyártelep rekonstrukciója 1958-ban indult meg, ennek keretében új gépeket kapott a vállalat: acélsodró gép, csőtekercselő, gumikeverő, több bakelitprés, fröccsgép és kenőgép a rétegelt lemezek előállításához. Átalakították a technológiáját, energiarendszerét, valamint 1962-re felépült a hatszintes présalapanyag-gyártó üzem is, ahol műgyantát, lakkot és bakelitport állítottak elő, hogy kevésbé szoruljanak importra. 1965-től már az építkezéseknél használt bergmanncsövek helyett is műanyag védőcsöveket állították elő.
A rekonstrukcióval együtt profiltisztítást is végrehajtottak. 1964-ban a kábelgyártást a Magyar Kábelművek, a könnyebben gyártható műanyag közszükségleti cikkek előállítását vidéki vállalatok vették át, viszont beolvasztották a hanglemezgyárat, ide csatoltak egy sashalmi és egy kiskunfélegyházi üzemegységet, később több vidéki üzemet is létesítettek. Ugyanekkor a vállalat neve is megváltozott: Villamosszigetelő és Műanyaggyár lett. Termékpalettája leegyszerűsödött: műanyag villamosszigetelőket, masszákat, ragasztóanyagokat, gép- és járműipari alkatrészeket (műanyag fékbetéteket, csapágyakat, szerszámokat, akkumulátor alkatrészeket), valamint hanglemezeket gyártottak itt.
1976-ban végül a hanglemezgyártó vállalat is önálló üzemet kapott, Dorogon építették fel az új hanglemezgyárat. Ettől kezdve a gyár fő termékei az akkumulátor-alkatrészek lettek, melyeket exportált is. Habár korábban is készítettek ilyeneket keménygumiból sajtoltással, miután az 1970-es években Magyarországon is elkezdtek akkumulátort gyártani, a műanyaggyár is fejlesztett. 1978-ban új fröccsöntő gépeket szereztek be az akkumulátoredények polipropilénből való készítéséhez, emellett 1979-ben Kelet-Európában elsőként vezették be az elektronikai iparban használt, hőre zsugorodó műanyagcsövek gyártását Kontrakten néven. A százéves gyár az 1980-as években könnyű kivitelű vezetékcsatorna-rendszert fejlesztett ki, amely segítségével vésés nélkül lehetett a villanyvezetékeket vezetni.
A budapesti gyár 1987-ben világbanki hitelt kapott. Ebből gyártócsarnokot építettek, ahol akkumulátorok műanyag elemeit készítették, a gyártási struktúra teljes modernizálását azonban 1990-re sem sikerült keresztülvinni. A vállalatot 1996-ban a dolgozókból és a vezetőkből álló csoportnak privatizálták, a vidéki egységek önállósodtak.
A Fehérvári úton gyártott termékekkel főként az építőipart szolgálták ki 2015-ig, amikor is a régi épületekben elavult technikával való gyártást beszüntették, a helyiségeket különböző árusító- és raktározócégeknek adták bérbe – egészen 2024-ig. Ez év elején a Fehérvári úti főépületben lévő üzletekre kikerültek a „zárva” és „elköltöztünk” táblák. 2024 első felében megkezdődött a gyártelep bontása, hogy helyén lakóépületeket létesítsenek.
Nyitókép: Az egykori kábelgyár a Fehérvári úton (Fotó: Pápai Tamás László/pestbuda.hu)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció