Érdekes kis könyvecske jelent meg 190 évvel ezelőtt. Két dúsgazdag magyar mágnás angliai útjának történetét beszéli el. A könyv azonban nem útleírás klasszikus értelemben, hiszen a két főúr valójában dolgozott, és e munkáról szóló jelentés ez a könyv.

A munka értékéből vajmi keveset von le, hogy egy – mai szóval – civil szervezet részére végezték el a feladatot, ami nem volt más, mint felmérni azt, hogy miképp viszonyulnak az angliai szakemberek egy Pest és Buda közé építendő hídhoz.

A Hídjelentés idejében a hajóhíd biztosította a kapcsolatot Pest és Buda között (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Az adott könyv a „Gróf Andrásy György és gróf Széchenyi István a Budapesti Hid-egyesülethez irányzott jelentése, midőn külföldrül visszatérének” című írás volt, amely „Hídjelentés” néven vált ismertté, és első alkalommal 1833. március 29-én jelent meg, mindössze 100 magyar és 100 német nyelvű példányban. (Nemrég ismét kiadták reprint kiadásban.)

A Hídegyletet 1832-ben alapította meg Széchenyi István, hogy az akkor már közel 50 éve egy helyben topogó állandó híd ügyét felkarolja, valamilyen szervezett formát adjon az előkészítési munkáknak. Terv, ötlet, javaslat volt annyi, hogy azzal akár a Dunát el lehetett volna rekeszteni, de a leglényegesebb kérdésekre egyik sem adott választ. Mik voltak ezek?

Egyrészt, hogy műszakilag lehet-e hidat építeni Pest és Buda közé? Nem volt triviális a kérdés, hasonló nagy, mély, homokos altalajú, jégzajlásos folyóra addig senki sem épített hidat. Másrészt ki fizeti a híd építésének költségeit, ha az állam nem akarja, vagy nem tudja? Harmadrészt miképp biztosítható a szükséges politikai támogatás mind a kormányzat, mind Pest és Buda részéről, akik kezében az átkelési jog volt? 

Campmiller József linzi születésű mérnök hídterve 1819-ben (Forrás: MMKM Képgyűjtemény Ltsz: 8014)

A két gróf tapasztalatgyűjtésre indult el, nemcsak a műszaki, hanem a más országokban, elsősorban Angliában szokásos pénzügyi és üzemeltetési módszereket kitapasztalni, valamint a híd műszaki megépítését felmérni. A két gróf három hónapot töltött 1832 őszén az utazással, elsősorban, ahogy említettük Angliában jártak, de beszéltek az ottani amerikai konzullal, aki maga is mérnök volt, de a francia hidakat is tanulmányozták.

Hazatértük után Széchenyi István vetette papírra e rövid – a modern, 2022-es kiadásban mindössze 70 oldalt megtöltő – könyvecskét, amely fordulópontot jelentett a Pest és Buda közötti állandó híd és valahol Budapest és az ország történetében.

A két gróf 1832 augusztusában indult el Angliába, és csak novemberben tért haza. Angliában több hidat néztek meg, illetve nagyon sok szakemberrel beszélgettek, egy előre megírt kérdéssor alapján. Felkeresték a korszak legtekintélyesebb hídépítőjét, Thomas Telfordot, aki az akkori legnagyobb függőhidat építette, számos más mérnököt, a szintén mérnök F. B. Odgent, a liverpooli amerikai konzult, aki az amerikai hidakról adott nekik tájékoztatást. Illetve beszéltek William Tierney Clarkkal is.

William Tierney Clark élete lehetőségét látta meg a két magyar gróf látogatásában (Barabás Miklós festménye) 

Az angol mérnökök nem igazán voltak lelkesek, nagyon sok problémát láttak a Pest és Buda közti Duna-szakaszban, igaz, egy lényeges pontban mindenki egyetértett, egy jól megépített szerkezetet a jég nem veszélyeztet, és ha nem a folyó legkeskenyebb részén épül a híd, az árvíz veszélyét sem növeli. Ogden – aki kőpilonú fahidat javasolt – véleménye ez volt:

„A' mi  amerikai folyóink hihetőleg erősebben ki vannak jégtorlatoknak 's nagy vizáradásoknak téve mint maga a' Duna; s' a' tapasztalás azt mutatá, hogy olly oszlopokat építhetni medrükbe minden bizottsággal, mellyek a' jégtorlatok minden tódulásin 's dühein diadalmaskodnak, jóllehet csekély vastagságguk miatt semmiben sem tartják fen a' jeget, 's eképp semmi nagyobb áradást sem okoznak.”

Egy mérnök volt csak, aki határozottan kijelentette, hogy megépíthető egy híd, sőt hajlandó is megtervezni azt, ez a mérnök nem volt más, mint William Tierney Clark. Széchenyi gyakorlatilag már ekkor eldöntötte, hogy a leendő hidat Clarkkal tervezteti meg. Annak ellenére, hogy Széchenyi döntött Clark mellett, aki egyértelműen lánchidat javasolt, maga a hídjelentés csak lehetőségeket vázol fel, bemutatja az egyes hídszerkezetek előnyeit, hátrányait, illetve a hídépítés és a fenntartás különböző módját, ebben egyfajta magánvállalkozásban való felépítés lehetőségét felvetve:

„De ha ezt feltesszük is, hogy t. i. az országgyűlés törvényt hozott, melly bizonyos esztendőkre ‘s elhatározott ‘s többé nem változó tariffa szerint kivételkép mindenkit vámfizetésre szorít, ki az építendő budapesti hidat használná, — ‘s az országgyűlés ezen törvény lelkével fel is hatalmozott légyen valamelly társaságot, mellyet gyám ‘s oltalom alá von —valyon ha feltesszük is ezt, azt hihetjük-e: már bizonyos a’ diadalom? —korántsem, Tekintetes Egyesület! mert a’ privilegialt társaságnak még 20 ezer actiát ki is kell adnia, t. i. 2 millió pengő forintot szereznie.”

Aazaz Széchenyi István már egyenlő vámfizetésben, és egy privilégiummal felruházott részvénytársaságban gondolkodott, amely társaság fel tudja építeni, és fenn tudja tartani a hidat. Széchenyi alaposságára jellemzően persze más lehetőségeket, például egyfajta nemzeti kötvény kibocsátásának lehetőségét is megvizsgálta. A jelentésben azonban kimondták azt is, hogy a híd építése nem pénzügyi vagy technikai kérdés elsősorban, hanem, ahogy a jelentés fogalmaz:

„itéletünk szerint egy budapesti hid építése nem annyira mechanikai mint morális tekintetben volna nyereség.”

Széchenyi hídvázlatai (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény) 

Egy rövidke, pár száz példányban egy civil szervezet kebelén belül megjelenő könyvecske miért volt ekkora hatással? Azért, mert bemutatta, hogy a híd mind műszaki, mind pénzügyi oldalról megépíthető, fenntartható, és nemcsak a két város közötti kényelmesebb közlekedést szolgálja, hanem az egész ország felemelkedését.

A feladat ekkor, 1832–1833-ban szinte lehetetlennek látszott, az akadályok falakként álltak a híd előtt, de ennek ellenére a könyv megjelenése után 6 évvel elkezdődött az építkezés, és 16 évvel később kész is lett a világ akkori legnagyobb, legmodernebb függőhidja, a Lánchíd. A csoda számba menő eredményt még jelentősebbé teszi, hogy a beruházáshoz szükséges törvény miatt az addig érintetlen nemesi adómentesség elvét is felrúgták, és új gazdasági vállalkozási formákat kellett megteremteni, mindezeket törvénybe iktatni, és a minden változástól alapvetően irtózó konzervatív bécsi kormányzattal is elfogadtatni. Végezetül álljon itt a Hídjelentésből Andrássy és Széchenyi grófok megjegyzése, miszerint:

„[nem javasolnak] ollynemü hidat, melly sehol még nem létez, mert így könnyen megtörténhetnék, hogy experimentálgatások közben mind idő mind pénz hasztalan veszne, 's a' sikertelen próba azon előállítói vágyat, vagy inkább azon »teremtői szellemet« századokra lökné vissza, mely a nemzetnek legszebb disze.”

Ehhez képest a Lánchíd előtt méretben és elhelyezésében hasonlót még nem is építettek.

Nyitókép: A Lánchíd egy korai ábrázolása (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)