A hídpénz valójában egy középkori eredetű vám volt. A XX. század közepéig az utazók életét számos – valójában a középkorból eredő – útvám nehezítette, a városok például kövezetvámokat szedtek a település vámhatárain. Ugyanilyen vámokat szedhettek a réveken vagy hidakon való átkelések után azok a szervezetek, személyek vagy települések, amelyek erre jogosultak voltak. Pest és Buda a török kiűzése után a szabad királyi városi ranggal együtt 1703-ban kapta meg a Dunán való vámszedés jogát. E vám alól azonban mentesek voltak a nemesek, a városi polgárok bizonyos esetekben, és nagyon sok más mentesség is volt.
Ennek ellenére a városok szép jövedelmet húztak ebből a vámból, amit nem maguk szedtek, hanem kiadták haszonbérbe egy vállalkozónak, aki Pest és Buda esetében az 1767-ben felállított hajóhidat is üzemeltette, egy összegben kibérelte a vámszedés jogát, azaz az esetleg alacsony forgalom jelentette kockázatot nem a városok, hanem a vállalkozó viselte. Igaz, a vámot nem emelhette a vállalkozó, de még így is mindenki számára haszonnal működött ez az üzlet.
Ám 1832-től minden megváltozott, ugyanis ekkortól komolyra fordult a már fél évszázada tervezgetett állandó híd építésének lehetősége, amivel valójában semmi gond nem volt, egy apró dolgot kivéve. Senkinek, se az államnak, se a városoknak nem volt pénze egy ekkora vállalkozásra. Szerencsére a hídépítés motorjának, Széchenyi Istvánnak megvolt erre is a terve, a hidat egy olyan magán-részvénytársaság beruházásaként képzelte el, amely megkapja a vámszedés jogát, és e vámszedést a nemesekre, a hadsereg tagjaira, valójában mindenkire ki kell terjeszteni. E cikk terjedelme nem teszi lehetővé annak részletes taglalását, hogy Széchenyi és munkatársai mennyi harcot vívtak a városokkal, az országgyűléssel ennek az elvnek az elfogadtatásáért, valamint az ezzel párhuzamos küzdelmüket, hogy rávegyék a két várost, hogy megfelelő kárpótlás ellenében engedjék át a vámszedés jogát egy magántársaságnak. A városok végül ebbe belementek, a kárpótlás kérdését ráadásul törvénybe is foglalták, a hídépítésről szóló 1836. évi XXVI. törvénycikk kimondta:
„6. § A Buda és Pest közti állandó hidnak felépítéséhez szükséges kisajátítások törvénnyel megrendeltetnek, úgy mindazonáltal: hogy ha a Buda és Pest Városiakat a Törvények értelmében illető igazságos kárpótlás eránt a mondott Városok és a részvényes társaság között a minden esetre előre bocsájtandó barátságos egyeztetés nem sikerülne, a jelen különös és rendkivüli esetben azon kárpótlási tárgynak előlegesen és sommás úton biróiképp leendő elitélése végett a királyi Tábla rendeltetik ki; – fennhagyatván a meg nem nyugvó félnek a hétszemélyes Táblára leendő feljebbvitel.”
A „barátságos egyeztetés” a városok és a Lánchíd Részvénytársaság között nem sikerült, ezért a városok és a társaság perre mentek, és e perek egészen 1864-ig tartottak, végül 1864-ben sikerült megállapodni a kárpótlás méretéről.
A Lánchídon tehát egy magántársaság szedte a vámot, amelyet a város lakossága egy emberként utált. A városlakók, de a vezetők is abban reménykedtek, hogy a Lánchíd állami megváltásakor, 1870-ben, vagy a városegyesítéssel, 1873-ban megszüntetik a hídvámot, vagy legalábbis a gyalogosoktól nem szedik be.
Ám ez hiú remény maradt, sőt 1876-tól, a megnyitásától már a Margit hídon is fizetni kellett. A hídvámok 1885-től változtak, akkor azokat úgy módosították, hogy a teherszállító szekereknek a Lánchídon jóval többet kellett fizetniük, mint a Margit hídon, azért, hogy a nehéz teherforgalom alól a Lánchidat mentesítsék.
A hídvám ellen folyamatosan harcoltak a városi lakosok, a politikusok, ez sok tekintetben megnehezítette a mindennapi életet. Például ha egy hajó Budán kötött ki, de az árukat Pestre kellett vinni, az megdrágította a szállítást. A szegényebb emberek, ha tehették, nem mentek át Pestről Budára vagy Budáról Pestre. Ráadásul a legtöbb átkelés esetén fizetni kellett, ha valaki átkelőhajóra szállt, a menetjegybe be volt építve a vám, ahogy a villamos- és az omnibusztársaságok is fizettek vámot, igaz, átalányban.
Ingyenesen átkelni egyrészt télen lehetett, ha befagyott a folyó, és a hatóság kijelölt biztonságos átkelőfolyosókat a jégen. Volt más mód is, igaz az hatalmas kerülővel járt, mert az Újpesti vasúti hídon és a déli Összekötő vasúti hídon is volt gyalogosjárda, és ott nem szedtek vámot. (Annyira alacsony volt ugyanis a gyalogosforgalom, hogy nem érte meg vámszedőket alkalmazni.)
A XX. század elején, amikor már 4 hídon szedtek hídvámot, villamosok, automobilok közlekedtek az utakon, egyszerűen mindenki anakronizmusnak érezte egy világváros közepén a vámszedést, egyre-másra szólaltak fel ellene a városi politikusok, akik egyenesen a városfejlődés akadályának tekintették a vámokat. Akkor miért nem szüntették meg? Azért, mert a hídvámok jelentette bevétel fedezte egyrészt az 1870. évi X. törvénycikk alapján felvett hatalmas városfejlesztési kölcsön 1920-ig fizetendő részleteit (amelyből például a Margit híd is épült), másrészt 1885-ben olyan döntés született, hogy ha a hídvámok éves bevétele a 650 ezer forintot meghaladja, a többletet új hidak építésére kell félretenni. Azaz a hídvámok fedezték az újabb budapesti hídépítéseket.
Az I. világháború után azonban az infláció eleve elértéktelenítette a hídpénzt, másrészt a Károlyi-kormány adókat kívánt csökkenteni, ezért rendeletileg 1918. december 1-től eltörölték a vámot. Törvényileg ezt csak 1920-ban rendezte az új hatalom, az 1920. évi IV. törvénycikkel, ez egy salátatörvény volt, amely „az államháztartásnak 1920. év február–június végéig való viteléről” szólt, de valójában a törvény az előző két év zűrzavaros pénzügyi viszonyait próbálta rendezni. A törvény 27. paragrafusa szólt a hídvámokról:
„Az 1836:XXVI. törvénycikk folytán b. Sina Györggyel kötött és az 1840:XXXIX. törvénycikk által teljes erejűnek nyilvánított szerződés, illetve az 1870:X. törvénycikk és az 1870:XXX. törvénycikk alapján a magyar államkincstár által Budapest főváros határai között a Duna folyamon gyakorolt vámszedési jog 1918. évi december hó 1. napjától kezdődő hatállyal megszüntettetik.”
Ezután még ötletszinten fel-felmerült a hídpénz szedésének gondolata, sőt 1945-ben az ideiglenes hidakon pár hétre vissza is vezették, de valójában Budapest közepén ennek akkor már realitása nem volt.
Nyitókép: A Lánchíd vámszedőházai 1904-ben (Fotó: Fortepan/Deutsche Fotothek / Brück und Sohn)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció