Pest 1820–1821 tele. A hajóhidat szétszedték, és a zajló Dunán a csónakok sem kellhettek át, mert az alig 300-350 méteres út életveszélyes volt. Ha teljesen befagyott volna a folyó, akkor lehetett volna közlekedni rajta, de a zajló jég miatt mindenki előtt lezárult az átkelés.

Ez a pesti és a budai élet velejárója volt, az itt élőknek, az utazóknak ezzel számolniuk kellett. A folyón átkelni semmiképp nem lehetett, itt nem számított a rang, a befolyás vagy a pénz.

A pest-budai hajóhíd egy angol ábrázoláson (Smith, Robert: Personal narrative of a ten years' mission in Hungary, forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Ezt annyira szigorúan vették, hogy 20 évvel korábban, 1800 januárjában, amikor József nádor és felesége bált adott Budán, és megindult a jégzajlás a Dunán, ki kellett várniuk, míg az átkelés biztonságossá vált, annak ellenére, hogy igen befolyásos emberek ragadtak a budai oldalon.

Valójában ez a kellemetlen állapot évente pár napot jelentett csak, tavasztól őszig a hajóhíd, télen, ha lehetőség volt, akkor csónakok, vagy ha befagyott a folyó (ami a XIX. században azért sűrűn, ha nem is minden évben előfordult), akkor a jégen, egy ott kijelölt és karbantartott sávon lehetett közlekedni. Ám voltak napok, amikor a zajló folyó úszó jégtáblái miatt a hatóságok megtiltották az átkelést.

Ezért kellett az ekkor 29 éves huszárkapitánynak megállnia, pedig az útja sietős volt. Ugyanis apja 1820. december 13-án Bécsben elhunyt, ám erről fia, a Biharkeresztesen, az ezredénél lévő katonatiszt csak egy héttel később értesült.

A zajó Duna nagyon veszélyes, nemcsak csónakokat, de akár hidakat is el tud pusztítani (Fotó: Fortepan/Képszám: 25370) 

Egy héttel később, miután ügyeit rendezte, el is indult Bécsbe, két nappal később már Pesten járt. Ám ekkor közbeszólt a Duna. A csónakosok jobban féltették az életüket annál, minthogy hagyják magukat megvesztegetni, ezért a katonatiszt kénytelen volt egy barátjánál megszállni. Naplójában így írta meg az eseményt:

„1821. 01. 01 – Az ezredtől oly gyorsan, ahogy csak tudtam, Pestre jöttem, hogy itt egy fél napot töltsek, s aztán pihenés nélkül Bécsbe utazzam. Nem hoztam mást magammal, csak egy uniformist és útiruhát. Minden egyebem Bécsben maradt. A Duna megakadályozta, hogy Budára menjek – és így történt, hogy 29-e hajnalától mindmáig itt kellett maradnom.”

Hősünkkel egy időben egy huszárezred is arra várt, hogy átkeljen, de hiába sürgették a tábornokok az átkelést, az nem volt lehetséges.

Az egyre idegesebb utazónk január 4-én egy igen nagyvonalú kijelentést tett, miszerint egyévi jövedelmét fordítaná arra, hogy Pest és Buda között állandó híd épüljön.

De ki volt ez a türelmetlen katonatiszt? Gróf Széchenyi István, aki Széchényi Ferenc legkisebb fiaként hivatásos katona volt ebben az időben, de még messze attól, hogy bekapcsolódjon az országos politikába. A legkisebb Széchenyi fiú ekkor a szerelmi kalandjairól, botrányairól volt híres, valamint arról, hogy kétségbeesett kísérleteket tett, hogy elérje őrnagyi előléptetését.

Széchenyi István gróf fiatalon Johann Ender vízfestményén (MTA Művészeti Gyűjtemény)  

Ám a kijelentés elhangzott. Széchenyi ekkor valójában még nem kívánt se Pesten élni, se pesti ügyekkel foglalkozni. Őrnagy szeretett volna lenni, lóversenyt kívánt rendezni és előnyös házasságot kötni.

Ám az élet máshogy hozta. A katonatiszti pályát otthagyta, és figyelme másfelé fordult. Már 1825-ben foglalkozott a híd ügyével, igaz, nem pénzzel szállt be az akkori elképzelések megvalósításába, csak Sándor Móricz gróf kérésére gyűjtötte össze a Dunáról rendelkezésre álló adatokat, amelyeket Sándor gróf Angliában a neves mérnök, Isambard Kingdom Brunel elé tárt, akivel egy lehetséges hídról tárgyalt.

Ám 1832-ben tevőlegesen is bekapcsolódott a hídépítés előkészítésébe. Csupán három akadályt kellett leküzdenie: meg kellett győzni a politikát, hogy nem ellentétes a bécsi és a magyar érdekekkel egy híd, elő kellett teremtenie azt az iszonyatos összeget, amelybe ez a híd került, és meg kellett találnia azt a szakembert, aki Pest és Buda közé felépítette az akkori világ egyik legnagyobb és legmodernebb hídját.

Jéghíd a Dunán 1891-ben. A XIX. században általános volt a jégen való átkelés. A jeget ráadásul hizlalták, karbantartották

A híd pedig 1849-re felépült, és megváltoztatta Pestet és Budát, megváltoztatta Magyarországot. Kereskedelmi, gazdasági és politikai változásokat hozott, új gondolatokat tett elfogadottá, úgy, mint a részvénytársaságokat vagy az általános adózást, és gyakorlatilag megteremtette Budapestet.

Széchenyi nélkül is lett volna állandó híd Pest és Buda között, de valószínűleg úgy 25 évvel később. Ám Széchenyi 200 éve elakadt Pest és Buda között, és ezért felfigyelt az állandó híd hiányára, és egy meggondolatlan kijelentésre szánta el magát.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy végül Széchenyi nem ajánlotta fel a jövedelmét a hídra. Természetesen voltak költségei a híddal kapcsolatban, meg végül is életéből 17 évet áldozott rá, de valójában komoly mennyiségű részvénye nem volt a Lánchíd Részvénytársaságban, tehát a saját vagyonából sokat nem kockáztatott.

Nyitókép: A zajló Duna 1937-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 86027)