Pest és Buda között a Dunán való átkelésért vámot kellett fizetni. A vámszedés jogát 1703-ban kapta meg a két város, azaz bárki, bárhogy átkelt a folyón, vámot kellett fizetnie. Illetve, és ez itt a lényeg, nem mindenkinek. A vámfizetés alól ugyanis nagyon sokan mentesültek, a nemesek, a katonák, a kormányzati tisztviselők, sőt azon nemtelen személyek is, akik nemes ember dolgában jártak, azaz valójában az volt a csoda, ha valaki egyáltalán fizetett. Nem a két város hivatalnokai szedték a vámot, azt kiadták haszonbérbe, azaz a híd üzemeltetője fix összeget fizetett a városoknak, ami azon felül bejött, az volt a haszna.
Széchenyi István, amikor 1832-ben bekapcsolódott az akkor már közel fél évszázada napirenden lévő állandó híd problémájának megoldásába, viszonylag gyorsan átlátta, hogy az egyik legfontosabb kérdés a beruházás finanszírozása, amiben ráadásul itt a városokkal komoly ellenérdekeltség állt fenn. A városok, Pest és Buda számára valójában a hajóhíd és a fennálló üzemeltetés fennmaradása állt érdekében, ugyanis egyik városnak sem volt pénze egy új híd építésére, amelynek várható költsége óriási volt.
Széchenyi István és köre viszont tudta, hogy két alapvető feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy az állandó híd megépíthető legyen. Az egyik, hogy folyamatos és állandó, ráadásul a hajóhídnál nagyobb bevételt kell rendelni a hídhoz, azaz ha azt egy magánvállalat építi (arra gyorsan rájöttek, hogy csak ez az út járható), legyen bevétel, aminek alapja, hogy a vámfizetők körét kiterjesszék. A másik alapfeltétel az volt, hogy a hídnak ne legyen konkurenciája, azaz a hajóhidat meg kell szüntetni.
Kétfrontos harc kezdődött tehát, egyrészt rá kellett venni a városokat, hogy egy ígéretre mondjanak le a folyamatosan bevételt termelő tulajdonukról, azaz a hajóhídról. Ugyan ígértek nekik kárpótlást, de hogy mikor, milyen formában, az sokáig vitatott volt, valójában csak az 1860-as években, hosszas pereskedés után derült ki.
A másik front a politika síkja volt. Mivel ekkor mind a választók, mind a választottak az adózás alól felmentett nemességből kerültek ki, e kört kellett meggyőzni, hogy mondjanak le egy olyan privilégiumról, az adómentességről, ha csak egy esetben is, amelyet évszázadok óta féltve őriztek.
E „csatának” volt nagyon lényeges fordulója 1835. január 24-én. Az alsótábla, tehát a megyei küldöttek támogatását a javaslat már korábban, január közepén megkapta, de ez nem volt elégséges, hiszen egy törvényhez a felsőtábla, tehát a főnemesek egyetértése is szükséges volt, és itt a főnemesség körében sok és befolyásos ellenzője volt nemcsak az adómentesség eltörlésének, hanem magának a hídnak is. A kérdést e napon vitte be a nádor, ugyan elterjedt, hogy már korábban, 22-én napirendre kerül, ami nagy érdeklődést váltott ki a főrendek ülése iránt (az országgyűlés akkor Pozsonyban ülésezett), de mégis csak 24-én vitatták meg.
A napirend legnagyobb ellenzője, Cziráky Antal gróf volt, aki nemcsak a vámfizetést, de a hidat sem pártolta, nem tartotta országos ügynek, és azt mondta, hogy ha 800 évig nem volt híd, akkor most minek. Mások, például Szepessy Ignác báró, pécsi püspök szerint egy ilyen híd nem is hasznos és nem is szükséges. A teljes ellenzők mellett természetesen támogatók is akadtak, Széchenyi is felszólalt (hiszen maga is főrend volt), de voltak olyan javaslatok, mint például Vurm József nyitrai püspöké, aki szerint a nemesség önkéntesen fizessen.
A vita két pontban csúcsosodott ki (ne mostani parlamenti vitára gondoljunk, a főrendek ékes latinsággal elmondott beszédeiről volt szó, csak 1844-től váltott magyarra az országgyűlés). Az egyik, hogy szükséges-e a híd, hisz ahogy Cziráky gróf mondta, 800 évig nem volt, akkor meg minek, illetve minek híd egy olyan országban, ahol jó utak sincsenek. Az is vitatott volt, hogy egyáltalán országos ügy-e a kérdés, mert ha nem, akkor minek az országgyűlésen tárgyalni. Ez a felvetés valójában az elutasítással volt egyenértékű, hiszen országgyűlési felhatalmazás nélkül a vállalkozás esélytelen volt, hiszen a fent felhozott két feltétel csak így volt teljesíthető.
A másik vitatott kérdés a nemesi privilégiumok fenntartása volt. Az elmúlt évszázadokban sok esetben a magyar önrendelkezés, a teljes abszolutista uralom elleni védekezés védőbástyái voltak a privilégiumok, tehát nemcsak azok nem támogatták e kivételes eljárást, amit e vámnál alkalmaztak volna, akik a „haladás” ellen voltak, hanem azok is, akik a magyar (íratlan) alkotmányt féltették az uralkodói abszolutista törekvésektől. A felszólalók itt sokszor alternatív megoldásokat kerestek, javasoltak, azaz nemesi felajánlást, önkéntességet, de ez természetesen nem volt járható, hiszen egy ilyen nem tervezhető, nem állandó bevételre egy modern vállalat nem alapozhatott.
Azonban 1835. január 24-én a főrendi ház többsége végül elfogadta azt az elvet, hogy a leendő hídon való átkelésért mindenki fizesse meg a vámot. Ezzel nemcsak a híd építése elől hárult el egy hatalmas akadály, de az akkor már valóban elavult nemesi adómentesség elvén is rés nyílt. Széchenyi István naplójában ezt írta:
„Ma eldől a dolog. Ha lehetséges, az ülés után Pestre megyek – Csak pár szót szólottam. Szerencsésen általment … a táblázat szerint.”
Persze a híd építését elrendelő törvény megszületéséig számos tényezőnek kellett teljesülnie, és a városokkal is meg kellett állapodni, de az már egy másik történet.
Nyitókép: A pest-budai hajóhíd Blaschke János metszetén (Forás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)
Hozzászólások
Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!
Bejelentkezés Regisztráció